A hét filmje: Legendás állatok és megfigyelésük

1926, New York. A varázslók világát veszély fenyegeti. Titokzatos lények végeznek pusztítást az utcákon. Félő, hogy a rombolással kiszolgáltatják a varázslótársadalmat a mugliknak, vagy ahogy Amerikában nevezik őket, magnixoknak, közöttük is az Új Salemiek nevű fanatikus csoportnak, akik felesküdtek a mágikus világ megsemmisítésére. Mindennek tetejébe nyoma vész Gellert Grindelwaldnak, a hatalmas sötét varázslónak, aki lerombolta fél Európát, majd felszívódott… senki sem tudja, hová.

Göthe Salmander magizoológus (vagyis a mágikus állatok tudósa) a varázslatos teremtmények felkutatására és megmentésére irányuló expedíciójának utolsó állomásaként érkezik az amerikai nagyvárosba, mit sem sejtve a növekvő veszedelemről. Göthe az útja során fellelt állatok közül néhányat biztonságosan elzárt megtévesztően jellegtelen bőröndjének mágikus rekeszeiben, vagy ha úgy tetszik, titkos dimenzióiban. Igen ám, de egy gyanútlan magnix, Jacob Kowalski véletlenül kienged a bőröndből néhány bestiát, és azok rászabadulnak a városra, amelyet nélkülük is elég csapás ért. Több sem kell Tina Goldsteinnek, az egykori aurornak, aki a Titokvédelmi Alaptörvény megszegése láttán akcióba lendül, hogy megfékezze a szörnyeket, és így visszaszerezze nyomozói pozícióját.

Csakhogy a dolgok nem várt fordulatot vesznek, amikor Percival Graves, a MACUSA (vagyis az Egyesült Államok Varázskongresszusa) biztonsági igazgatójának figyelme és gyanúja Göthére és Tinára terelődik.

Göthe és Tina, immáron szövetségesként, oldalukon Tina húgával, Queenie-vel, valamint varázstalan barátjukkal, Jacobbal nekivágnak, hogy befogják a szörnyeket, mielőtt azok nagy bajt okoznának.

Csakhogy a tét sokkal nagyobb, mint azt a négy kívülálló – immáron hírhedt szökevény – valaha gondolta volna, és küldetésük teljesítése közben egyszerre sötét, rettenetes erőkkel szemben találják magukat, melyek háborúba akarják taszítani egymással a magnixokat és a varázslókat.

A film magyar szövegét az eredeti könyveket is zseniálisan fordító, a Harry Potter-univerzum speciális nyelvi világát, különleges szavait és kifejezéseit is megteremtő Tóth Tamás írta.

A MÁGIA ÚJ KORSZAKA

1997 nyarán megjelent egy könyv Harry Potter és a Bölcsek Köve címmel, egy akkor még ismeretlen szerző, J. K. Rowling tollából. „Varázsló vagy, Harry…” – ezekkel a szavakkal tessékelte be az olvasót a varázslók világába, és azóta ez a mágikus univerzum végleg egybenyílt a miénkkel. A történet mind a hét kötete világszerte bestseller, és mind a nyolc filmes változata globális kasszasiker lett.

Közel két évtizeddel azután, hogy történelmet írt első regényével, az írónő most egy Harry Potter előtti, régi-új világba kalauzolja a nézőket. A Legendás állatok és megfigyelésük a filmet forgatókönyvíróként és producerként jegyző J. K. Rowling univerzumának egy eddig ismeretlen korszakát tárja elénk, néhány évtizeddel Harry Potter előtt, a bolygó másik felén.

Ám annak ellenére, hogy teljesen eltérő térben és időben játszódik, a történet számos szállal kapcsolódik Harry Potterhez, már csak azért is, mert a Legendás állatok és megfigyelésük eredetileg Harry egyik tankönyve a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskolában. A szakkönyvet Göthe Salmander magizoológus írta. Őt látjuk viszont 1926-ban, a film központi figurájaként – az Oscar-díjas Eddie Redmayne megformálásában (A mindenség elmélete, A dán lány) –, azelőtt, hogy megírta volna életművét, mely egy nap majd kötelező olvasmány lesz az iskolában, ahol maga is diákoskodott.

A rendezői székbe az előző négy Harry Potter-film direktora, David Yates került. „Jo figurái egytől egyig nagyon emberiek – mondja Yates az írónő hőseiről –, még akkor is, ha emberfeletti képességekkel rendelkeznek. Könyörtelenül szembesít önmagunkkal, és kíméletlenül megmutatja, milyenné válhatunk. Nem pátyolgatja a lelkünket, nem szépeleg. Rávilágít, hogy hajlunk a kishitűségre és a középszerűségre, hogy a szerzésvágytól hajtva könnyen sötét utakra tévedünk, de hősein keresztül bátorságunkat, titkos erőtartalékainkat is megmutatja. Méltányolja az egyéniséget, az önzetlenséget és azt, ha valaki egyenes.”

„A hőseim mindig olyan emberek – teszi hozzá az írónő –, akik bátran ki merik mondani: »Látom, hogy a világ ilyen meg ilyen, de nem kellene így lennie«. Ők azok, akik meg merik kérdőjelezni a dolgok létjogosultságát. Van hozzá bátorságuk, hogy feltegyék a kérdést: »Miért ne lehetne másképp?«”

A Göthe Salmandert alakító Eddie Redmayne hozzáteszi: „A film központi témája a félelem, amit a számunkra ismeretlen, érthetetlen dolgok keltenek bennünk, valamint a félelemre adott szélsőséges reakcióink. Ez az oka annak, hogy New Yorkban a varázslók rejtőzködnek, és nincs még olyasféle kapcsolat sem köztük és a muglik közt, mint az Egyesült Királyságban, ahonnan Göthe érkezett. Ezért akarják megsemmisíteni a mágikus állatokat, amelyek felfednék a varázsvilág létezését.”

A félelemből fakadó emberi magatartáson kívül azonban vannak más sötét erők is, amelyek felbolydulást okoznak a varázsvilágban. „Egy Grindelwald nevezetű anarchista, nagyhatalmú mágus azt hirdeti, hogy a varázslók egy felsőbbrendű faj tagjai – mondja David Heyman producer. – Igaz ugyan, hogy nem látjuk az arcát, de híveinek és támogatóinak száma mugli- avagy magnixellenes beszédei hatására egyre gyarapszik. Jo [Rowling] műveiben a főgonosz mindig gyűlöletkeltéssel, megbélyegzéssel munkálkodik. Ami Voldemort a Harry Potter-történetekben, az most Grindelwald, a láthatatlan sötét erő, mely árnyékként vetül a világra.”

EGY ÚJ NÉGYES

Noha a Legendás állatok… castingjának fő feladata Göthe Salmander megtalálása volt, az alkotók ezzel töltötték a legkevesebb időt, mert – mint azt Heyman elárulja – Redmayne biztos befutó, lényegében az egyetlen potenciális jelöltjük volt. – Eddie jellegzetesen brit arc, kitűnő színész, bárkit és bármit képes eljátszani. Ízig-vérig Göthévé alakult át, egy messziről jött idegenné, aki kissé fura és szórakozott, de azért végtelenül megnyerő, bizalomgerjesztő figura.”

„Göthe az állatok közt érzi magát elemében – mondja az általa alakított karakterről Redmayne. – Szenvedélyesen szereti a hivatását. Az a célja, hogy megértesse a világgal, ezek a teremtmények nem jelentenek rá veszélyt. Csak tudni kell, miként bánjunk velük, miként lehet együtt élni velük.”

Rowling úgy magyarázza ugyanezt, hogy ezek a bestiák nincsenek tudatában annak, hogy a puszta létezésükkel fenyegetést jelentenek. „Nem tudják, hogy rejtőzködniük kellene. Egyedül Göthe az, aki meg akarja menteni őket, mert szerinte ezek az állatok bámulatra és szeretetre méltó, csodálatos lények, akiket úgy kell elfogadnunk, ahogyan léteznek. Göthe folyton megkérdőjelezi a határokat: nem érti, miért gondolják egyesek, hogy bizonyos létformák létjogosultabbak, előrébb valók a többinél. Nem érti, miért kell megbélyegezni azokat, akiknek mások a szokásaik.”

Nem sokkal New Yorkba érkezését követően Göthe találkozik három olyan emberrel, akik mindent megváltoztatnak körülötte: egy Tina Goldstein nevű boszorkánnyal; a lány húgával, Queenie-vel; valamint egy Jacob Kowalski nevű magnixszal. Nem telik bele sok idő, hogy a négyes rájöjjön, ugyanazok az elveik és a céljaik. „Barátságuk a film legfontosabb eleme – mondja Rowling. – A szereplők közötti kapcsolat minden történetem motorja.”

„Lehetsz akármilyen csodabogár – teszi hozzá a Tinát alakító Katherine Waterston –, csak addig vagy magányos és kívülálló, amíg nem találkozol hozzád hasonló csodabogarakkal. Márpedig a nagy számok törvénye szerint előbb vagy utóbb, de találkozni fogsz ilyenekkel. Ugyanúgy, mint a film négy főhőse, akiknek barátsága nem pusztán a körülmények mellékterméke, hanem közös tapasztalataik, közös sorsuk következménye. Amíg nem találkoztak, mind különcnek érezték magukat.”

„Ezek a figurák nem karikatúrák – szögezi le a Queenie-t alakító énekes-zeneszerző Alison Sudol. – Nagyon is emberiek és éppolyan nehézségekkel kerülnek szembe, mint mi a hétköznapi életben. Épp csak annyi a különbség, hogy varázslókról lévén szó, az ő nehézségeik egy kicsikét mesésebbnek, izgalmasabbnak látszanak. Ám a mód, ahogyan túl kell verekedniük magukat az akadályokon, a belső küzdelem, az ugyanaz.”

Jacob az egyetlen a négyesben, aki nem rendelkezik mágikus képességekkel, így ő még a kívülállók közt is kívülálló. Ám a figurát alakító Dan Fogler szerint pont az a legizgalmasabb ebben a filmben, hogy mindenki egy másik dimenzióból érkezik, de egy közös célért küzd, és barátokra lel a tőle látszólag különböző karakterekben.

Ez persze nem mindig nyilvánvaló elsőre: Tina Goldstein például kezdetben üldözi Göthe Salmandert, és álmában sem gondolná, hogy össze fognak barátkozni. Tina hajdan auror volt, és mindennél jobban vágyik rá, hogy visszatérhessen a MACUSA nyomozói közé. Amikor Göthe gyanússá válik számára, úgy érzi, elérkezett a soha vissza nem térő alkalom. „Sejti, hogy valami nem stimmel a fiú körül – mondja Waterston. – Nem tudja, mi, de valami bűzlik körülötte. Márpedig egy jó nyomozónál a szimat számít igazán.”

Tina rossz előérzetei igazolódnak, amikor Göthe egyik bestiája kiszabadul a bőröndből, és a lány szemtanúja lesz, amint Göthe varázserejének bevetésével megpróbálja visszaterelni a bőröndbe az állatot. Ez már önmagában a varázstalanok előtt végzett mágiát szigorúan tiltó Titokvédelmi Alaptörvény megszegése, de Göthe ráadásul egy magnix, a hitetlenkedő Jacob Kowalski előtt végzi a ráolvasást.

„Jacob egy egyszerű pék, akinek hatalmas szíve van, és mindenkiről a legjobbat feltételezi – magyarázza Yates. – Mindenkit olyannak fogad el, amilyen. Hétköznapi magnix, aki előtt minden furcsaságával és ismerős vonásával együtt hirtelen feltárul a varázsvilág, és kiderül, hogy az élet sokkal összetettebb, mint azt eddig gondolta. A néző pedig átérzi Jacob döbbenetét.”

Jacob úgy találkozik Göthével, hogy véletlenül elcserélik a bőröndjeiket. Így esik, hogy a brit kutató kofferjéből kiszabadul néhány bestia, és eltűnik a magnix-világban. Mielőtt azonban felszívódna, az egyik szörny csúnya harapást ejt Jacobon. Tinának nincs más választása, elviszi őt és Göthét az egyetlen olyan helyre, amelyről úgy véli, hogy biztonságos: az otthonába. A lakásba lépve Jacob első látásra beleszeret Tina szépséges, melegszívű húgába, Queenie-be.

Az utolsó dolog, amire Queenie számított, hogy a testvére egy magnixszal jelenik meg otthonukban, tekintve, hogy az amerikai varázslóvilág törvényei szigorúan tiltják a varázstalanokkal történő barátkozást. A Goldstein lányok lelkileg igen közel állnak egymáshoz, mégis nagyban különböznek: Tina határozott, és leginkább olvasni szeret, Queenie viszont játékos és vicces.  „A lány nagyon örül a vendégeknek – mondja a kishúgot játszó Alison Sudol –, és Tinával ellentétben ő nem a veszélyt, hanem egy szépséges és gyönyörködtető kaland lehetőségét látja meg az események eme nem várt fordulatában.”

MACUSA-TAGOK, MAGNIXOK

Göthe, Tina, Queenie és Jacob talán sohasem keveredtek volna barátságba, ha Tina nem hívja fel a MACUSA, az Egyesült Államok Varázskongresszusa vezetői testületének figyelmét Göthére és az ő mágikus állataira. A lefokozott auror szavait kezdetben szkepszissel fogadja az elnöknő, Seraphina Picquery (Carmen Ejogo), valamint a mágiabiztonsági igazgató, Percival Graves (Colin Farrell). Csak akkor kezdik komolyan venni a figyelmeztetést, amikor már bekövetkezett egy tragédia.

„Graves igen magasan áll a MACUSA parancsnokainak ranglétráján – magyarázza Farrell. – Ő az első számú auror, akinek feladata, hogy fenntartsa a varázsvilág biztonságát és elhárítson minden olyan veszélyt, amely a varázslókat fenyegetheti. Nagyhatalmú főnök, aki nem engedi, hogy bármi kockára tegye pozícióját, ráadásul mesterien bánik a varázspálcával.”

A MACUSA feje amiatt fő, hogy miként védje meg az észak-amerikai varázslótársadalmat attól a rettenetes fenyegetéstől, amit a hírhedt Grindelwald jelenthet. A sötét mágus ugyanis eltűnt a Föld mélyén, miután szörnyű pusztítást vitt véghez Európában, és nincs, aki megmondhatná, mikor és hol fog újra felbukkanni, hogy lecsapjon.

„Gravesnek sajátos elképzelése van a varázslók és magnixok elkülönüléséről – mondja Farrell. – A tény, hogy a varázslóknak visszavonultan, árnyékban kell élniük, egyre keserűbbé és haragvóbbá teszi. Igazságtalannak érzi a szegregációt.”

Percival Graves különös érdeklődést mutat egy Credence Barebone nevű fiatal fiú iránt, aki történetesen a mágiaellenes Új Salemi Filantróp Társaság megalapítójának fogadott fia. Ez a szervezet a MACUSA egyik legfőbb ellensége…

„A félénk Credence tökéletesen elveszettnek látszik. Igazi kívülálló – állapítja meg Farrell. – Olyasvalaki, akire könnyen lehet hatni, és akiből talán könnyűszerrel ki lehet szedni a szükséges információkat, amelyekre Gravesnek szüksége van.”

„Kettejük kapcsolata – teszi hozzá a Credence-t megformáló Ezra Miller – a történet előrehaladtával egyre nyomasztóbbá válik a néző számára, hiszen mind nyilvánvalóbb, hogy manipuláción alapul. Csakhogy mindketten J. K. Rowling boszorkánykonyhájában születtek, így végig kétséges, ki melyik oldalon áll valójában, és mi lesz a végkifejlet. Nem tudni, mit gondoljunk erről a két figuráról, amíg az összes zseton le nem esett… Persze – teszi hozzá a színész – mindnyájunknak sok arca van, így róluk is kiderülhet, hogy nem pusztán jók vagy rosszak.”

Credence retteg szigorú nevelőanyja, Mary Lou Barebone (Samantha Morton) haragjától. A nő az Új Salemiek feje, akinek célja, hogy leszámoljon a varázslókkal és boszorkányokkal, akik meggyőződése szerint köztük élnek. Látszólag csupa elfogadás és megértés, az emberségesség megtestesítője: befogadja otthonába Credence-t és még két árva leányt, és gondoskodik a környékbeli szegény gyerekek étkeztetéséről. Ez a nagylelkűség azonban csak álcája valódi természetének. „Mary Lou karizmatikus, lehengerlő nőszemély – magyarázza Rowling. – A felszínen csupa bűbáj és kedvesség, ám a fogadott gyerekeivel gorombán, erőszakosan bánik. Tisztában van a varázslóvilág létezésével, és gyűlöl mindenkit, aki mágiát gyakorol.”

Mary Lou középső gyermeke, a kötelességtudó Chastity Barebone szerepében Jenn Murray-t, a legkisebb lány, a koravén Modesty szerepében pedig Faith Wood-Blagrove-t láthatjuk, aki a Legendás állatokkal debütál a vásznon.

Hogy mágiaellenes eszméi mind nagyobb hírverést kapjanak, Mary Lou megpróbálja megnyerni magának a befolyásos Henry Shaw-t és családját. A város sajtómágnását Sr. Jon Voight alakítja. „Mr. Show igazi mogul, számos napilap és magazin tulajdonosa. Nagyhatalmú fickó, de csupán egy magnix. Őszintén szólva – teszi hozzá a színész fanyar mosollyal –, szeretnék már egyszer mágust alakítani.”

…ÉS LEGENDÁS ÁLLATOK

Amint azt a cím is sugallja, a film szereplői közt egy sor különös, mágikus állatot ismerhetünk meg, melyeket Göthe gyűjtött össze világkörüli útja során. Az állatok teljes egészében számítógépes animációval készültek, beleértve megjelenésüket, színüket, mozgásukat és személyiségvonásaikat is. A bonyolult alkotói procedúrában David Yates és J. K. Rowling is részt vett, hogy ötleteivel segítse a vizuális effektusokért felelős Tim Burke-t és Christian Manzot, valamint a komputer-animációs csapat vezetőjét, Pablo Grillót.

A kiindulópontot Göthe Salmander könyve jelentette, amit Rowling évekkel ezelőtt írt meg, de a fantázialények megalkotásához természetesen a létező állatok anatómiáját és tulajdonságait is alapul vették. A szörnyek közt emlőst, madarat, rovart vagy hüllőt egyaránt találni, de a kreatív csapat főként ezek kombinációit részesítette előnyben. „Folyamatosan kikértük J. K. Rowling véleményét – meséli Pablo Grillo –, hogy megerősítsen benne, ilyennek képzelte-e ezeket a mágikus lényeket. Előfordult, hogy nem értett egyet a terveinkkel: »Nem, nem jó – mondta olykor. – Göthe nem tett volna ilyet a bőröndjébe, mert ez egy háziasított állat… az ő figyelme a veszélyeztetett fajokra irányult.« Felbecsülhetetlen értékű volt a véleménye számunkra, hiszen az állatoknak illeszkednie kellett az általa megálmodott univerzumba.”

Az első bestia, amely megszökik Göthe nem hétköznapi bőröndjéből, az orrontó furkász, egy apró, szőrös rágcsáló kacsacsőrre emlékezető orral és egy végtelen mennyiségű elcsent kincs befogadására alkalmas erszénnyel. „Az orrontó furkász nem bír ellenállni a csillogó tárgyaknak – magyarázza Redmayne. – Begyűjt mindent, ami fénylik. Göthével amolyan se veled, se nélküled viszonyban állnak, mert a furkász folyton bajba sodorja a zoológust. Agyafúrt kis fickó, a tetejébe pedig meglepően gyors és mozgékony. Kedves jószág, de elég megszállott tud lenni, ezért házi kedvencnek egyáltalán nem ajánlott.”

Noha Göthe minden állatot szeret, akad azért kedvence is. Az apró, zöld faághoz hasonlító, Pickett nevezetű bólintér Göthe elmaradhatatlan társa, akit a fiú a mellényzsebében tart. A békés kis jószág csupán rovarokat eszik, és alapvetően barátságos, de azért nem érdemes felbosszantani.

Amilyen aprócska Pickett, olyan hatalmas a radalór, amelynek nyomában fű nem terem. A radalór Afrikában honos állat, és barátságos ugyan, de talán túlságosan is játékos hajlamú. Tülkével, páncélozott testével és kötélszerű farkával távolról szemlélve orrszarvúra emlékezett… mindaddig, míg az ember fel nem fedezi, hogy a tülke izzik, és jóval nagyobb egy rinocéroszénál. Ez az elrejthető szarv ráadásul halálos folyadékkal van tele, amely bármit képes felrobbantani. Göthe radalórja egy nőstény, amely sajnos a párkeresés lázában ég (nyersebben fogalmazva tüzel). Násztánca az egyik legmulatságosabb jelenet a filmben.

Az események nem egészen Göthe tervei szerint alakulnak: Jacob magára fröccsent egy jelentős mennyiségű pézsmát, amivel felkelti a szereleméhes állat figyelmét. Üldözni kezdi Jacobot, ami a pékre nézve nemcsak azért nagyon veszélyes, mert a radalór tekintélyes súlyú, böhöm nagy állat, hanem mert éles, izzó szarva robbanékony folyadékot tartalmaz.

Göthe tulajdonában lévő számtalan szárnyas lény közül meg kell említeni a viharmadarat és a halálszárnyat. Mindketten tudnak repülni, de ezzel közös vonásaik ki is merültek. „Viharmadár első ránézésre úgy fest, mint egy apró, zöld, tüskés kakukk – mondja Redmayne. – Csakhogy ha az ember egy jól irányzott mozdulattal elhajítja ezt a kakukkot, akkor már inkább jojóhoz hasonlít, mely újra meg újra visszatér gazdája kezéhez.”

A hüllőtestű, színes szárnyú óriás pillangó, a halálmadár igen veszélyes: arról híres, hogy ki tudja szippantani a koponyából az agyvelőt.

Rowling kedvenc állata a szemiflázs lett, egy közepes méretű, ezüstös bundájú főemlős, nagy, bánatos szemmel. „Ha a szemiflázsok akarják – magyarázza az írónő –, láthatatlanná tudják tenni magukat, és ez a képesség világéletemben lenyűgözött.”

Göthe szemiflázsa különös barátságot ápol egy okkamival, azaz egy kétlábú, kígyószerű lénnyel, amelynek lila testén szárnyak is ékeskednek, és ettől úgy fest, mint egy sárkány. Az okkami tojásai a legtisztább ezüstként ragyognak. Az állat mérete attól függ, mennyi hely áll rendelkezésére: addig növekszik, illetve zsugorodik ugyanis, ameddig lehetősége van rá, így elmondható, hogy a legnehezebben befogható állatok egyike.

Göthe bőröndjében lakik továbbá egy loboncos futkár is, egy kopasz, patkányszerű állat, amelynek hátáról furcsa, tengeri rózsára emlékeztető tüskék meredeznek szerteszét, és amely a történet elején fájdalmas harapást ejt Jacobon. A koffer titokzatos mélye még ezer meg ezer különös teremtményt rejt, így például holdborjakat, melyek fejük tetején viselik nagy kerek szemüket, és a világon az utolsó pár böklencet, melynek szürkés-bordó bőre és rengeteg hosszú szarva van.

A TENGERENTÚL ÉS A DZSESSZKORSZAK

Az állatok, amelyeket Göthe a kofferjába rejtett, hogy megóvja őket a kihalástól, a bőrönd belsejének mágikus rekeszeiben élnek, ki-ki a saját természetes élőhelyére hasonlító, rezervátumszerű térben. Stuart Craig látványtervező és Toby Britton művészeti vezető úgy határoztak, hogy ezek a kis bioszférák egyszerre legyenek valósághűek, otthonosak az állatok számára (hiszen Göthe varázsolta őket imádott állatai lakhelyéül), egyúttal azonban színpadi díszletre emlékezető módon elnagyoltak (hiszen mégiscsak egy bőröndbelsőben vagyunk).

A rezervátumok – melyek tehát legalább annyira tájképek, mint enteriőrök – Tim Burke és Christian Manz vizuális effektusokért felelős csapatának, valamint Philippe Rousselot operatőr-teamjének köszönhetően jöttek létre. A díszletek a Warner Bros. délkelet-angliai Leavesden stúdióiban épültek meg, ahol a látványtervező és szakembergárdája 1926 New Yorkjának varázsló- és magnixvilágát is berendezte. „Hatalmas és minden tekintetben újszerű kihívást jelentett – mondja Craig – ennek a Harry Potterétől eltérő korszaknak, országnak és kultúrának a megalkotása.”

A film készítői meglátogatták a Nagy Almát, ám a város gyökeresen átalakult 90 évvel ezelőtti állapotához képest, és nemigen emlékeztetett múlt század előtti arcára. Á az alkotóknak itt sikerült rengeteg fényképet összegyűjteniük a húszas évekből, amit felhasználhattak a városkép és az épületek elkészítéséhez. „Ez azonban csak a munka kezdete volt – magyarázza Craig. – New Yorkban két egymástól különböző, egymás elől rejtekező birodalmat kellett teremtenünk: a varázslók és a magnixok világát.”

Forgattak a Lower East Side-on, a Tribeca nevű negyedben, a Woolworth Buildingnél, amely a MACUSA székházát testesítette meg, a Central Park állatkertjében (ami ugyan csak 1934-ben nyílt meg, de a park már ekkor otthont adott egy kisebb zoológiai gyűjteménynek), és még sok más New York-i helyszínen. A legtöbb belső jelenetet – így például a Henry Shaw Pazar irodájában, a Jacob gyéren berendezett szobájában vagy Tina és Queenie eredeti stílusú lakásában zajló szekvenciákat – a Leavesden műtermeiben vették fel.

Colleen Atwood jelmeztervező először lépett át a falon a varázsvilágba. Korhű kosztümjei egyértelműen a húszas éveket idézik, de finom, visszafogott stílusban: „Nem csapja arcul a nézőt a dizájn és a divat – jellemzi Atwood munkáját a rendező –, nem szúrja ki a szemét a korszellem. Colleen keze nyomán megjelenik előttünk a dzsesszkorszak, de a látvány egyszerre időtlennek, kortól függetlennek is tűnik.”

„David azt szerette volna, ha testet ölt az akkori New York frenetikus energiája és életkedve – teszi hozzá Atwood –, egy olyan kor megnyíló szelleme, amelyben emberek ezrei érkeztek Amerikába nap mint nap a világ minden tájáról, magukkal hozva kultúrájukat. A húszas évek izgalmas, változásokkal és optimizmussal teli korszaka Amerikának. Napsütés a nagy vihar – a rémület és depresszió kora – előtt.”

A film zenéjét megkomponáló James Newton Howard ugyancsak elragadtatással beszél arról, milyen volt a II. világháborút megelőző mámoros időszak alapanyagával dolgozni. „Minden zeneszerző ilyen filmről álmodik – mondja Howard. – Van itt minden, ami zenére ihlet: gyönyörű, varázslatos pillanatok, nemes érzelmek az egyik oldalon, és sötét, félelmetes, démoni hangulat a másikon. Az 1920-as évek zeneileg igen gazdag, meghatározó korszak, és a Legendás állatok… főhajtás az éra nagy alkotói előtt.”

A zeneszerző szándékosan törekedetett arra is, hogy megidézze a Harry Potter-történeteket, és egyértelműen felismerhetővé tegye a kapcsolatot a hetven évvel későbbi eseményekkel.

„Azok számára, akik olvasták a Harry Potter-könyveket – teszi hozzá David Yates rendező –, és látták a filmeket, meglepően izgalmas és lenyűgöző élmény lesz belépni ebbe az ismerős univerzumba. Mert a szereplők és a történeteik mások ugyan, de éppolyan időtlenek és magukkal ragadóak, mint Jo korábbi meséinek alakjai és eseményei voltak.”

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet Tőle

Komment