Amerika Kapitány: Polgárháború – kritika

A Russo testvérek (Amerika Kapitány: A tél katonája) egy sorozatévadnyi nagyságu, epikus történetet próbálnak beilleszteni egy előre eldöntött koncepcióhoz, és hozzáadják az útközben megérkező Pókembert, a stúdió utasításai alapján. A végeredmény valamikor Amerika Kapitány, valamikor Bosszúállók, valamikor egyik sem.

Az immár 13 alkotással rendelkező Marvel Mozgóképes Univerzum nem szerény karakterfelhozatala egyre nehezebbé teszi a csapatfilmek elkészítését. Főleg akkor, ha nem James Gunn Galaxis Őrzőiről van szó. Ez már meglátszott a második Bosszúállók filmnél, amivel Whedon mindent megtett, amit tudott, de amikor a stúdió megmondja a rendezőnek, hogy mi is lesz a film, ami ebben az esetben is történt a Batman v Superman bejelentését megelőzően, a készítők nehéz helyzetbe kerülnek.

Az eredeti ötlet foszlányai: Bucky felkeresése, a háttértörténete valamilyen szintű tisztázása, múltbeli tetteinek következményei, Steve Rogersszel (Chris Evans) tartó barátsága mind megtalálhatóak a filmben. És két új szereplő, illetve Scott Lang (Paul Rudd) addiciója kivételeivel, ezek a film erősségei. De aztán ott van az ellenőrzés és irányítás alá rakni a hősöket, mert ebben a filmben meghalt 7 ember, és vissza-vissza utalgatnak az előző Bosszúállók filmre. Pozitívum ezekből is adódik, mivel a háttérben tevékenykedő Zemo (Daniel Brühl) megfelelően érdekes, és humánus főgonosz. A terve is igen átgondolt, és nem a szokásos „robbantsunk fel valamit, öljük meg, raboljuk el”, bajuszpöndörítő akcióterv. Az általa elindított események évekig hordozhatnak következményeket a Marvel Mozgóképes Univerzum mostani főhőseire nézve. Persze, mindaddig, amíg egy új kreatív csapat úgy dönt, hogy már nem szükséges.

Továbbá, a konfliktus különböző oldalait képviselő hősök motiváció hihetőek, logikusak, hűek a karakterekhez. Kivéve Tony Starkot. Ő itt az új Államtitkár, „Thunderbolt” Ross (a bajszos tábornok, aki mindig futott a Hulk után) önkéntes bábja lesz, mivel a film elején eszébe juttatták, hogy emberek is halnak meg, Ebből kifolyólag kvázi fogva a saját csapattársát, sok ideig figyelmen kívül veszi az egyik legjobb barátja, és az egyik legbecsületesebb ember – Amerika Kapitány – kételyeit egy összeesküvést illetően, illetve a film végére a Batman v Supermanből ismert „MARTHA” színvonalú motivációval egyenértékűvel győzi meg magát, hogy a Steve és Bucky (Sebastian Stan) páros legalább egyikével képes végezni. Tudom, a képregénytörténetben sem sokkal hihetőbb a Vasember belső logikája, de az nem számít, a film film marad.

Ezt tükrözi a a sokkal következetesebb Amerika kapitány, aki nem kompromitál azokban az esetekben, amikor tudja, mi a helyes tennivaló. Ő a film (várható) érzelmi középpontja és sok Pókember (Tom Holland) poén csattanója. Hiszen az utóbbi messze a Polgárháború fénypontja, legyen az a kiváló akciójelenetei, vagy épp a be nem álló szája miatt. Persze, nincs miért elkülöníteni a kettőt, mivel egyszerre manifesztálódnak. Egyeseknek nem tetszhet, hogy Tony Starknak most már sokkal több köze van a pókperszóna kialakulásához, de ebben a filmvilágban van értelme.

Pont úgy, mint a Fekete Párduc (Chadwick Boseman) megjelenésének, aki bármelyik más Marvel filmben a legemlékezetesebb szereplő lenne. Impozáns, titokzatos és bárki ellen helyt tud állni. Az ő motivációja, amiért üldözi a Tél katonáját, Starkkal ellentétesen, hihető és még mindig kontrasztba állítva utóbbival, neki következetesen zárul le a történetszála. A harmadik mentőöv Scott Lang Ant-Manje. Várhatóan komplementere a beszédes, mindig beszólogató Vasember, Pókember és társainak, illetve relatív anonimitása is jó csattanókat eredményez. Meg egy ÓRIÁSI meglepetéssel is fogadja a képregényekben nem nagyon jártas közönséget. A mellékszereplők közül mindenki hozza a várhatót, a színészek kivétel nélkül jól alakítanak, a párbeszédeik mosolykeltőek, amikor humorosak próbálnak lenni, és nagyrészt elmennek, amikor komoly témákról társalognak. Fekete Özvegy (Scarlett Johansson) néhány pillanata a Fekete Párduc alteregójával, T’Chala herceggel szübtilisek, de organikusak, és megmaradnak, de Vision (Paul Bettany) interakciói Wandaval (Elizabeth Olsen) csak egyszerűen furcsák, pedig egy jövendőbeli románcot próbáltak ezzel felépíteni. Persze Vision egymagában még mindig akaratlanul vicces (az idei android divat a szövetfelsőket ajánlja), és még mindig az egyik legtöbb hatalommal bíró bosszúálló, de ezzel gondok is járnak. Jó példa erre a mindenhol jogosan kiemelt és dicsért reptéri csata, ahol minden egyes hős látható ahogy harcol valakivel, csak ő nem. Az elején látjuk őt megállni, majd 10 perc után közbelépni. Az írók ennél jobb megoldást kell találjanak azzal, hogy kiegyenlítsék a karakter túlhatalmát.

De ezen kívül, az egész említett csata fenomenális koreográfia, effektusok, vágás terén, és ki sem lehet emelni, mennyire itt van a legjobb élőjátékos Pókember, mennyire garantált már a különálló Fekete Párduc film sikere az itteni felvezetés miatt. Amúgy meg Paul Rudd még mindig a legkarizmatikusabb ember a világon.

Sajnos, viszont, a történet nagyon sok különálló része láthatóan erőltetett és a végkifejlet kivételével, a struktúra nem hoz semmi érdekfeszítőt, vagy meglepőt. A sztori egyetlen dicséretre érdemes hozzájárulása, hogy nem próbálta tisztán, vagy a tetőpont/ film hangulatának ellentmondóan lezárni az eseményeket.

Utolsó, de kisebb gond ezzel, és 11 másik Marvel filmmel az, hogy Az Ant-Man-en kívül még mindig nincs egy jellegzetes zenekompozíció, ami megmaradna a nézők fejében megtekintés után is. De kétség nem fér, ez egy mozis élmény marad, ezért ott érdemes látni.

És, hogy ne csak egy szám maradjon értékelésképp, itt van a Polgárháború helye a Marvel Mozgóképes Univerzumban: Vasember > Galaxis Őrzői > Amerika Kapitány: A tél katonája > Ant-Man > A hihetetlen Hulk > Vasember 3 > Bosszúállók: Ultron Kora > Bosszúállók > Amerika Kapitány: Polgárháború > Amerika Kapitány > Thor > Vasember 2 > Thor 2.

rating

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet Tőle

Komment