‘A lány a vonaton’ filmkritika


Nem minden felmérésnek érdemes bedőlni, amit legtöbbször londoni kutatóintézetekre fognak, de az általánosságban igaznak mondható, hogy a nők többet olvasnak, mint a férfiak. Annyira, hogy az utóbbi időkben a könyvkiadók és maguk az írók is rárepültek a gyengébbik nem igényeinek ez irányú kielégítésére, sőt még egy műfaj is kialakult ennek vonzáskörzetében, melynek neve: „domestic noir”.

a_lany_1_1

Az ilyen jellegű művek közös védjegye, hogy a középpontjában látszólag egy krimi vonal terebélyesedne, azonban a hangsúly inkább azokon a lélektani, pszichikai tényezőkön van, amik e mögött rejtőznek valahol a mélyben és a sűrűben. Titkok, hazugságok, gyerekkorból maradt sebek, sérülések, álarcok, szerepek és különböző piszkos játszmák bújnak elő a függöny mögül, miközben természetesen senki és semmi nem az, mint akinek, vagy aminek elsőre hinnénk. A hazai publikum leginkább Gillian Flynn: Holtodiglan című könyvén keresztül ismerkedhetett a műfajjal, ami egyébként megérdemelt világsikerrel dicsekedhet és aminek a filmváltozata sem vallott szégyent, leginkább annak köszönhetően, hogy a forgatókönyv elkészítését is az írónő vállalta magára és pontos elképzelései voltak arról, hogy mi az, ami működik a vásznon és mi az, amit csak a papír bír el. A lány a vonaton című bestseller filmváltozatának azonban már nem volt ilyen szerencséje.

a_lany_2_1

Paula Hawkins az eredeti mű szerzője nem volt sem annyira bátor, sem pedig vállalkozó szellemű, hogy maga lásson neki az adaptáció kőkemény feladatának, ezért inkább lepasszolta azt Erin Cressida Wilsonnak, aki egyébként nem kispályás zöldfülű Hollywoodban, dolgozott már többek között A titkárnő és a Chloe – A kísértés iskolája alapjain és ezekből azért lehetett tudni, hogy nőként érzékeli és kapiskálja a női lélek bugyrát, amit most is bizonyíthatott volna. Ezúttal azonban túlságosan hű akart lenni a könyvhöz, nem mert semmit kihagyni belőle, minden apró részletet belepasszírozott valahogy és ennek a mozi látta kárát. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a Holtodiglan karmesteri pálcáját rendezőként a minden hájjal megkent, rutinos David Fincher tartotta a kezében, aki elég erélyesnek bizonyult ahhoz, hogy végig feszesen, az izgalmi eredőket egyre csak fokozva prezentálja az eseményeket. Tate Taylor A lány a vonaton direktora – bár nem számít kezdőnek, A segítség című filmje például egy méltánytalanul elhanyagolt remek darab – kevésbé határozott, olykor úgy tűnik, hogy nem érdekli mi folyik a kamera előtt, hagyja, hogy a semmibe, vagy legfeljebb tömény unalomba és csigalassú vánszorgásba kolbászoljanak a szálak és közben az egész annyira sem érdekfeszítő, mint egy Gucci táska a kirakatban.

a_lany_3

A sztori három nő között tekereg. Rachel full alkoholista, már régen elvesztette az állását is emiatt, ezért aztán, hogy valamivel kipótolja a fölös idejét, vonatra száll, hogy az ablakból kukkolja az egykori otthonát és az elvileg boldog szomszédokat, Megant és Scottot, akiknek a kapcsolatában azért, mint később kiderül, nem minden papsajt. Rachel néha meghúzza a flaskába töltött vodkáját, hiszen annak nincs szaga, olykor pedig a sárga földig leissza magát és ilyenkor zaklatja a volt férjét és új asszonykáját Annát, aki Megan segítségével nevelgeti a gyereküket. Az egy kisebb fajta rejtély, hogy vajon Annának miért van szüksége a szomszéd lány bébiszitterkedésére, amikor egyébként sincsen munkája és csak a csöppség miatt marad otthon. Pici lyuk ez, de fontos, hiszen a történet alakulásában ennek sorsdöntő szerepet szánnak. Mindegy, kicsire nem adunk, Rachel egy napon olyan szörnyűséget lát, aminek még tütükével telítve is muszáj utánajárnia és innen persze elszabadul a pokol. Ami inkább csak egy túlburjánzó szalmaláng. Tate Taylor mozija már a karakterek ábrázolásánál eltéved a susnyásban. Rachelt úgy képzelnénk el, mint egy szakadt ruhákban járkáló, félkopasz, elhízott asszonyt, akinek folyton vérben ázik a szeme és a maradék haja is csak parókaként díszeleg a fején. Merthogy ebben az esetben hitelesnek hangozna, amikor azt vágja az egyik férfi szereplő a képébe, hogy még bottal sem piszkálná meg. Azonban Emily Blunt leharcoltan sem üti meg ezt a szintet, úgyhogy, vagy a maszkmestereknek kellett volna még túlórázniuk, vagy egész egyszerűen mást kellett volna szerződtetni a szerepre, mert ez így Blunt tehetsége ellenére is disszonáns képet mutat.

a_lany_4

Anna egy unatkozó feleség, akinek a legfőbb tulajdonsága, hogy fél Racheltől, Megan pedig egy nimfomán nuna, aki érzéketlenül bolyong az önsajnálatában és akinek a tragédiáját olyan szinten sikerül kiherélni, hogy mire odáig eljutunk már nem részvét van bennünk, hanem szánalom. Ezek a figurák ebben a tálalásban egy cseppet sem vonzóak és szimpatikusak, ily módon az is hatalmas erőfeszítéseket kívánna tőlünk, hogy valamiképpen azonosulási pontot találjunk velük kapcsolatban. A férfiak pedig tipikus biodíszletek, körülbelül olyan funkcióval, mint egy kalaptartó a ruhatárban. Mindegyiknek van egy-egy jellegzetes jellemvonása, vagy még annyi se és ezzel le vannak rendezve, csak hát a végkimenetel szempontjából itt dől dugába A lány a vonaton. Merthogy a krimi szál suta, gyenge, idomtalan és annyira fordulatos, mint az a kérdés, hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás. Az hagyján, hogy nincs rendesen előkészítve, de borzalmasan elnagyolt, hiszen egyetlen elejtett megjegyzésre megoldódik az addig sem túlságosan homályos és bonyolult egyenlet. Maradna a lélekturkálás, de az meg a karakterek érdektelensége és slampossága miatt kifejezetten unalmasnak, lagymatagnak és feleslegesen vájkálósnak hat.

a_lany_5_1

A forgatókönyvíró és a rendező ugyan kellő hangulati alapot adnak a helyszínekkel és az atmoszférával, de ezt nem tudják alátámasztani lendülettel, mert a dramaturgiai érzékük is rendszeresen egy fiókban porosodik, szabadságra várva. A jelenetek hossza egyenes arányban áll a cselekmények kibontakozásával: túlnyújtottak. Rengeteg az öncélú és könyvízű monologizálás és kevés, mondhatnánk elenyésző az az érdemi párbeszéd, amelyek révén előre is jutnánk, nem csak mindig hátra sasszéznánk két lépést. És ahhoz, hogy a konfliktusokat, a bonyodalmat és az ahhoz vezető utakat valós értékén és súlyán kezeljük, arra is szükség lett volna, hogy a majd két órás játékidőt rövidebbre kurtítsák, mert ez sokszor még így is jóval többnek tűnik a kelleténél. Emily Blunt szép. Ez tény és genetika. Nem tud vele mit csinálni. Bármennyire is igyekszik, hiszen erőn felül teljesít, tényleg kivételes megmozdulásai vannak és még a karakterrel is leír egy szép ívet, vagyis eljut A pontból B-be, mégis nyomot hagy az alakításán az, hogy túlságosan kellemes a külseje a lepukkantabbnak gondolt Rachelhez. Rebecca Fergusont Annaként most először látjuk semmilyennek, akit még a kisugárzása sem ment meg a színtelenségtől. Haley Bennett próbálkozik, de a szexepilje néhol vastagabbnak mutatkozik annál, mint amit ez a meglehetősen egyoldalú karakter megkíván. Justin Theroux-n érződik, hogy a drámai vonalát szeretné előtérbe tolni, de ez néhány amatőr szemforgatáson túlra ezúttal nem merészkedik.

A lány a vonaton meglovagol egy divathullámot, amibe még csak bele kötnünk sem szabadna, ha legalább fele annyit pakoltak volna hozzá, mint az utat már kitaposó Holtodiglanhoz. Mivel nem tették, csak egy igen vérszegény, még másolatnak sem nevezhető mutánssal találkozhattunk, aminél a forgatókönyv és a rendezés erőtlensége, minden apró részletet megcélzó terjengőssége annyi üres és talmi élvezetet sem okozó percet hoznak, hogy azon még a tudással és tehetséggel felvértezett színészgárda sem képes felülemelkedni. Pláne ha még szereposztási gondok is előfordulnak. A lány a vonaton egy feszült, minden ízében és pillanatában izgalmas, krimi elemekkel forrón megspékelt lélektani thriller helyett marad egy kínos feszengésektől teljes türelemjáték. Csak győzzük kivárni a végét.

4/10

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet Tőle

Komment