24 hét filmkritika


Vannak olyan kérdések, amelyek alaposan megosztják a társadalmat. Éppen ezért nem szívesen beszélünk, vagy vitatkozunk róluk, inkább homokba dugjuk a fejünket, hiszen az kényelmesebb és kevésbé konfrontatív viselkedési forma, azonban ettől még sokszor égető fontossággal bírnak. Ilyen az abortusz, vagy terhességmegszakítás problémaköre, amit azért sem érdemes szőnyeg alá söpörni, mert nemcsak a szűkebb territóriumunkra, hanem egész Európára, sőt a világ egyre jelentékenyebb részére jellemző a népesség elöregedési folyamata. És ezzel együtt felvetődik persze az a kérdés, hogy akkor mi az a nyomós érv, vagy ok, ami miatt egy nő és leendő anya arra az elhatározásra jut, hogy mégsem szüli meg a gyermekét, mert nem elég erős, bátor, felelősségteljes ahhoz, hogy vállalja a felnevelésével járó kihívásokat. Ez az a döntés, aminek számtalan aspektusa és megközelítése létezik, aminél nem szabad előítéleteket, vagy felesleges prekoncepciókat gyártani és aminek felülvizsgálatánál minden körülményt figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy egyáltalán merszünk legyen véleményt nyilvánítani, vagy kimondani azt, hogy mit gondolunk az adott elhatározás helyességéről, vagy esetleges helytelenségéről. És még így sem garantálja senki, hogy igazunk van.

24_het_1

A téma mindenkori aktualitását fényesen jelzi, hogy Lengyelországban, nem messze tőlünk is fortyogtak az indulatok, amikor a kormány az abortusz egy olyan fajta szigorítását próbálta törvényileg bevezetni, ami az egész világra nézve példátlannak tűnt. Mivel nők tízezrei mozdultak meg a javaslat ellenében és a társadalom sem mutatkozott egységesnek a megítélésében, egyelőre jegelik a határozathozatalt, de ettől függetlenül a pro és kontra érvek és magyarázatok biztosítják azt, hogy a terhességmegszakítás körüli vita továbbra is fókuszban maradjon. Anne Zohra Berrached a 24 hét című filmjében nem ijed meg attól, hogy az elevenünkre tapintson, amikor elmeséli Astrid történetét, aki látszólag kiegyensúlyozott és boldog párkapcsolatban él, van egy kislánya és most várja a második gyermekét. Egy kórházi vizsgálatot követően azonban kiderül, hogy a születendő baba majdnem százszázalékos biztonsággal állíthatóan Down-szindrómás lesz. A szülők első természetes reakciója a kétségbeesés, azután viszont igyekeznek megbarátkozni a helyzettel és végül úgy döntenek, hogy Astrid a tudomásukra jutott tények birtokában sem veteti el a magzatát, pedig Németországban erre a terhesség hatodik hónapjáig lehetőség van. Itt viszont nincs vége a sztorinak, mert egy következő ellenőrzéskor az is világossá válik, hogy a rendellenességhez még egy súlyos szívbetegség is társul a babánál, ami feltehetően az egész jövendő életére kihatással lesz. Ezzel azonban már borul az előzetes vállalás, hiszen Astridban egyre erősebben motoszkálnak azok a kételyek, hogy ilyen körülmények között érdemes – e világra hoznia a csöppséget.

24_het_2

Mivel maga a kérdésfelvetés is kényes, fájó és meglehetősen érzékeny pont lehet, ezért a német rendezőnő akkor járna a legrosszabbul, ha úgy érezné, hogy zsebében egy nagy adag kiforrott bölcsességgel, bántóan egyoldalú és demagóg irányba terelné a moziját és erőszakkal ránk szuszakolná az álláspontját. Anne Zohra Berrachednek azonban remekül működik az önkontrollja és a szép érzékével sincsenek gondjai, hiszen tág teret nyit a különböző nézeteknek, több oldalról és szemszögből vizsgálja az adott szituációt és még az sem derogál neki, hogy az alapvető, ilyenkor azonnal felmerülő kétségeket is kellő intenzitással tálalja. Hiszen miért ne fordulna meg a fejünkben az, hogy vajon joga van –e egy nőnek életről, vagy halálról dönteni a hasában megfogant gyermek helyett? Egyáltalán elfogadható –e, hogy egy vele született rendellenesség és egy későbbi betegség miatt megfosszuk a létezés lehetőségétől? És vajon a szülőnek mennyiben szabad ilyenkor magára gondolnia és önzőnek lennie és mi az a határvonal, ami után úgy dönthet, nem áldozza fel a jövőbeli életét a baba érdekében? Felvetődhet az is, hogy egy nő a döntés meghozatalában mennyire támaszkodik a partnerére és mennyiben hajlandó kikérni és elfogadni a férfi véleményét? Egy vallásos ember esetében pedig még a keresztényi kötelesség és nevelés útmutatásait sem ildomos figyelmen kívül hagyni. És szembe kell nézni azzal is, hogy a nő a döntését és annak következményeit miképpen vállalja fel és fogadtatja el a családjával, szűkebb környezetével és a társadalom egyébként sem túl toleráns tagjaival.

24_het_3

A 24 hét megemésztése és befogadása azért sem egy habkönnyű menet, mert szinte valamennyi jelenetéből záporoznak felénk a kérdések, szkepszisek és a különböző gondolatok és ezek olyan elemi erővel és hangsúllyal törnek elő, amelyek elől kitérni sem lehet. Anne Zohra Berrached egy szülő gondosságával helyezi el a karaktereket a történetben, akiknek fejlődése, az abortuszhoz való viszonya, a személyiségükben bekövetkező esetleges változások határozottan nyomon követhetőek lesznek. Nem kizárólag a párbeszédeikben és a verbális kommunikációjukban, hanem a testbeszédükben, a grimaszaikban és a tűpontos arcjátékaikban. Persze elsőbbséget élvez Astrid, a nő, aki először megretten, egy kisebb hisztériás rohamot kap, amikor közlik vele a baba rendellenességét, majd fokozatosan beletörődik az elkerülhetetlenbe, elfogadja a helyzetet és tulajdonképpen pozitívan tekint a szülés elé, még ha az optimizmusa mögött folyamatosan ott vannak az aggodalmak is, hogy mennyire lesz képes a munkája mellett anyaként helyt állni egy olyan gyerek vonatkozásában, akinek sokszoros törődésre lesz szüksége. És ez a bizonytalanságban fogant látszólagos harmónia törik szerteszéjjel, amikor a szívbetegségre is fény derül, mert innentől tisztán kivehető, hogy Astrid egyre kevésbé tudja meggyőzni magát arról, hogy gondját tudja viselni a születendő fiának. Harcol önmagával, az érzéseivel, az érzelmeivel, az ösztöneivel és a férfival is, aki egyre vehemensebben és indulatosabban érvel amellett, hogy nem vetethetik el a magzatot. A rendezőnő amellett, hogy kiválóan szemlélteti a folyamatokat, arra is figyel, hogy egyensúlyban tartsa az álláspontokat és ne billenjen el semelyik irányba drasztikusan a mérleg nyelve.

24_het_4

Anne Zohra Berrached dokumentarista hitelességgel boncolgatja a döntés előzményeit, aminek olykor a cselekményvezetés látja kárát, mert az bizony erőteljesen kisakkozható, mégsem mondhatjuk rá, hogy unalmas, hiszen több életre befolyásoló tétje van Astrid végső elhatározásának. Azt sem bántuk volna, ha a szűkebb környezet reakciója és a társadalom visszaigazolása egy tágabb perspektívában kerül bemutatásra. A 24 hét a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál versenyfilmje volt, de üres kézzel távozott, mint Cannes-ból a Toni Erdmann. Pedig itt is van egy olyan erős színészi alakítás, ami egyenesen díjakért üvölt. Julia Jentsch Astrid szerepében nem is játszik, hanem hús-vér nőként éli meg az eseményeket. Hihetetlenül magával ragadó érzékenysége, ragyogó természetessége egyaránt bizonyítják Jentsch szuggesztív átalakulását. A színésznő minden arckifejezése, grimasza és mondata árulkodik a benne végbemenő érzelmekről és ütközetről. Ahogy többször is farkasszemet néz a kamerával, azt nem is lehet tanítani, annyira a lényéből táplálkozik. Nagyszerű támasza Bjarne Madel, aki a férfi főszerepet játssza és akinek az intenzitása remekül párba illeszthető a kolléganőjével, sőt az érzelmek is olyan lángolóak kettejük között, ami teljes mértékben hihetővé teszi a két ember kapcsolatát és egymás iránti szoros kötelékét.

24_het_5

Igen, a 24 hét kétségtelenül lélekfacsaró élmény, jelentősen megdolgozza a szervezetünket és az agyi kapacitásainkat, mert kiköveteli a gondolatainkat és arra sarkall, hogy magunkban vagy másokkal alaposan körüljárjuk és ha lehet kivesézzük a témát. Megható, drámai és letaglózó egyszerre, miközben Julia Jentsch arckifejezései olyan szinten belemásznak a fejünkbe, amiktől nem könnyen szabadulhatunk. Mégis muszáj szembenéznünk a problémával, hiszen hozzátartozhat az életünkhöz, annak szerves részévé válhat adott esetben. És arra is szükség van, hogy férfiként, apaként, családtagként, rokonként és a társadalom tagjaiként támogassuk, elfogadjuk és segítsük azt a nőt, feleséget, asszonyt és lányt, aki ilyen helyzetbe kerül. Akár megszüli a gyermeket, akár nem. A döntés az övé, a felelősség a miénk is.

8/10

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet Tőle

Komment