Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

A Holdnál csak a meghódítója csendesebb – Az első ember filmkritika

First Man (2018)

Damien Chazelle és Ryan Gosling Kaliforna után a Hold felé veszi az irányt.

0

A még mindig szemtelenül fiatal sztárrendező, Damien Chazelle és Ryan Gosling második közös munkájukban a holdra szállás és az első Holdra lépő ember, Neil Armstrong igaz történetét mesélik el. Filmjük nem tökéletes, de azért most is elég jó munkát végeztek.

Damien Chazelle (Whiplash, Kaliforniai álom) zenés film helyett ezúttal űrfilmet rendezett. Viszont ettől még Az első ember ízig-vérig egy Chazelle-film, mivel az Oscar-díjas rendező most is egy céltudatos, álmát minden áron elérni kívánó, erős embert tett meg központi szereplőnek: Neil Armstrongot, aki, mikor első emberként a Holdra lépett, örökre beírta magát a történelemkönyvekbe.

Kitartásának, higgadtságának és felkészültségének rengeteget köszönhet az űrkutatás, amelynek legfontosabb évtizedét, a ’60-as éveket – a holdra szállás évtizedét – remekül mutatja be a film. Látjuk a sok emberfeletti munkát, a rengeteg áldozatot, és a közvélemény kritikáját is. Az ezeket taglaló jeleneteket Chazelle archív, korabeli felvételekkel színesíti a még nagyobb hatás kedvéért. Érezzük és tudatosítjuk magunkban, hogy bizony nem lehetett könnyű dolga a NASA-nak.

Chazelle az űrben való utazást is rendkívül közel hozza a nézőhöz, köszönhetően a szuperközeliknek, a szubjektív nézőpontoknak, a korhű, minimális CGI-al dolgozó díszleteknek, na és persze Chazelle kvázi házi komponistája, Justin Hurwitz újfent remek, lüktető zenéjének. Úgy érezzük, mintha mi is ott lennénk a szűk kabinban, amelyben bármikor beállhat a vészhelyzet.

Apropó zene: Chazelle azért jelzi, honnan jött: előkerül, hogy Armstrong múltjában is szerepe van a zenének, amit az űrhajós és felesége közös jeleneteibe is szépen tesz bele. És az asztronauták természetesen egy kazettával indulnak el Holdra. Persze ezek – ha lehet hinni a beszámolóknak – valóban megtörtént események, de ha nem Chazelle, a muzsika nagy kedvelője veszi gondozásba a filmet, talán kimaradtak volna, vagy nem lennének ennyire kiemelve.

A remek korrajz és a Gravitációt lepipáló, tapintható atmoszféra mellett Az első ember további nagy erénye, hogy kerüli az űrfilmek szokásos amerikai patriotizmusát. Persze, elmondják a filmben, hogy a Hold meghódítása mekkora fegyvertény lehet a Szovjetunióval szemben, előkerül a hidegháború, de nem túl sokszor. Zászlólengetés is van, de nem a Holdon, ráadásul olyan rövid ideig tart, hogy ha egy nagyobbat pislogsz, simán lemaradhatsz róla.

Az első ember elsősorban azért nem egy Amerikához írt dicshimnusz, mert nem az Államokat, hanem az embert teszi a középpontba. Viszont pont a címszereplő az, akivel probléma van. Armstrong családszerető és tisztelettudó, de végtelenül zárkózott ember volt, aki nehezen és kevésszer nyílt meg a külvilág felé. A filmben pedig a néző felé: egy idő után már alig látunk bele abba, mi zajlik a férfiben, karakteríve így megsérül, és csak az utolsó jelenetekben talál vissza a helyes útra. A befejezés azonban így is erős, csak hát lehetett volna még jobb is.

A színészgárdára viszont nem lehet panasz. Ryan Gosling nagyon hasonlít a visszahúzódó Armstrongra, ezt a szerepet igazából neki találták ki. A sokadik “csendes”, főként szemjátékot igénylő alakítása ez, amiben továbbra is lenyűgöző. A Golden Globe-díjas Claire Foynak (The Crown-sorozat, Unsane, Ami nem öl meg) az aggódó feleség közhelyes figuráját kellett alakítania, ám a hölgy képes volt élettel megtölteni karakterét. A többi aktor is mind kiváló munkát végzett, kiemelendő még “a második embert”, azaz a Buzz Aldrint alakító Corey Stoll, aki a film meglepően jól működő humorfaktoráért felelős.

75%
Tetszetős

Az első ember nem hibátlan, de erőteljes filmélmény. Nem Chazelle legjobbja, az év filmjének sem lehet nevezni, de valószínűleg be fog zsebelni pár díjat, méghozzá egyáltalán nem érdemtelenül.

  • Szerintem
Share This