A hét filmje: Utazók

0 325

Thriller az űrből: Jennifer Lawrence (Aurora) és Chris Pratt (Jim) a főszereplői ennek az űrben játszódó, vadonatúj akcióthrillernek. Eredetileg úgy volt, hogy egy idegen bolygóra indulva 120 évet hibernálva töltenek, de egy végzetes hiba folytán a kelleténél 90 évvel hamarabb ébredtek fel. Itt kezdődik a rejtélyes – és veszélyes – kalandok hosszú sorozata. Mindenekelőtt ki kell deríteniük, mi vezetett ehhez a túlságosan is korai ébredéshez, és hogy ez mennyiben veszélyezteti a többi utas életét és az űrutazás valódi célját: új hazát találni az emberiségnek.

utazok_1000x1443_2

A kerettörténet

„Az UTAZÓK két főszereplője egy hatalmas emberi vállalkozás tagjai, akik az idegen, ám barátságosnak feltételezett bolygó felé utazó hatalmas űrhajóban utaznak. A távolság elég nagy, ezért eredetileg úgy tervezték, hogy 120 évet kell hibernált állapotban tölteniük, akárcsak a többi utasnak. Csakhogy valamilyen rejtélyes okból ők ketten, egymás számára akkor még idegen emberek, felébrednek a mesterséges álomból, méghozzá 90 évvel korábban, mint kellene – mondja Chris Pratt, aki partnere, Jennifer Lawrence mellett a film férfi főszereplője. – Persze fogalmuk sincs, miért éppen velük történt ez, de annyit megértenek, hogy ki kell deríteniük a technikai hiba okát, mert ha nem, az egész űrbéli misszió, s vele az emberiség nagy terve is kudarcot vallhat. A cél amúgy globális: áttelepíteni a földlakók nagyrészét egy másik élhető bolygóra.”

Morten Tyldum, a rendező, akit 2014-es filmjéért, a Kódjátszmáért Oscar-díjra jelöltek, ehhez még hozzáteszi: „A film valójában nagyon komoly kérdéseket feszeget: mit tehet az ember, amikor különlegesen veszélyes és ugyanilyen fontos vészhelyzet áll elő? Meddig mehet el, amikor különlegesen veszélyes és fontos döntéseket kell meghoznia?”

A történet amúgy már évek óta várólistára, vagyis holtvágányra került Hollywoodban, mert a legtöbb producer túl kockázatosnak tartotta Jon Spaihts sztoriját. Végül Neal H. Moritz producer döntött úgy, belevág…

A férfi főszereplő, a Chris Pratt által megformált Jim praktikus okokból, de némileg kalandvágyból is jelentkezett az expedícióba. Mivel műszaki szakember, kitűnő mérnök, tudja, hogy jó eséllyel pályázik, s a technikai kihíváson túl vonzotta az is, hogy részt vehet az emberiség előtt álló legnagyobb kihívásban: egy vadidegen bolygón segíthet felépíteni egy új civilizációt. A kockázatos kalandhoz pedig úgy állt hozzá: „Ha esetleg elromlana valami útközben, hát az se gond, majd megjavítom!”

Chris Pratt stars as Jim in Columbia Pictures' PASSENGERS.

Amikor Jim és Aurora – valami technikai gikszer nyomán – látják, hogy a kelleténél 90 évvel hamarabb ébredtek fel, nem esnek pánikba. Jim úgy van vele, hogy majd visszaaltatják magukat, ha pedig ez nem sikerülne egyedül, hát felébresztenek még egy-két embert, akik a segítségükre lehetnek. Csakhogy ahogy végigvizsgálják az előttük álló lehetőségeket, rájönnek, hogy a hiba ennél sokkal súlyosabb, és hogy az űrhajó, benne a vállalkozó szellemű emigránsokkal a végveszélybe rohan.

„Számomra vicces volt a forgatás alatt, hogy a magabiztos, nős Chris egy olyan személyt alakít, Jimet, aki vele ellentétben elég szégyenlős, ügyetlenül közelít a nőkhöz, ilyesmiben nemigen van gyakorlata. Valójában sosem járt még komolyabban egy lánnyal sem, és ráadásul elég zárkózott is” – mondja nevetve Lawrence, aki a másik felébredt utast, Aurorát játssza.

Jim személyiségével ellentétben, aki tipikus kékgalléros műszaki szakember, Aurora egy másik társadalmi rétegből származik: ő a tipikus New York-i értelmiségi, sikeres írónő, aki számára egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy odahagyja a barátait, hogy egy másik bolygón kezdjen teljesen új életet…

A rendező, Tyldum szerint ő már a próbafelvételek előtt is sejtette, hogy Lawrence és Pratt lennének a legjobbak a két főszerepre, részben, mert mindketten kiváló színészek, és az sem mellékes, hogy napjainkban talán ők azok, akik a legtöbb nézőt képesek a mozikba csábítani. Ennek ellenére a casting nem csak formalitás volt, egyik színésznek sem hullott az ölébe a szerep. Lawrence és Pratt rengeteget beszélgettek privátban is a végső döntés előtt, és a rendező csak azután döntött mellettük, amikor látta, hogy kialakult közöttük valamiféle cinkosság.

Ezután a filmes csapat már hamar összeállt. Stephen Hamel producert a forgatókönyvíró Jon Spaihts tehetsége fogta meg, az eredeti, nem sablonos történet, amelyben a szereplők is élő, hús-vér emberek, akiknek nem csak jó vagy rossz tulajdonságaik vannak, hanem jellemük ezekből keveredik ki.

A másik (harmadik) producer, Ori Mamur, aki már a kezdetektől együtt dolgozott a forgatókönyvíróval, elárulta, hogy mint első generációs amerikait, őt az áttelepülés ideája is nagyon foglalkoztatta, az a folyamat, amikor valaki eldönti, hogy gyökeresen szakít addigi életével, és valami teljesen új utat, életteret választ magának. A szülei is valami hasonlót tettek, és nekik is sok nehézséget kellett legyőzniük közben.

Aurora és Jim életük különböző szakaszában, különböző földi helyszínekről érkeztek az űrhajóra, s választották átmeneti otthonuknak az Avalont (ez az űrnaszád neve). Néhány hónapig mindkettejüknek szuper játszótérnek tűnik a luxusűrhajó: mintha egy kellemes tengeri sétahajózáson vennének részt. Van itt uszoda, sportpálya és fancy butikok, szóval nem egy kis kapszulában ülnek… Mint Lawrence elmondta, neki nagyon is bejött ez a luxus és kényelem, főleg a kilátóterasz, amely akár egy film forgatásához is ideális terep.

A grandiózus díszletek megfogták a stáb tagjait is; számukra ez az űrhajós terep ideális volt a filmbéli kalandok ábrázolásához, és a rendező, a díszlettervező és az operatőr is nagyon élvezte, hogy ennyire tág teret kaptak, ahol szinte korlátlanul kiélhették a fantáziájukat, és ahová könnyű lesz becsábítani a nézőket is. Egy tágas és szép luxushelyszín a jövőből…

Jim és Aurora egyébként nem érezték teljesen egyedül magukat az űrhajón. Legjobb barátjuk Arthur lett, a robotmixer, akinek felsőteste (a pult fölötti rész) megtévesztően emberi, és nem csak kinézetre. Kecses mozdulatai és ördöngös ügyessége mellett kiválóan megállja a helyét beszélgetőpartnerként is. Mindig van vigasztaló szava, meleg tekintete, még ha néha kicsit naivnak is tetteti magát. A lényeg az, hogy társaságában az ember mindjárt nem érzi magát olyan egyedül.

Chris Pratt; Michael Sheen

„Ezt a fickót úgy alkották meg a mérnökök és az informatikusok, hogy a világ legjobb bárpultosa legyen – mondja Michael Seen, Arthur filmbéli megtestesítője. – Rendkívül empatikus pofa, mosolyogva végighallgatja a legostobább banális történeteket is, és emellett hibátlan száraz martinikat kever. Csakhogy most nem pont azt kell tennie, amire programozták. Vagyis ahelyett, hogy száz különböző, de egyenként nem túl hosszú dicsekvést vagy panaszt kellene bólogatva meghallgatnia, ezúttal kizárólag Jimmel kell törődnie, és egyáltalán nem két vagy három percig…”

Seen tehát egy elég kemény színészi kihívás előtt találta magát: hogyan játssza el egy humanoid bárpultos szerepét úgy, hogy a dolog robot-oldalát se hagyja veszni. Nem lehetett tehát teljesen olyan, mint egy profi mixer, aki a kocsmai közönség legfőbb bizalmasa, illetve nem lehetett csak olyan. Viszont a jelenség gép-oldalát sem volt szabad túlhangsúlyozni, mondjuk szögletesen járni… Szóval semmi klisé, egészen finom eszközöket lehetett csak használni.

Egy ilyen leheletfinom, ám nagy koncentrációt igénylő jelzés lett például az, hogy Arthur sosem néz le a kezére, amikor keveri a száraz martinit, és persze nem esik ki közben a beszélgetés ritmusából sem – hiszen egy robot ilyet sosem tenne. Az is vicces, ahogyan mozog, vagyis inkább siklik a pult mögött, szintén anélkül, hogy egy pillanatra is odafigyelne…

De bármennyire kényelmes és elkényeztető is az űrhajó belülről, Aurora és Jim egy idő után mégis kénytelen észrevenni, hogy itt valami nagyon félrecsúszott.

Elég furcsa dolgok képesek ugyanis körülöttük történni: a robotok néha megzavarodnak, a fények maguktól kialszanak vagy felgyulladnak, szóval a dolog nem is annyira nyugalmas és biztonságos, mint ahogyan az elsőre tűnt. A főszereplők tehát előbb-utóbb kénytelenek rájönni, hogy nekik kell megtalálniuk a hibát, és ki is kell javítaniuk azt, mert különben nemcsak ők kerülnek végveszélybe, de a többi, egyelőre még látszólag békésen alvó utastársuk is.

Ám mindez csak egy idő után történik meg, amikoris egy harmadik útitársuk, Gus Mancuso (Laurence Fishburne) is magához tér a mély hibernálásból. Ő egyébként profi űrutazó, gyermekkora óta más sem érdekli, mint a csillagok, s egész életét az űrben akarja eltölteni. Szerencsére ő nem csak egyszerű utas ezen a hajón, hanem a személyzet egyik tagja, tehát Jimnél és Auroránál jóval hozzáértőbb személy, aki olyan számítógépes funkciókba is belenyúlhat, amelyekhez nekik nincs hozzáférésük.

Az egyik, egyébként létfontosságú funkció, ami a hajón meghibásodott, az a mesterséges gravitáció. Előfordult, hogy Jim és Aurora egyik pillanatról a másikra súlytalanná váltak, ami nem is annyira veszélytelen, mint azt az ember első pillanatban gondolná. A filmes stábnak is oda kellett magát tennie az ilyen jelenetek felvételénél, mert a színészek mindent élesben játszottak el, mindenféle számítógépes trükk nélkül, méghozzá nem is egyszer. Addig kellett ismételniük a jeleneteket, amíg az operatőr azt nem mondta, hogy most már tökéletes. (Nem a színészi játék, azzal nem volt semmi probléma. Hanem a felvétel, illetve a kamera megfelelő beállítása, annak a szögnek és világításnak a megtalálása, amely mellett tökéletes az illúzió.)

Amikor a történet szerint váratlanul bekövetkezett a súlytalanság állapota, Aurora épp a medecében úszott. Ennél látványosabb jelenet talán nem sok volt a mozifilmek hosszú története során. Mindenesetre a színésznő is megszenvedte a jelenet hosszú forgatását, hiszen rengeteg időt kellett a medencében töltenie, s orra-szája is gyakran telement vízzel. De amikor aznap este a vetítőben meglátta az első filmkockákat, Lawrence rájött, hogy érdemes volt órákon át kitartania: valami olyan fantasztikus, egyedi jelenet született, ami minden bizonnyal példa nélküli Hollywood történetében.

„Bár kétségtelen, hogy a filmbéli jelenetek rendkívül látványosak, és sokat is dolgoztunk ezeken, a stáb tagjai sosem tévesztették szem elől a film elsődleges mondanivalóját, ami az emberi kapcsolatokról és érzésekről szól – mondja Neal H. Moritz producer. – Ezért is ügyeltünk rá, hogy a látványos elemek ne uralják el a filmvásznat, ne vegyék el a színészektől a főszerepet.”

„Az UTAZÓK kalandfilm, romantikus dráma, thriller, amely megborzongat és érzelmileg is magával ragad. Megnevettet és megríkat” – mondja a férfi főszereplő, Chris Pratt.

Űrkaland és díszletek

„Mindig csodálatos, amikor az embernek lehetősége van rá, hogy egy új világot teremtsen” – mondja a rendező, Tyldum, aki ezúttal az űrutazást láttatja minden eddigitől eltérően, komplexebben, átgondoltabban. „Mint régi sci-fi rajongónak, számomra ez különleges alkalom és nagy élvezet volt, és elég sok energiát is fektettem bele” – tette hozzá.

Az rendben van, és a műfaj hagyományaival is harmonizál, hogy a rendező és munkatársai kitaláltak egy hatalmas űrhajót, amelyben a centrifugális erő helyettesíti a földi gravitációt, és természetes az is, hogy a szereplőket körülveszik a jövő elképzelt technikai vívmányai, a mindenféle robotok és a mesterséges intelligencia fejlett formái, de az már valóban egyedi, ahogy a rendező a jövő képét retrostílusban láttatja velünk. Az űrhajó belsejét ugyanis a nosztalgikus hollywoodi Art Deco design uralja, egyébként rendkívül ízlésesen, a szereplők ruhái, uniformisai pedig – kontrasztként – a II. világháború korszakát idézik. Mindez jól tükrözi a mai nosztalgia-divatot, és Tyldum szerint közelebb is hozza a történetet a mai nézőkhöz, akár a helyszínt, akár a szereplőket nézzük.

Ennek a „reális” jövőképnek a kialakításához a rendező igénybe vette Hollywood egyik legjobb szakemberének, Guy Hendrix Dyasnak a segítségét is, aki már bizonyította tehetségét az Indiana Jones-filmektől kezdve egészen az Eredet című fantázia-thrillerig.

Mint kiderült, az Oscar-díjra jelölt látványtervező már gyermekkora óta álmodozott róla, hogy egyszer megrajzolhassa egy igazi űrhajó belsejét – és persze külső képét is. Számára az UTAZÓK hozta el ezt a lehetőséget, ő pedig azzal járult hozzá a film későbbi sikeréhez, hogy megálmodta és életre keltette az űrben száguldó Avalont, amelyben a cselekmény játszódik.

Jim (CHRIS PRATT) and Aurora (JENNIFER LAWRENCE) try to make sense of this mess with Gus in Columbia Pictures' PASSENGERS

A producerek és a rendező úgy döntöttek, hogy az űrhajóból a lehető legtöbbet a valóságban is megépítenek, mert semmiképpen sem akartak valami virtuális világot teremteni, ami csak a számítógép képernyőjén létezik, s ahol a színészek kénytelenek egy világoskék háttér előtt úgy tenni, mintha valóságos díszletben mozognának. Tyldum szerint ez sokat gyengített volna a történet hitelességén, és a színészeket is eltéríthette volna legfontosabb feladatuktól, az érzelmek ábrázolásától.

A közös munka során Tyldum és Dyas rengeteget beszélgettek, és egyetértettek abban, hogy el kell kerülni a múltbéli sci-fik hideg, néha fantáziátlanul személytelen világát, de a földhözragadt, spórolós, jelzésszerű „modernizmust” is. Végül a díszletvilág olyan vonzó és osztályon felüli lett, mint egy minden luxussal ellátott tengerjáró hajó, amelyre magunk is kedvet kapunk felszállni.

A rendező és a látványtervező tíz héttel a forgatás kezdete előtt álltak neki, hogy minden tervet véglegesítsenek és felügyeljék az építési munkálatokat. Először az űrhajó külső látványa készült el, amely már némiképp jelezte a belsők hatalmas méreteit, de a különleges technikai megoldásokat is.

PASSENGERS

Ezután következett a belső terek megépítése: a már kívülről is jól láthatóan három részre osztott űrhajó minden „ága” más-más funkciót lát el. Az első „szárnyban” fekszik az ötezer hibernált utas, a másodikban vannak a lakóhelyiségek és a szabadidő-funkciók, a harmadikban pedig a mindenféle raktárhelyiségek.

Végül mindhárom szárny más dizájnt kapott. Az utasok – már a 120 évig tartó hibernált alváson túl – főleg a középső szárnyban időznek, nem véletlen hát, hogy ez a legjobban kidolgozott, legszebb és legkényelmesebb része az űrhajónak. Itt található többek közt a gyönyörű hi-tech bevásárlóközpont és a többi résztől élesen elkülönülő technikai helyiségek, ahol a kiszolgáló személyzet végzi a dolgát.

Persze az utasok nem piszkálgathatnak minden kütyüt: ki vannak a tiltva a hajtómű környékéről, a vezérlőközpontból, az oxigénfejlesztők szomszédságából, és természetesen tilos kilépniük a világűrbe is.

A tengelye körül forgó űrhajó középpontjában, ahol a három „szárny” találkozik, lecsökken a centrifugális erő, s vele a mesterséges gravitáció. Itt minden és mindenki a súlytalanság állapotába kerül, ami nem nagy baj, ha nagy terheket kell fel-le mozgatni. Sőt az emberek is utazhatnak a különböző szintek között a Zero G-liftekkel, akár szórakozásból is.

A forgatás legforróbb napjaiban a díszletek az atlantai Pinewood Studios műtermei közül hetet is elfoglaltak, s mihelyt egy színhelyen véget értek a felvételek, már bontottak is, hogy a régi helyére a lehető leggyorsabban felhúzhassák az új díszletet. Ezek közül az egyik érdekesebb, szebb, grandiózusabb volt, mint a másik. Csak felsorolásképp: a hibernálótér, az első űrkilátó terasz, az orvosi rendelő, a bécsi lakosztály, az ebédlő, Aurora és Jim kabinjai, Jim műhelye, az uszoda, a közlekedőfolyosók, a hajóhíd, a bár…

A futurista bevásárlóközpont

Az összes közül a „Grand Concourse” díszlete foglalta el a legnagyobb helyet, körülbelül 3800 négyzetmétert, amelybe a butikok kirakata mellett három étterem is belefért, egy edzőterem és persze az art-deco bár.

Ebben a díszletben építették fel a súlytalansági liftet, a kosárlabdapályát és a távközlési központot, ahonnan az utasok üzeneteket küldhetnek a Földre.

Persze mindez nem fért volna el még több mint ötezer négyzetméteren sem, ezért ahhoz már digitális technikát kellett használni, hogy a bevásárlóközpont butiksorát mintegy másfél kilométeresre meghosszabbítsák, felfelé pedig megötszörözzék.

A Grand Concourse bárja

A bevásárlóközpont legfontosabb, stratégiai pontja a bár, amely stílusában teljesen elüt az űrhajó bármely más helyszínétől. Hangsúlyos színeivel és retrokinézetével olyan, mintha ide belépve visszafelé tartó időutazáson vennénk részt. Csakhogy itt nem egy-két évtizedről, hanem mindjárt 500 évről van szó, ha úgy vesszük, hogy a tömeges űrutazás a Naprendszeren kívülre körülbelül ennyi idő múlva lesz esedékes.

Egyébként, ami a dizájnt, a stílust illeti, van, aki azt nem találná egészen autentikusnak. Igaz, ami igaz, a rendező úgy gondolta, hogy jobb, ha belegondolnak, milyennek láthatja majd 500 év múlva egy tehetséges dizájner az ősrégi Art Decót, és ehhez próbáltak később igazodni. Szóval kettős csavar van még ebben is: ha nem is túlgondolták, de erősen belegondoltak ebbe a helyszínbe, és nyugalom, sem itt, sem másutt nem kapott szerepet a véletlen.

Egyébként a bár úgy működik, mint minden hasonló műintézmény szerte a világon, a mi századunkban vagy az előzőben. Talán az űrkilátás és az android mixerrobot lehet első pillantásra kissé meglepő – bár az első három elfogyasztott száraz martini után általában ezen már senki sem akad fenn.

Ami Jimet illeti, rá jó hatással lehet a design, és valószínűleg elégedett Arthurral, a kissé gépies bármixerrel is, ugyanis bármikor erre veti a sors, örömmel betér a bárba, főleg, hogy nagy szerencséjére általában nincs is nagy tömeg.

Arthur, a robot

A Michael Sheen által megszemélyesített Arthur olyan a filmben, mint egy kentaur: alul robot, és felül is az. Jó, akkor félig olyan. Egyébként felül a megtévesztésig hasonlít Sheenre, alul meg egy gyorsan ide-oda sikló mosógépre – legalábbis azok számára, akik a forgatáson leshettek be a pult mögé. Aztán később kicsit belenyúltak digitálisan a képbe. Michael többé-kevésbé megfelelt, a színész súlyát elbíró tömör mosógép-kockát azonban jóval kecsesebbre rajzolták át. (A művelet csaknem annyi ideig tartott, mint maga a forgatás; ötszáz év múlva talán már néhány héttel kevesebb is elég lesz hozzá…)

A hibernáló öböl

A futurisztikus dizájn egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden elemnek, berendezési tárgynak vagy kütyünek szabályos mértani formájúnak kell lennie – éppen ellenkezőleg, ilyesmit inkább a korai ultradézis dobozokból űrhajót fabrikáló filléres szocreál tévésorozatokban lehetett látni. A rendező és Dyas úgy döntöttek, hogy a film elején, a cselekmény kezdetén mindjárt egy grandiózus, de organikus formájú színteret mutatnak be – hogy aztán később még tovább növeljék a nézőket sokkoló vizuális hatásokat.

Ez az a rész, ahol először vált nyilvánvalóvá, hogy az űrhajó rendszereiben valami nagyon nincs rendben, hiszen Jim és Aurora éppen 90 évvel hamarabb ébredtek fel, mint kellett volna. Valami nagyon furcsa, de azért kevésbé riasztó rendellenesség később is jelentkezett itt, s úgy nézett ki, hogy ha a főszereplők nem találják meg a hiba jellegét, okát és nem szüntetik meg azt, az egész missziónak, az emberiség nagy projektjének hamarosan befellegzik.

utazok_jelenetfoto-2

A hibernált utasok egyébként nyolcasával-tízesével kapcsolódnak egy-egy központi oszlophoz, „fához” valamiféle technikai köldökzsinór segítségével, amelyen keresztül a minimális életfunkcióik fenntartásához szükséges energiát megkapják, és a másik irányban adatokat szolgáltatnak a központi fedélzeti számítógépnek.

A helyszín, főleg, amikor a fények váratlanul vacillálni kezdenek, majd időnként ki is alszanak, nem éppen bizalomgerjesztő, sőt nyugodtan nevezhetjük félelmetesnek is. Itt, ahol ötezer ember aludta mély és mesterséges álmát, Jim és Aurora megértették, hogy ez a rengeteg élet most tőlük is függ, mindenáron meg kell találniuk a hibát.

Persze a filmesek nem építették meg mind az ötezer ember hibernáló kapszuláját, bőven elég volt 32 is, amelyek közül csak egy párat dolgoztak ki egészen részletesen, köztük a két főszereplő ébredésének helyszínét.

Mint minden más helyszínt, a hibernáló öblöt is számítógépes trükkel nagyobbították meg, egészen egy óriási, több száz alvókapszulás szekcióig.

A bécsi lakosztály

Ez az űrhajó legelőkelőbb, legkényelmesebb és legnagyobb alapterületű lakóterülete, amelyet még a luxushajók csúcslakosztályainál is hatalmasabbra és fényűzőbbre építettek. Valójában majdnem úgy nézett ki, mint Trump manhattani toronylakosztálya, persze annak barokkos túlzásai nélkül. Nem is került hosszú időbe, hogy Jim és Aurora felfedezzék maguknak.

A kilátás még annál is grandiózusabbra sikerült, mint amilyen a manhattani a sok felhőkarcolóval és a Central Parkkal: itt a végtelen világmindenségre néznek a hatalmas ablakok, mögöttük sokmilliárd csillaggal és minden más űrbéli képződménnyel, amelyeket megunni sosem lehet.

Kontraszt Aurora és Jim kabinjai között

Aurora melegséget sugárzó, arany alapszínű, negyedik emeleti lakosztály a – mint a színe is mutatja – az aranyszintű luxusosztályon helyezkedik el, és belül mindenféle elegáns és drága fémekre hajaznak. A bútorok és a dísztárgyak bizonyos földi természeti formákra emlékeztetnek, úgy mint kagyló alakú fotelek, drága faanyagok, amelyek mind az utazók otthonára, a kiinduló földi állomásra emlékeztetnek.

Ezzel szemben Jim kabinja jóval kevésbé látványos és tágas, s a legegyszerűbb tárgyakkal rendezték azt be. Ez a kabin a legalsó szinten kapott helyet. Talán egyetlen előnye az volt, hogy a spártai berendezés nem vonta el Jim figyelmét a kutatómunkájától, amelytől minden utas élete függött.

A lakosztályokat sötét, ablaktalan folyosók kötötték össze, amelyek néha fenyegetőnek tűntek, s ha az ember túl érzékeny az ilyesmire, akár klausztrofóbiát is okozhattak.

Mivel az űrhajó alapvetően kereskedelmi célokat szolgált, a stábban teljes munkaidős grafikusok is dolgoztak, hogy tipikus céges feliratokkal, logókkal egészítsék ki az éppen használt helyszíneket.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet

Komment