Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

A bűn hercegnői – Nyughatatlan özvegyek filmkritika

Widows (2018)

Steve McQueen nem mindennapi heist-mozija az ősz egyik legnagyobb durranása.

0

Az unalmas, George Clooneyék farvizén evickélő Ocean’s 8 után végre megérkezett az a rablós film, amit megérdemeltünk: az 1983-as brit tv-sorozatból adaptált, Gillian Flynn forgatókönyvéből készült legújabb Steve McQueen-mozi, a Nyughatatlan özvegyek már csak a koncepciója miatt is izgalmas alkotás.

Harry Rawlings (Liam Neeson) és csapata újabb kasszafúráson van túl, ám mielőtt elkezdhetnének örvendezni, a rendőrség lecsap rájuk, majd kisbuszukkal együtt cafatokra robbannak. Az özvegyek gyászolják hitveseiket, ám a veszteség okozta fájdalom mellett hamarosan a férjeik által felhalmozott adósságokkal is meg kell küzdeniük. Veronica (Viola Davis) irányításával a nők összefognak, hogy férjeik egyik meg nem valósított tervét végrehajtva törleszthessék tartozásaikat, azonban az akció miatt környékük nagykutyáinak ügyeibe is alaposan beletenyerelnek.

A férfi mozik női főszereplőkkel való remake-elése mostanság elég divatos. Ezekkel a filmekkel az a legnagyobb gond, hogy fantáziátlanok, hiszen ugyanazt a történetet mesélik el sokadjára, csak nőkkel. Steve McQueen (12 év rabszolgaság) szerencsére másban gondolkodott. A Nyughatatlan özvegyek női  – éles ellentétben az Ocean’s 8 díváival – nem óhajtják a bűnöző életet, egyszerűen csak belekényszerülnek abba férjeik által. A nem szokványos gengsztertörténetben a nők nem a hatalomért és a Sebhelyesarcúban látott kokainhegyekért harcolnak, hanem legfőképpen a túlélésért, na meg a mindennapok megkönnyítéséért.

Egy rendkívül földhözragadt koncepciót kapunk tehát, amelyben nem is a rabláson van a hangsúly, hanem a női lélek feltárásán, azon, mit éreznek ezek az asszonyok ebben a helyzetben és hogy végül hogyan teszik túl magukat félelmeiken. A kellően kidolgozott karakterrajzok mellé a forgatókönyv Chicago egy szeletének sötét hatalmi játszmáját teszi. Egyik oldalon sincsenek szentek a városban: van, aki korrupt, van, akinek vér tapad a kezéhez, McQueen pedig kifejezetten kreatív és feszült képsorokkal adja vissza a bűntől bűzlő város mindennapjait.

A Nyughatatlan özvegyek legnagyobb erőssége azonban a színészgárda. Viola Davis a tavalyelőtti Öngyilkos osztagra keresztelt borzalom után végre egy jó csapatfilmben is szerepelhet, amit az alkotás egyik legjobb alakításával hálál meg. Muszáj megemlíteni még Elizabeth Debickit, aki remekül hozza a kezdetben tárgynak tekintett, majd egyre önállóbbá és keményebbé váló Alice-t, valamint a verőemberként feltűnő Daniel Kaluuya-t, aki a Tűnj el!-ben látott figurájának (“jó fej néger srác”) totális ellentettjét viszi vászonra, méghozzá úgy, hogy ha feltűnik a színen, garantált a hidegrázás.

Nagy kár, hogy azért a végére kissé szétcsúszik a film. McQueenék jobbnál jobb fordulatokkal dobálják a nézőt, ám sajnálatos módon pont a legfontosabb csavar marad előkészítetlen. Az sem tesz jót az összképnek, hogy a befejezésben komplett mellékszálak égnek el a semmibe, vagy fejeződnek be az előzményekhez képest erőtlenül, ám a hibák ellenére nyugodtan kijelenthető, hogy a Nyughatatlan özvegyek az őszi filmtermés egyik legerősebb teljesítményét szolgáltatja.

80%
Nagyszerű

McQueen bűndrámája valószínűleg nem lesz klasszikus, de egyediségének, valamint az erős rendezői és színészi munkának hála mindenképpen a zsáner egyik kiemelkedő darabjaként tekinthetünk rá.

  • Szerintem
Share This