A MAJMOK BOLYGÓJA: HÁBORÚ filmkritika

War for the Planet of the Apes (2017)

0 449

Régóta háborúzunk a majmokkal. Mintha nem lenne elég bajunk a saját fajtánkkal. 1968-ban még házhoz mentünk a pofonért, hiszen a Charlton Heston játszotta főhős egy a Földhöz nagyon hasonlatos bolygóra tévedt egy elhibázott űrutazás során, ahol bizony az állatok voltak az urak és az ember a gonosz betolakodó. A film a majmok kivitelezése és a maszkmesterek akkoriban elképesztően hatásos és modernnek számító munkája következtében kritikailag, nézői fogadtatás szempontjából és pénzügyileg is szép sikereket könyvelhetett el, annak ellenére, hogy az emberszabásúak belső téren történő ábrázolása meglehetősen primitív és feltűnően egysíkú volt. Ezért aztán négyszeresen folytatták, mondanunk sem kell talán, jóval gyengébb és rosszabb minőségben, mint, ahogy elkezdték. Tim Burton 2001-ben gondolta úgy, hogy feltámasztja a történetet. Bár ne tette volna, hiszen az újrakevert verzió annyira érdektelen, lagymatag, unalmas és húgyszagú lett, hogy sokan azonnal kinevezték a rendező legrosszabb mozijának. Akkor ez még igaz is lehetett, azóta viszont már többek között az Alice-szal és az Éjsötét árnyakkal is tornáztatta és borzolta az idegeket. Burton kis híján végleg taccsra tette a projektet, azonban 2011-ben egy másik, az eredetihez képest némileg eltérő koncepció mentén még egyszer megpróbálkoztak azzal, hogy betolják a szekeret.

a_majmok_2

A Lázadás alcímű fejezetben egy tudós az Alzheimer-kór kezelésére kifejleszt egy ellenszert, amellyel csimpánzokon is kísérletezik és ennek eredményeként a majmok agya váratlanul fejlődésnek indul. Persze ez nem tetszik mindenkinek és miután a fővezér, Cézár megunja a nem túl kellemes bánásmódot, fellázítja a többieket is, hogy kitörjenek a rácsok mögül. Rupert Wyatt filmjét össze sem lehet hasonlítani Burton torzszülöttjével, annyival bizalomkeltőbb és jobban átgondolt produkció benyomását keltette és arra is bőven elég volt, hogy folytassák az eredetileg is trilógiára tervezett újratöltést. Kis szépségpötty a dologban, hogy Wyatt nélkül. A Forradalom azzal vált itthon hírhedtté, hogy nem túl sok multiplexbe jutott el, merthogy a forgalmazó nem tudott megegyezni a pénzügyi feltételekben a legnagyobb mozihálózat tulajdonosával. Sebaj, aki kíváncsi volt rá, megnézte máshol, vagy alternatív felületeken. Matt Reeves, az újdonsült rendező (Engedj be, Cloverfield) már egy jóval apokaliptikusabb világot képzelt el, hiszen tíz évvel a lázadás után a majmok szakadatlanul háborúznak az emberekkel, úgy, hogy az állatok remekül alkalmazkodnak a körülményekhez, míg az emberiséget súlyos járvány tizedeli. Reeves nemcsak a majmok személyiségébe engedett exkluzív és jól kitapintható betekintést, hanem kiválóan növelte a feszültséget és az izgalmat a mindkét fajra jellemző viselkedés minták módszeres kivesézésével. És persze megmutatta azt is, hogy milyen peckesen lovagolnak az emberszabású ellenfeleink.

majmok_3

Így érkezünk meg a Háborúhoz, amelyben remélhetőleg a sorozat záró darabját tisztelhetjük. És nem azért fohászkodunk az égiekhez, hogy itt és most, tessék szíves, mindenfajta pénzsóvárságot mellőzve abbahagyni, mert ez a rész a többieket meghazudtolóan olyan slendriánul kutyaütő lett. Éppen ellenkezőleg. Azt gondoljuk, hogy a búcsúnak pontosan ilyennek kell lennie: színvonalban, mondanivalóban, trükkökben és tartalomban az elődökhöz méltó módon lezárni azt, amit egész egyszerűen nincs értelme sem folytatni, sem megint elkezdeni. Reeves tulajdonképpen maximálisan kiaknázza azt, ami ebben a nem igazán shakespeare-i bonyolultságú és rangú sztoriban leledzik. Ezt pedig úgy tömi meg a szokásos CGI és egyéb vizuális ingerekkel, hogy azok nem fekszik meg a gyomrunkat, inkább ragyogó és pompás kiegészítőként szolgálnak ahhoz, hogy a cselekmény, a szereplők mozgatórugói, motivációi és az a posztapokaliptikus hangulat, ami átszövi az eseményeket, majdnem hibátlanul érvényesülni tudjanak. Mert hát majmokat ennél profibban és realisztikusabban úgysem lehet a mai technikával életre kelteni, azokban a mozgásokban azért van egy kis jégkásához hasonlatos darabosság, de nagy kár lenne, ha ehhez nem társulnának olyan lényegi, valós és húsbavágó gondolatok, amiket érdemes boncolgatni, csócsálgatni, körüljárni. Műfajtól függetlenül.

majmok_4

Reeves filmjének márpedig lelke van. És nem kizárólag a szép és számunkra kedves oldala, hanem az is, ami elvileg posványos, randa és száműzendő. Mert ebben a káoszhoz nagyban hasonlító környezetben azok a túlfűtött, racionálishoz, vagy józanhoz egy kicsit sem közelítő érzelmek dominálnak, amelyek képesek szétfeszíteni és bizonytalan állapotba helyezni akár egy társadalmat, akár a világot. A deviáns indulatok burjánzása közepette csak nyomokban találhatunk értelmes mozzanatokat, vagy olyan foltokat, amelyeknek közük lehet olyan fogalmakhoz, mint a szolidaritás, megértés, elfogadás, türelem, vagy segítségnyújtás. A társadalom torzóként okádja ki magából a gyűlölködést, a haragot, a mételyt, a kitaszítást, a lelkiismeretet, megbecsülést teljes mértékben nélkülöző gonoszságot és azt a bosszúvágyat, ami kíméletlenül felszámolja a még megmaradt emberséget. És ilyenkor nincs különbség abban sem, hogy mivé születtünk, hiszen az állatokat ugyanúgy megmérgezhetik a rossz, csalfa ösztönök, mint magukat az embereket. Reeves autentikus atmoszférájához és a szavakat sokszor negligáló, mégis beszédes személyiségrajzaihoz csak hozzáadnak azok az utalások, képsorok és ötletek, amelyeket Coppola feledhetetlen háborús klasszikusából, az Apokalipszis mostból merítenek. A rendező nem másol, hanem a tiszteletet megadva és a jelentéseket újraértelmezve erősíti azt a társadalomképet, amit sziszifuszi aprólékossággal felfest.

majmok_1

Persze a Háborúnak is megvannak azok a sarkalatos pontjai, amelyek kissé sommássá teszik az ítéletet. A konfliktusok például könnyen dekódolhatók, azokon egyszerűbb átlátni, mint egy szitán. A történetvezetés sem egyenletes, főleg a film közepe táján találhatunk nehézkesebb és logikátlanabb pillanatokat. Amellett, hogy bőséggel el vagyunk látva emberi, megható és jó értelemben vett bensőséges, intim, még azt is megkockáztatjuk, hogy szép percekkel, azt sem tagadhatjuk, hogy időnként mintha túlcsordulna az a direktnek ható és látszó pátosz, amelynek egyetlen célja a ríkatás és könnyfacsarás. Azonban nem állunk rosszul az emlékezetes momentumokkal sem, amikben oroszlánrészt vállal az Andy Serkis-Woody Harrelson duó. Serkis hihetetlen intenzitással játssza Cézár mozdulatait, amihez mesterien párosítja a majom mimikáját, tekintetét, beszédét. Olyan alázatos és minden részében hiteles alakítást láthatunk, amihez Harrelson kitűnően idomul, amikor megteremti Marlon Brando Kurtz ezredesének a jelenbe kivetített őrült mását. Harrelson szemvillanásai, impulzív és szuggesztív viselkedése, az abnormalitás minden határát megugró monológja azt a gonoszt érzékelteti, aki hátborzongatóan kokettál a valósággal.

80%
Figyelemreméltó!

A majmok bolygója: Háború (2017)

Valahogy kedveljük és sokra tartjuk azokat a blockbustereket, amelyek nemcsak a látvánnyal és a csinn-bumm cirkusszal akarnak virítani, hanem olyan gondolatokkal, érzelmi felütésekkel, téttel bíró kérdésekkel, amelyekre nemcsak egyénileg, hanem társadalmilag is érzékenyek vagyunk. Mert ha megválaszolni, megfejteni nem is tudjuk ezeket, kötelességünknek érezzük, hogy foglalkozzunk velük, hogy elmorfondírozgassunk rajtuk. Még akkor is, ha nem lesz eredménye. Vagy nem rajtunk múlik az eredménye. A majmok bolygója: Háború minden sutasága és tökéletlensége ellenére ebbe a körbe tartozik. És mint ilyen figyelmet érdemel. Nem csak külsőleg. Belsőleg is.

  • Szerintem

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Forrás 30per40

Ez is érdekelhet

Komment
Close