Al Pacino és Robert De Niro – Szemtől szemben filmkritika

Heat (1995)

A magánélet és a hivatás könyörtelen összecsapása két színészlegenda tolmácsolásában.

0 64

Michael Mann filmjei közül a Szemtől szemben a mai napig hivatkozási alap, a közmegegyezés szerint ez a legnagyobb alkotása, a két színészlegenda pedig csak tovább emeli a fényét.

A Szemtől szemben valódi klasszikus; ha realista akciójelenetekről van szó, akkor mindenképpen szóba kerül. Emellett jelenleg a 122. helyezett az imdb top 250-es listájában, méghozzá olyan remekművek előkelő társaságában, mint a Dühöngő bika, vagy a Die Hard első része. A Rottentomatoes-on a kritikák alapján 86%-on áll, a nézői értékelése még ennél is jobb, 94%. A Szemtől szemben tehát a szakmai, a kritikai és a nézői megítélés szerint igazi mestermű, nyilván velem van a baj, hogy nem tudok osztozni mindenki más lelkesedésében.

Persze, ez nem jelenti azt, hogy elvitatnám a film nyilvánvaló értékeit, a hihetetlenül összetett forgatókönyvtől kezdve a remek rendezésen át, egészen a fantasztikus operatőri munkáig. A Szemtől szemben egy jó film, de szerintem nem abban az A+ ligában kéne játszania, amit mégis kiérdemelt az elmúlt évtizedek során.

Kezdjük azzal, hogy akad itt jópár felesleges mellékszál, amiket Mann nyugodtan kihagyhatott volna. Mert ne legyenek kétségeink, ennek a mozinak valójában egy mondatban elmesélhető a története, amely történet ráadásul közel sem igényel 3 órát. Például a néger elítélt mosogatófiú élete és halála pontosan annyi játékidőt kap, hogy kellően lelassuljon emiatt a cselekmény, de annyit még véletlenül sem, hogy igazán mélyen együtt tudjunk érezni vele, vagy átélhessük az ő valósnak szánt drámáját. Vagy ugyanez igaz Weingro barátunkra; már a ’90-es években sem volt elég, hogy valaki szimpla élvezetből kivégez egy ártatlan embert, meg kellett mutatni még emellé, hogy ő amúgy mellékesen egy sorozatgyilkos, aminek ügyében éppen az Al Pacino alakította Vincent nyomoz, ami egyébként végül az égvilágon sehova sem vezet. De legalább van egy újabb felesleges jelenetünk a halott prostituált anyukájának drámájával, amire megint csak igaz, hogy jobban ki kellett volna fejteni ahhoz, hogy valóban hatásos legyen. És megint csak ugyanez mondható el Al Pacino karakterének nevelt lányára, akit Natalie Portman alakít. A végjátékban, amikor már igencsak fel kéne, hogy pörögjenek az események – amik eddig is csak csordogáltak – még azt kell nézegetnünk, hogy a kislányt sikerül-e megmenteni az öngyilkossági kísérlete után. Róla mindössze annyit tudunk, hogy a valódi apja egy link szarházi, aki meg se látogatja. Megint csak túl kevés a valódi drámához, de legalább sikerül megakasztani vele a végjátékot. A Val Kilmer által alakított Chris mellékszálát pedig csak azért nem citálom ide, mert az ugyan egyáltalán nem hiányzik a Szemtől szemben alapját jelentő Mann tévéfilmből, az L.A. Takedownból, de ez a szál legalább tematikailag kapcsolódik ahhoz a karakterdrámához, ami a történet lényegi részét képezi.

Értem, hogy egy olyan komplex, gondosan megírt történetnek, mint amilyen a Szemtől szemben kell idő, hogy felépüljön, és ez rendben is van, csak egyszerűen nem érzem úgy, hogy ez igazán kifizetődne. A bankrablós jelenetet leszámítva persze, mert az valóban a nagybetűs zsenialitás a köbön. A ’90-es években is hatalmasat ütött, és a mai napig jobban megállja a helyét, mint bármelyik pixelcsata, amikből mostanában havi szinten láthatunk kettőt-hármat. Eleve, ahogy Mann felépítette a feszültséget a rohanó rendőrökkel és a még boldog rablókkal, hogy aztán egy pillanat alatt elszabaduljon a pokol. A jelenet koreográfiája egyszerre tökéletes, mégis minden másodperce hitelesnek és reálisnak hat a lövések hangjától kezdve a gyalogos menekülésen át, egészen a járókelők reakciójáig. Arról nem is beszélve, hogy a bűnözőkkel és a rendőrökkel egyaránt lehet azonosulni ebben a jelenetben, így abba a furcsa állapotba kerülhetünk, hogy egyszerre izgulhatunk mindkét oldal karaktereinek életéért, a bűnözők megmeneküléséért legalább annyira, mint a rendőrök sikeréért, ami megint csak nem fordult elő túl sokszor a filmtörténelem során. Bár az is igaz, hogy a Tom Sizemore által alakított rosszfiú pár másodpercre csak amolyan gyengéden túszul ejt egy kislányt, és így utólag belegondolva kicsit hiányolom, hogy ennek a kislánynak a háttérsztoriját nem ismerhettük meg annyira, hogy pont ugyanennyire ne érdekeljen minket a sorsa. Na de egy szónak is száz a vége, ez a jelenet valóban tökéletes, minden másodpercén érezni Mann maximalizmusát, nem most láttam először, de megint csak leesett állal néztem végig, és ha a Szemtől szemben valamiért megérdemli a filmtörténeti státuszát, akkor emiatt biztosan. A bankrablós jelenet után azt hihetnénk, hogy felgyorsulnak az események, de sajnos ez nem történik meg, viszont legalább összeérnek az eddig felvezetett szálak. Általában nincs bajom sem a hosszú filmekkel, sem a ráérős tempóval, ha úgy érzem, hogy az adott filmben ezeknek van funkciójuk, akár a történetet, akár a felépített világot tekintve, de a Szemtől szembenre ezt nem érzem teljes mértékben igaznak, sőt ha töményebb, gyorsabb, szikárabb lenne, még nagyobbat üthetne.

És akkor beszéljünk egy kicsit a két nagyágyúról, akik ebben a filmben játszottak először együtt (leszámítva persze A keresztapa második részét, ahol az eltérő idősík miatt nem lehetett közös jelenetük). Annyira jó volt látni őket még erejük teljében, amikor még nem családi komédiákban kakis-faszos poénokkal égették magukat fogatlan oroszlánokként, hanem azt csinálták, amihez valóban értettek. Mindketten sármosak, karizmatikusak, elegánsak, erősek, vérprofik, egyszerűen örült a szívem, hogy így láthattam ezeket a színészóriásokat. Al Pacinonak jutott a látványosabb feladat, mert az ő karaktere szenvedélyesebb, teátrálisabb, míg De Niroé sokkal visszafogottabb, így kevesebb teret kap a kibontakozásra. De Niro ráadásul már csak azért is rosszabbul járt, mert az amúgy kiváló magyar szinkronban Kulka János adta az ő hangját, aki minden vagányságot kiölt De Niro hangjából, amiről akkor is tudjuk, hogy ott kéne lennie, ha nem ismernénk De Niro eredeti hangját. Mindemellett érdekes lehetett volna, ha Mann az elvárásokkal ellentétben megcseréli a két szerepet a két színész között, mert mindketten vannak akkora tehetségek, hogy a nem rájuk jellemző sablon kereteiből ki tudjanak törni, de mégis milyen ritkán láthattuk De Nirot színpadias és hangoskodó figuraként, és milyen ritkán volt Al Pacino csendes, higgadt és kegyetlen (jó, mondjuk A keresztapában pont az volt, de azért nem ez a jellemző.) Szóval itt van ez a két színészlegenda, örülünk is nekik, de valójában egyikük sem itt nyújtja élete alakítását. Bár De Niro-nál az a pillanat, amikor az autópályán ül az autóban, a barátnője mellett, egyenes úton a megmenekülés felé, és mégsem engedheti meg magának, hogy ne forduljon vissza, az akár a történetet, akár a színészi játékot tekintve valami egészen fantasztikus. És ha már fantasztikus jelenetekről van szó, nem lehet elmenni a befejezés mellett sem, ami egyszerre izgalmas, szürreális, a legvégét tekintve pedig hihetetlenül erős, már-már katartikus, még úgy is, hogy a híres kávézási jelenetben gyakorlatilag előre elmondták, mi fog történni.

Viszont kérdem én, hogy egy olyan filmet, amit ilyen aprólékos műgonddal írtak meg, ilyen maximalizmussal rendeztek meg, abban mégis hogy fordulhat elő olyan hülyeség, ami a Val Kilmer karakterével történik. A rendőrök tudják, hogy néz ki, napokig hallgatták le, fényképeik vannak róla, mégis a történet végén, amikor kifejezetten őt keresik, szimplán elengedik, mert rendben voltak a papírjai. Senki sem küldte körbe a róla készült fényképet? Mert hogy nem nagyon álcázta magát, az tuti.

A Szemtől szembennel a felesleges jelenetek és a kissé túlnyújtott játékidő mellett mégis az a legnagyobb problémám, hogy nem tudom kellőképpen átérezni a professzionalizmusnak ezt a misztikumát, ami minden mást maga mögé utasít, és ami mindkét főhős karakterének az alapvető vonása, a kettejük közti összekötő kapocs, aminek köszönhetően minden látszólagos ellentétük dacára ők ketten rokonlelkekké válnak. Mert valójában itt elsősorban nem a rendőr és a bűnöző, hanem a család, a szeretet és a szerelem értékei állnak szemtől szemben a profizmussal, az elhivatottsággal és a kényszerességgel, de ebben a szomorú mesében már a ’90-es években sem volt semmi esélye sem az előbbieknek. A film ennek a tragédiájáról szól, de mi, átlagemberek, akik szívesebben barbacuezunk otthon, ezt kevésbé érezhetjük magunkénak, ettől pedig számomra olyan szinten jéghideggé válik a Szemtől szemben drámája, mint De Niro karakterének bútorozatlan, ultramodern lakása.

70%
Tetszetős

Elnyújtott bűnügyi dráma fantasztikus pillanatokkal.

  • Szerintem