ANNABELLE 2 – A TEREMTÉS filmkritika

0 487

Két dologban lehetünk biztosak mostanság a mozit illetően is. Az egyik, hogy nyár van. Ezt még ugyan ki tudják védeni az üzemeltetők egy, vagy több légkondicionálóval, ami annyiban mindenképpen segíthet a komfortérzetünkön, hogy legalább nem érezzük azt percenként, hogy valahonnan patakokban ömlik rólunk a víz, esetleg a hátunkon olyan mocsár keletkezett, ahol a szúnyogok is nevetve lepetézhetnének. A másik probléma azonban már velősebb, hiszen bevételre és pénztárcára megy. A kínálatban ugyanis beköszöntött az uborkaszezon. Ezért aztán nehéz választani. Merthogy mi a menü erre a hétre? Egy Rossz anyák utánzat balkézről, egy szédítően nagy ostobaságnak látszó animációs film, amit azzal próbálnak eladhatóvá tenni, hogy előre promotálják; Alföldi Róbert szinkronizálja benne a szart. Ott van még egy francia romantikus komédia, amelynek mind az előzetesétől, mind pedig a sztorijától egy jókora pörsenés keletkezik az arcunkon, amire még az sem lehet teljes mértékben gyógyír, hogy a fantasztikusan tehetséges és még mindig ragyogóan kinéző Juliette Binoche az egyik főszereplő. És van egy horror, aminek az első részét végigröhögtük, mert azt gondoltuk, ez nem lehet komoly, ez csak valami paródia. Persze lehetne azt mondani, hogy hagyjuk a francba, menjünk berúgni a jegyre félretett pénzen, de mitévők legyünk akkor, ha olyan szenvedélyes szerelemmel szeretjük a mozit, hogy hiányozna, ha kihagynánk akár egy hetet is?

annabelle_1

Csócsálgatjuk hát a szegényesnek és alulkvalifikáltnak tűnő ajánlatot, ingatjuk a fejünket, húzzuk a szánkat, még talán böffentünk is hozzá egy sejtelmeset, csak úgy, hogy senki meg ne hallja, elvégre jól nevelt fickónak gondoljuk magunkat. Végül kényszeredetten sóhajtva, csukott szemmel rábökjük: legyen a horror. Persze kéne valami indoklás is. Egyrészt szökőévenként egyszer, meglepetésszerűen előfordulhat az is, hogy egy folytatás felülmúlja az eredetit és akkor hosszú idő után, retteghetünk és vacoghatunk a zsibbasztó hőgutában egy enyhén huzatos teremben. Másrészt, ha pocsék lesz, legalább röhögünk. Mert mindig az a vége, ha félresikerült kabarét prezentálnak, valódi rémisztgetés helyett. Az Annabelle a Démonok között című, mára szinte kultikussá váló sorozat oldalági leszármazottja. Abban lett olyan népszerű a gonoszt bújtató porcelánbaba, hogy úgy gondolták, megéri majd egy külön szériát fonni köréje. Az első rész alapján gyorsan becsukhatták volna a boltot, mert ami az elődnél bejött, az itt hatalmasat bukott. James Van producer, aki egyfajta horrormágusként van elkönyvelve az álomgyár környékén, azonban inkább rendezőt váltott. David F. Sandberg műfajfüggő specialista, eddig nem tudta, vagy nem is akarta színesíteni a palettáját. A horror megszállottja. Nagyobb elismerések nélkül. A bemutatkozására (Amikor a fény kialszik) sem lehet túl büszke. Majd elaludtunk rajta. Az Annabelle folytatása viszont már legalább felvillant néhány olyan epizódot, amitől most ez a veszély nem fenyeget. Mondjuk az sem, hogy az itt szerzett élményeink miatt hosszú távon rémálmaink lesznek.

annabelle_2

Van, Sandberg és a forgatókönyvíró, Gary Dauberman – aki valamilyen csoda, vagy rokoni kapcsolat folytán maradhatott a botrányosan penetráns és unalmas első rész után is – konstellációja azt préselte ki magából, hogy ha már folytatják, akkor csinálnak egy előzménytörténetet, amiben megmagyarázzák a babában lakozó sátán születését. Plecsnit nem kapnának az eredetiségért, érdemérmet, vagy díjakat pláne, de vélhetően nem is ez a céljuk. És az sem, hogy a sztorit, a karaktereket, a fordulatokat olyan egyedülálló, szokatlan és soha nem látott, vagy tapasztalt bundába, rétegek és körülmények közé csomagolják, amely, ha nem is reveláció erejű, de eltér attól a nagy átlagtól, amihez úgy általában szerencsénk van horror esetén. Ennyire nem hajtották ki magukat és nem erőltették meg a fogaskerekeket sem. Így abban sincs semmi reformszerű, vagy forradalmi léptékű, hogy a bonyodalmak, rémisztő és rejtélyes jelenségek hátterét egy múltban megtörtént szomorú és tragikus esemény szolgáltatja. A helyszín szinte teljes egészében egy kies kastély, ahol jó sok potenciális áldozat elfér és ahol simán lehet bújócskázni és fogócskázni, anélkül, hogy bármelyik szereplőnek eszébe jutna, hogy innen bizony el lehet pucolni is, akár futva, ha a vér már a mennyezetet borítja. Persze azt is tudjuk, hogy a műfaj lételeme a kíváncsiság, ami olykor, sőt legtöbbször, negligálja a racionalitást, akkor meg még inkább, ha a figurák többsége kamaszkorban, vagy annak küszöbén leledző kislány, akikben ez a tulajdonság hatványozottabban fennáll.

annabelle_3

Sandberg filmje azt a tézisünket sem akarná megcáfolni, hogy a horror kicsit, vagy nagyon olyan, mint a pornó. Legalábbis, ami a folyamatok, cselekmények sodrását és sematikusságát illeti. Ahogy a felnőtt mozikban folyamatosan előbukkannak a szerszámok és az eszközök, meg a sikamlós szituációk, úgy előkészítetten, vagy egy kissé váratlanabbul itt is jönnek a jól bevált ijesztgetések, padlózörgetések, ajtónyikorgatások, csikorgatások és robajok, amik jelzik az akciót, halált, vagy éppen azt a fekete löttyöt, amit az egyik karakter a másik szájába okád. Amiben mégis jobban, vagy legalábbis elfogadhatóbban vizsgázik a rendező, mint egy fantáziátlan pornófilmes, hogy ezeknek a jeleneteknek a hatásosságát, izgalmi faktorát olyan szintre képes helyenként emelni, hogy azzal esélye van arra, hogy fenntartsa a figyelmünket és a kevésbé lankadó érdeklődésünket. Nem állítjuk azt, hogy az Annabelle második részének nincsenek álmosító blokkjai, betétei és üresjáratai, de Sandberg nagyjából jól működő ritmikája és dinamizmusa ezeket elnyomhatja bennünk. És ezekhez nem kizárólag effekteket, zörejeket, hangokat és zenéket használ, hanem megfelelően érvényesíti a teret, a szobákat, folyosókat és lépcsőket, amivel kidomborítja az alkotása fullasztó, klausztrofób jellegét is.

annabelle_4

Jó, a párbeszédek borzalmasak, dedóban különbül kommunikálnak, a szereplők egybitesek, az apácáról senki nem hiszi el, hogy az. És ebben nem csak a külső tényezők játszanak szerepet. Annabelle, a modern Chucky, egy olyan áruházi próbababa, amit keramikusok készítettek és aminek olyan nyugtalanító, hatalmas szemei vannak, mintha Margaret Keane festőnő tervezte volna. De ettől még nem lesz sem ijesztő, sem túlságosan megdöbbentő. Ha Sandberg kimozdul a házból, abban sincs sok köszönet, mert vagy egy mezőn járunk, ami csak a pollenérzékenyek számára veszélyes terület, vagy egy fészerben, ahol egy madárijesztő fenyeget. Sztárok itt nincsenek, van Anthony LaPaglia, mint olyan egyarcú, az ötvenes, hatvanas éveket idéző házmester, aki folyton utánad szaglászik. Miranda Otto, aki a feleségét játssza, Az operaház fantomjából tévedt ide. Az apáca szerepében az egyébként igen tehetséges, Stephanie Sigman (Miss Bala) próbálja semlegesíteni a nőiességét, nem sok sikerrel. A lányok pedig hihetetlenül autentikusan, egymásra licitálva félnek és rémüldöznek.

annabelle_6

Ki vagyunk már éhezve egy minden ízében frenetikus, némileg páratlan megvalósítással bíró horrorra. Tévedés ne essék, az Annabelle 2 – A teremtés nem az. Nagyon nem. Inkább egy néhol kellemesen borzongató, egyszer nézhető, felső B-kategóriás műfaji darab, ami vékony mezsgyén ugyan, de okozhat izgalmas perceket.

60%
Korrekt

Annabelle 2 - A teremtés

Annak a véletlenül mellénk szegődött, tizenéves lánynak, aki a korhatári besorolás alját (18 év) még nagy jó szándékkal sem taposta, mindenképpen. Hiszen úgy mocorgott, fészkelődött, hunyorgott és takarta el sokszor mindkét szemét, hogy arról sem vagyunk meggyőződve, látta –e a film húsz százalékát. Aztán azt mondta a barátnőjének; olyan beszarás volt, hogy repetázni akar. Merthogy az első vetítést sem látta. Az meg egy következő kérdés, hogy neki való – e egyáltalán. Mindegy. Úgyis megnézi. Ha képes lesz rá. Takarás nélkül.

  • Szerintem

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet

Komment
Close