A saját képzeletünk is terápiába jár miattunk – HAPPY! 1. évad kritika

A rengeteg popkult inger közepette majdnem lemaradtunk az elmúlt évek legjobb sorozatáról.

0 256

Trónok harcán izgultunk, A szolgálólány meséjét hallgattuk, Dargay András rendelőjében sírtunk, a Stranger Things gyerekhőseivel kalandoztunk és sok egyéb népszerű sorozatos élményt megéltünk az elmúlt év során. Mindeközben azonban majdnem lecsúsztunk a közelmúlt tévéjének legnagyobb FUCK YEAH-élményéről. Ez a Happy!

 

FUCK YEAH-élmény. Ez egy kifejezés, amit a minap találtam ki, amikor is a Happy! nemrég befejeződött első évadának végére értem. Nagyjából a menőség mérőórájának pofátlan kiakasztását, valamint a szórakoztatási faktor és az intelligens mindfuck-hatás lenyűgözően megteremtett egyensúlyát foglalja magába. Mert ezek azok a dolgok, amelyekben a Happy!-nek a jelenlegi színtéren még megközelítőleg sem akad vetélytársa.

Itt van ez a figura, Nick Sax (Christopher Meloni). Egykor zsaru volt. Nem a legjobb zsaru, de legalább tisztában volt a jó és a rossz fogalmával. New York világa azonban túlságosan korrupt volt ahhoz, hogy megtűrje berkein belül, így azóta is minden áron próbálja kivetni magából a szerencsétlen, lecsúszott fickót. Nick azonban sorozatos szívrohamainak dacára is túlságosan szívós ahhoz, hogy elpatkoljon. Két üveg pia között bérgyilkoskánt tartja fenn magát, ám amúgy is retek piszkos élete új kihívásba ütközik, amikor felkeresi őt egy cuki, repülő egyszarvú, Happy. A kicsi, mesefigura jellegű lény elsőre erősen elgondolkoztatja Nicket, de miután a férfi meggyőződik róla, hogy semmilyen hallucinogén szert nem fogyasztott, rá kell jönnie, hogy Happy valóban létezik. Ő nem más, mint egy képzeletbeli barát. Egy bizonyos Hailey (Bryce Lorenzo) nevű kislány hű társa. Hailey most egy Mikulásnak öltözött pszichopata pincéjében kuksol fogságba esve. Happy Nick segítségét kéri, és nem is véletlenül. Hailey ugyanis a kiégett piás pofozógép gyereke, akinek létezéséről főhősünk eddig még csak nem is tudott.

A sorozat atyja az a Grant Morrison, aki a képregényírás világából származik, ráadásul az ő tollából született a magyarul megjelent egyik legjobb Batman-képregény, az Arkham Elmegyógyintézet. Morrison nevét fontos kiemelni, hiszen még ha nem is tudnánk közreműködéséről, akkor is jó eséllyel sejthetnénk, hogy a grafikus novellák világa nem kicsit ihlette meg a Happy!-t. A produkció (a mester saját képregényének adaptációja) ugyanis olyan hatást kelt, mintha valamifajta sajátos, különösen elborult, de nagyon-nagyon átgondolt Sin City-feldolgozás lenne. Frank Miller bűnös városának áthallása olyan erősen van jelen, mint Meryl Streep az Oscar-gálákon. Oké, itt New Yorkról van szó, de így talán még ijesztőbb a kontextus. Egy város, ami valós, létezik, sokan talán még vágyunk is oda. Ám Morrison és a társalkotó Brian Taylor olvasatában ez a hely vértől, romlottságtól és szörnyű fenyegetések hadától bűzlik. New York épp most készül kamikaze ugrást végrehajtani, egyenesen bele a mocsokba, hogy ott megfulladjon, és végre szabad legyen. Az alapoktól a legmagasabb felhőkarcoló tetőgerendájáig korrupt az egész szarfészek, és ez a kiindulópont már az érdemi cselekmény elstartolása előtt zsigeri félelemmel tölti el a befogadót.

New York. Ez a szörnyű, kárhozott hely az, ami megteremti a tragikomédia tökéletes színpadát. Mert a Happy! hihetetlenül vicces történetet szállít. Vicces, mert a káosz és az anarchia olyan mély és fájdalmas egyvelegébe ránt magával, amelyben a túlélésedért küzdve kénytelen vagy egy kicsit, legalább erre a nyolc epizódra megőrülni. Belebolondulni az önpusztító huszonegyedik század keserűségébe, és hagyni, hogy az alkotók kendőzetlen és szókimondó iróniája vezessen át az üregen, amit egy olyan nyúl ásott, aki már megint túl sok vodkát ivott, és újra túllőtte a methet.

Nincs létező, ami megmenthetné az emberiséget. Mert minden, ami kézzelfogható, már réges-régen korrumpálódott, összeomlott, katatóniába süllyedt vagy simán csak megunta ezt az egész förtelmet és most már tesz magasról mindenre. Senkire sem számíthatunk, csak azokra a kicsiny részeinkre, amiket még valamikor régen, ártatlanságunk fényében teremtettünk. A nemlétező,a képzeletbeli barát kénytelen úgy dönteni, hogy valóságossá válik, mert helyzetünk bizony ennyire elkeserítő. Minden poénjának és tökösen apokaliptikus férfiasságának dacára ez az, ami a mű lényegét megadja. Elkeserítő kórkép napjainkról és fajunkról, a magunk köré felhúzott valóság teljes csődjéről. A határtalan, megjavíthatatlan kilátástalanságról.

Ebben a nagyon emberközeli, túlságosan hiteles világban a reális, első pillantásra felfedezhető réteg alatt létezik a képzelet elvont rétege, a két sík amolyan szimbiózisban él együtt. Mert a sötét fantázia patkánylyukának szörnyetegei az álcázott boldogságba ringatott felszín gyermekeivel táplálkoznak. És igen, ennek a képzelt, de gyengeségünk nyomán valódivá avanzsáló észvesztő térnek csak kisebbik része barátságos, segítőkész, támogató. A feketeség lényeinek nagy része perverz, szadista, elmebeteg, és a vérünket akarja. Happy és Nick félelmetes mentőakciója elfedett, fű alatt zajló dolgokra, szőrnyű, kimondatlan bűnökre világít rá. És mire a történet a végére ér, rá kell jönnünk, hogy ebben az egészben csupán a kis ide-oda röpködő unikornis a képzeletbeli. Minden más, az összes szörnyűség valódi. Csak eddig senki nem mert beszélni róluk.

És Grant Morrison nem az a fickó, aki engedi, hogy szőnyeg alá söpörjük társadalmunk pszichológiai eredetű démonjait. Brian Taylor, az epizódok rendezője (nem mellesleg a szintén eszelős Crank-filmek egyik tető alá hozója) szintén vevő az apokaliptikus analízis levezetésére, ebből pedig pszichiáterek álma születik meg konklúzióként. Mert a szörnyű valóságkép, az ironikus társadalomkritika és a félelmetes perverziók sűrűjében gyermekkori ártatlanságról van szó. Na de nem arról a szivárványos-napraforgós, derűs, karácsonyra város családi atmoszféráról, amit néhanapján a legjobbak is visszasírnak. Nem, ez az a gyermekkor, ami egykor csodaszép és hősies tünde volt, ám aztán Vausdvard foglyul ejtette, megkínozta és kifordította önmagából, hogy aztán uruk-hai katonaként a saját szolgálatába állítsa. Az utolsó epizódban minden letisztul, és már látjuk is a fókuszban a gyermekkort, amely nem volt hajlandó felnőttlétbe tovább fejlődni. Helyette farkába harapó kígyóvá, szörnyűséges paradoxonná vált. A képzeletbeli barát tudja, hogy egyszer el kell tűnnie, hogy ő rá csak egy rövid időszak erejéig van szükség. De mi van akkor, ha az ember nincs tisztában ugyanezzel. Ha nem fogadja el azt, hogy egyszer felnőtté, felelősségteljes szociális fogaskerékké kell válnia. Anarchia, pusztulás és sötétség. Rossz gyerekek uralta társadalom.

Tény és való persze, hogy nehéz felelős, teljes értékű emberi lénnyé válni egy ilyen, minden irányból a józanságot gyilkoló, démoni környezetben. Nick Sax maga is felnőtt, ahogy annak a rendje megkívánja. Ám az, amit nagyfiúként látott, kellőképpen kiábrándította ahhoz, hogy azóta is legalább tizenkilenc óránként a pohár fenekére nézzen. Na meg a jelvényt is bérgyilkosi kvótára cserélte. Most pedig azért válik egyik kedvenc tévés karakterünkké, mert pont nem jó ember, de mégis ott van benne a hősiesség lehetősége, aminek a maga módján igyekszik is megfelelni. Mert gondolja, a fenébe is, legalább ő megpróbál egy kicsit a mocskos víz árja ellen úszni. Így lesz belőle különös hibrid, mert személyiségre amolyan John McClane, pozícióra inkább John Hartigan a Sin Cityből, de a zseniálisan kamerázott, kemény és véres akciójelenetekben Chev Chelios ökölszagú öröksége látszik megnyilvánulni (ami Taylor révén nem is annyira meglepő).

 

100%
Mestermű

Így küzd Nick Sax a valóság démonaival, a képzelet erejének segítségével. Így születik meg a FUCK YEAH-élmény. Ez a Happy!, az utóbbi időszak egyik legszórakoztatóbb és legtartalmasabb sorozata.

  • Szerintem