Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

A suszter és a kaptafa esete – Pumpkinhead: A bosszú démona filmkritika

Pumpkinhead (1988)

Bemutatkozik Stan Winston, a rendező. Talán nem kellett volna.

0

A Terminátor, A bolygó neve: Halál , a Ragadozó, valamint a Jurassic Park legendás effektguruja, Stan Winston 30 évvel ezelőtt úgy gondolta, megpróbálkozik a filmrendezéssel. Bár a Pumpkinheadet sokan bírják, be kell látni, hogy Winston rendezőként negyedannyira sem volt tehetséges, mint maszkmesterként.

Néhanapján – a színészekhez (lásd mondjuk Clint Eastwood életművét), a kaszkadőrökhöz (például: Chad Stahelski és David Leitch, akik jövőre trilógiává alakítják az utóbbi idők legnagyszerűbb akciómoziját, a John Wicket), vagy éppen az operatőrökhöz (Wally Pfister: Transzcendens) hasonlóan – a trükkmesterek is rendezőnek állnak. Munkaváltásukban kevés a köszönet: elég csak azt megnézni, mit művelt az amúgy remek szakember Chris Walas A légy folytatásában (kivételt talán csak Tom Savini Élőhalottak éjszakája remake-je képez). Sajnos a szakmájában abszolút etalonnak számító Stan Winston Pumpkinheadje sem egy túlságosan erős vagy felejthetetlen darab. És akkor még egész finom voltam.

Ed Harley (Lance Henriksen) vidáman éldegél kisfiával egy isten háta mögötti vidéki kisvárosban. Az idilli hangulatnak vége szakad, amikor egy fiatalokból álló banda egyik tagja véletlenül elüti Harley fiát a motorjával, amiért a férfi bosszút esküszik. Egy öregasszony segítségével megidézi Pumpkinheadet, a bosszú démonát, ám amikor elkezdi érezni, hogy a revans felemészti testét és lelkét, elindul, hogy megállítsa a tiniket legyilkoló szörnyeteget.

Érdekes, hogy a kreatúrát nem Stan Winston alkotta meg, ő ugyanis a rendezés mellett még a forgatókönyv megírásába is besegített, így nem ért rá a döggel foglalkozni. Helyettese, Tom Woodruff (aki a Jól áll neki a halállal később Oscart nyert) azonban kiváló munkát végzett, a szörny tényleg úgy néz ki, mintha a pokolból lépett volna elő. Viszont azért Winstonnak is köze van hozzá, hiszen látszik, hogy megalkotásában Woodruff elég sokat merített a Xenomporh és a Predator kinézetéből is.

Persze ez egyáltalán nem gond. A baj inkább az, hogy Winston nem tud igazi rémületet okozni a teremtménnyel. Mindig egy hangos és kiszámítható jump scare kíséretében dobja be az emberek közé, és ahelyett, hogy kicsit sejtetné, gyakorlatilag mindig szépen megmutatja minden oldalról, megjelenésében semmi trükk, játék, meglepetés vagy kreativitás nincsen.

De sajnos egyéb problémákkal is vannak a filmmel. Maga a sztori arról szól, hogy a bosszú csak felemészti az embert, és hogy tudni kell megbocsátani – utóbbit húzzák alá a filmben megforduló keresztény szimbólumok. Ám attól még, hogy bedobtak néhány keresztet a filmbe, az még nem lesz egyből hatásos, és sajnos Harley alakja sincsen túlságosan kidolgozva. Persze nem egy Park Chan-wook szintű drámát vártam, de egy tisztességes karakterívet igen. Még szerencse, hogy a készítőknek van egy Lance Henriksenjük, aki óriási karizmával és odaadással alakítja a szeretett gyermekét elvesztő édesapát, jelenléte jelentősen javít az összképen.

A tinédzsercsapatról azonban nem tudok semmi jót mondani. Annyi jellemmel rendelkeznek, hogy gyakorlatilag csak a ruhájuk színe alapján lehet őket megkülönböztetni, ráadásul szinte kivétel nélkül tehetségtelen aktorok alakítják őket, akiken az sem segít, hogy néha egészen hülye szövegeket adnak a szájukba. Szóval nem tudtam nekik szurkolni. Stannek viszont szurkoltam, de hát ami nem megy, azt nem szabad erőltetni.

50%
Gyenge közepes

A Pumpkinheadet elnézve Stan Winston jól tette, hogy nem erőltette sokáig rendezői karrierjét A film rémsége ugyan valóban mutatós, de nem nagyon képes feszültséget vagy félelmet kelteni - pont, mint az egész alkotás. De legalább a mindig remek Lance Henriksen van a főszerepben.

  • Szerintem
Share This