A magánélet öngyilkossága, az otthon halála – anyám! filmkritika

mother! (2017)

Vénségére Darren Aronofsky tényleg megbolondult…

 

Az elmúlt húsz év egyik legegyedibb stílussal alkotó filmrendezője, Darren Aronofsky olyan mesterműveket adott már a világ kultúraszerető kicsi részének, mint a Rekviem egy álomért, A forrás vagy A fekete hattyú. Történetei és filmnyelve a dráma és a thriller határvonalán egyensúlyoznak, karakterfejlődései, vagyis inkább karaktertragédiái pedig egészen nagyívűek és letaglózóak.

A mester most visszatért, hogy 2017 első számú botrányfilmjével sokkolja a nagyérdeműt. Az anyám! garantáltan kiveri a biztosítékot, de ez nem jelenti azt, hogy rossz filmről beszélünk. Sőt, talán szükség is van az ilyen mozgóképekre, hogy egy kicsit felrázzanak bennünket az infantilis CGI-kómából.

mother2

A történet főszereplője egy szeretettel és megértéssel teli, fiatal nő (Jennifer Lawrence), aki egy szép, napsütötte réten, az ég felé törő, gyönyörű fák ölelésében él író férjével (Javier Bardem), aki alkotói válságban szenved. A pusztító tűzvész utáni újjáépítés vége felé haladva a kellemes, biztonságos otthonnak tűnő házba hívatlan vendégek érkeznek. A férfi kedélyesen, meleg szívvel fogadja őket, ám a nő már az első pillanattól kezdve zavarónak érzi, hogy az ismeretlenek hirtelen és mélyen behatolnak magánéletük szívébe.

Nyugati kultúránk, felfogásunk egyik legfontosabb alapköve a család és az otthon sérthetetlensége. Amikor erről a szentnek és háboríthatatlannak vélt életterületről kiderül, hogy biztonságot nyújtó magánya és privát légköre, ha a körülmények úgy alakulnak, nem többek téves, illékony illúzióknál, hajlamosak vagyunk azonnal kétségbeesni és minden józan ítélőképességünket hátrahagyva őrjöngésbe kezdeni. A főhősnő is érzi a szívéből a torkába felkúszó feszültséget, már abban a pillanatban, amikor az első idegen belép a saját két keze által épített szentélybe.

Mert a nő építi a házat, amíg a férfi megpróbál kínkeservesen alkotni valamit, végre valami hasznosat papírra vetni. Aronofsky filmje kezdetben a hétköznapokban is elképzelhető szituációk thrillerhangulattal átitatott megtestesülésének tűnik. Egy párkapcsolat analízisét látjuk, egy olyan nőt és egy olyan férfit, akik eltérő értékrenddel, egymás elvárásait rendszeresen alulmúlva juttatják házasságukat egyre mélyebbre. Az összhangba egymással összeállni nem akaró értékrendek végül egy olyan ponton találkoznak össze, amelyre a legkevésbé számítanánk. És pont itt jelenik meg az ember esendősége, az, hogy mennyire gyenge, és önmaga alárendelésére bármikor képes, ha a valószínűtlen boldogság azt hazudja neki, hogy már itt áll az ajtóban, és épp a csengő megnyomására készül.

mother5

Mert a nő építi a házat. A férfi házát. Mert szereti őt. Mindeközben csak megbecsülésre vágyik, de a férfi mégsem benne leli meg az örömöt, hanem az idegenekben, az őrült rajongókban, akik minden felkorbácsolt, perverz intellektuális vágyát kielégítik. És a nő nem talál más partnert. Csak a házat. A házat, ami, vagy inkább aki élő organizmusként jelenik meg. Van szíve, szája, sőt, sejtésem szerint még nemi szerve is, ami az utolsó kárhozott orgazmus pillanatában levetkőzi meghitt álcája minden apró részletét.

Mindeközben szimbólumok és ikonikus hasonlatok egész sora jelzi a romlás útját. A biblikus áthallások mellett a mindenkori ember negatívabbnál negatívabb arcai jelennek meg. Így válik a kezdetben szűk, néhány szereplős színtér, a ház, világunk reprezentációjává, amelyben komplett történelmünk bűnskálája tombol megállíthatatlanul.

A férfiben azonosul minden, ami rossz a világban. A gőg, a túlzott büszkeség, a telhetetlenség, az önzőség, a hatalomittasság, míg a nő, habár benne is meg-megjelennek ezek, a negatívat kontrollálni képes, szeretetet és megbízhatóságot ad. Ő a világ fogyóban lévő pozitív energiája, ami mindig megadja a kezdő lökést a helyes irányba, hogy az ártó szavak aztán tönkretegyenek mindent. Így emeli Aronofsky globális és univerzális szintre azt a konfliktust, ami nap, mint nap megjelenik kicsiben a különböző emberi kapcsolatok, a házasságok, a barátságok, a munkatársak világában. Mert az ember másodmagával és önmagában is csak ugyanaz. Ember…

Az anyám! fináléja haláltánc a javából. Minden szempontból, összes képkockájában megrázó, sokkoló, gonosz, vétkes… és letaglózó. Sötét, beteg és zseniális képek váltják egymást, fajunk legmélyebb poklába vezetve bennünket, hogy mire észbe kapunk, már a szakadék legalján, és újra az Édenkertben leszakadó alma sorsvetésének pillanatában találjuk magunkat.

mother6

És mindezt fantasztikus színészgárda tolmácsolja. Jennifer Lawrence profin tálalja a fokozatos összeomlást, a formálódó feszültséget. Ehhez persze Aronofsky színészvezetése is kell, na meg a kameramunka, ami dinamizmusa középpontjába folyamatosan a főszereplő hölgyet állítva helyez minket a főhősnőéhez hasonlóan kilátástalan helyzetbe. Javier Bardem is korrekt, Ed Harris pedig ugyanolyan megbízható, mint mindig. Michelle Pfeiffer kifejezetten ijesztő, ám a prímet mégis a röpke mellékszerepben feltűnő Domhnall Gleeson viszi, aki a maga néhány percében lazán élete alakítását nyújtja.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

80%
Botrányosan érdekfeszítő

Igen, Darren Aronofsky vénségére tényleg megbolondult. De filmje ettől még nagyon jó. Az anyám! az emberről szól, arról, hogy egy kibaszott önbeteljesítő jóslat vagyunk, egy undorítóan elfertőződött kelés a bolygó testén. Olyan bűnös billog, amelyet még a legpusztítóbb tűzvész sem képes eltüntetni. Mi már itt vagyunk, és maradunk. Anyánktól, a Földtől, pedig eszünk ágában sincs bocsánatot kérni.

  • Szerintem

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close