Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

ARANY filmkritika

Gold (2017)

0

A színészek megszállottan keresik azokat a feladatokat, amikben külsőleg is átalakulhatnak. A szép csúnya akar lenni és fordítva. Ehhez persze kéne még egy belső hitelesség, az a plusz, amitől nemcsak a nézők, hanem az Akadémia tagjai is felfigyelhetnek a szándékra. Merthogy azt már lehet díjazni és ajnározni. Matthew McConaughey alapjáraton egy jóképű szépfiú. Nem mernénk megesküdni, hogy az évek folyamán a plasztikai sebészek nem nyúltak hozzá, egy időben például ritkásabb volt az a frissen mosott hajkorona, de a női szívtipró imázsa még így sem forgott veszélyben. Legalábbis addig semmiképp, ameddig nézhető és kevésbé nézhető romkomokban illegette magát legtöbbször a pénz és a gyengébbik nem kedvéért. Néha becsúszott egy-egy komolyabb szerep más jellegű filmekben, de azokban nem akarták észrevenni. Pedig lett volna miért. Hiszen Az igazság árában, a Magic Mike-ban és a Gyilkos Joe-ban is kitűnt a színészi rátermettsége és tehetségének változatossága. Mégis beskatulyázták. McConaughey meg ráunt erre és megpróbált kitörni. Csontsoványra és gusztustalanra fogyott a Mielőtt meghaltam című moziban. És láss csodát, bejött neki. Első próbálkozásra Oscar-t nyert, a lábai előtt hevert a szakma, ünnepelték a nagy átváltozást és az ezt kísérő meglehetősen realisztikus alakítást. McConaughey ezután végképp szakított a romantikus löttyökkel, érthetően még nagyobb babérokra vágyott.

Kezdetben nem volt semmi baj.  McConaughey A törvény nevében című sorozatban Woody Harrelsonnal az oldalán aratott megérdemelt sikereket. A Csillagok között szintén megdobta a már egyébként sem mínuszos reputációját és még A Wall Street farkasában is feltűnt egy komikus epizódszerepben. És akkor jött a zuhanás. A színész legutóbbi két filmje (Harc a szabadságért, The Sea of Trees) hatalmasat bukott a kasszáknál, senkinek sem kellettek. McConaughey pedig előkapta a cilinderét és előhúzta mögüle a már egyszer jól beidomított nyulat. Átváltozott. Megint. Most kopaszodó lett és pocakos. Amolyan joviális Hókuszpók. Csak nem egy mesében, hanem egy – minő meglepetés – igaz történeten alapuló filmben. A sztori szerint Kenny Wells, McConaughey megformálásában, nagy koponya, csak most éppen csóró, nincs pénze. Ezért elmegy aranyat bányászni, miközben senki egy petákot nem adna a hirtelen támadt hóbortjáért. Aztán persze szerencséje lesz, mert aki keres, az talál. Kenny rövidesen nemcsak a pénzben úszik, hanem a Wall Street csúcsait verdesi. Csak hát az ilyen fényűzés, előbb-utóbb szemet szúr a konkurenciának. Így rászállnak, Kenny meg kénytelen védeni az érdekeit.

Nem kell sokat rágódni azon, hogy honnan ismerős ez a történet. Valami hasonlót láttunk tavaly a Haverok fegyverben című filmben és még jóval azelőtt A Wall Street farkasában. Felkapaszkodásokat, könnyen jött meggazdagodásokat, amik mögött mindig van egy kis stikli, vagy olcsó trükk, netalántán szemfényvesztés. Ez persze számtalanszor ellőhető sztori, sokan halásznak a zavarosban a milliárdokért bárhol a világon. Az Arany alkotói pedig körülnéztek Amerika históriájában, fogtak egy megtörtént esetet és az eredetiség, az izgalom és a jól megkülönböztethetőség minden látszata nélkül vászonra tették. Stephen Gaghan  leginkább akkor szokott jeleskedni, ha klaviatúra van a kezében, a Traffic forgatókönyvéért Oscar-t kapott, de A bevetés szabályai alapjáért sem kell annyira szégyenkeznie. A rendezői munkásságában van egy borzasztó nagy folt, az Elhagyatva című film leginkább kínzóeszközként funkcionálhatna, azonban a Szirianával már sokat javított a helyzetén. Most az Arannyal beleült a langyos középszerbe és ott is ragadt. Mintha halvány fogalma sem lett volna arról, hogyan és miképpen kellene dinamizálni a történetet úgy, hogy a film ne üljön le minden egyes percben, amikor egy kisebbfajta lendületet vesz. És Gaghan ezért sem említhető egy lapon Scorsese-val. Mert A Wall Street farkasa erkölcsi nihilizmusának kérdőjelek nélküli bemutatásán sokáig vitatkozhatnánk, de azon semmiképpen, hogy Scorsese pontosan tudta, hogy mitől döglik a légy és többnyire jó ütemben adagolta a hozzávalókat, hogy a filmje pergő és könnyen befogadható legyen.

Gaghan ezzel szemben lomha, nehézkes és lassú. Nem találja a ritmust és azt sem igazán tudja, hogy a főszereplőn kívül mit kezdjen a többiekkel. Welsh az állandó láncszem, aki majd minden jelenetben feltűnik, a mellékszereplők pedig csak úgy csapódnak hozzá. Az a társa is, akivel együtt kezdi az aranyvadászatot és akinek a végkimenetel szempontjából ugyan döntő jelentősége lesz, mégis nagyobb szakaszokra felszívódik, köddé válik, mintha ott sem lett volna. Welsh barátnője szintúgy. Miután eljátssza a morális iránytű szerepét, azonnal eltűnik a színről és vissza se néz. Mivel a rendezőnek jól láthatóan az a törekvése, hogy egyszemélyes show-t csináljon a filmjéből, meg kellene találnunk azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek mentén szimpatizálhatnánk, vagy legalábbis megértővé válhatnánk a főhőssel és a tetteivel szemben. Ez viszont részben megerőltető, részben pedig számos kérdőjellel szembesít. Rögvest azzal, hogy mitől tud olyan megnyerő lenni az, aki literszámra vedeli a whisky-t, eszi a bagót, úgy öltözik, mint a legutolsó csöves és egyébként is rettentően igénytelen? Ki ad ennek a szélhámosnak pénzt? Ki bízik meg benne? Mitől lehet szeretni egy ilyen manust? Mitől lehet vele együtt dolgozni? Mi az a végzetes vonzerő, amitől egyáltalán van olyan nő, aki ágyba bújik vele? Persze várnánk a válaszokat, de azok csak nem jönnek. Ettől pedig egyre mélyebbre kerül az a hitelességi küszöb, amire Gaghan az egészet felhúzhatná.

A rendező bizonytalankodása pedig még inkább feltupírozza a mozija hibáit. Például, hogy az Arany leginkább üres frazeológiával teljes motivációs beszédekre épít, amiket többnyire a főszereplő puffogtat reflexszerűen, lélek és szív nélkül. Gaghan félúton rájöhetett arra, hogy a cselekményvezetése lapos és érdektelen, ezért bevetett egy időcsavart, amitől azonban nem izgalmassá válik az Arany, hanem még inkább kuszává és koncepciótlanná. Az meg már ezek fényében szinte szóra sem érdemes, hogy a végső fordulat olyan szinten meg van magyarázva és a szánkba van adva a felismerhető előjelekkel, hogy csak az nem jön rá, aki elalszik, vagy háttal ül a vászonnak. Érződik, hogy Matthew McConaughey élvezi az átalakulás minden percét. Rusnya, mint a bűn, miközben azzal próbál humort fakasztani, hogy kidülleszti a pocakját és rájátszik a lúzerségére. Van, amikor bejön, van, amikor nem. Ez az Arany egyetlen poénforrása, úgyhogy mindenképpen meg kell elégednünk ennyivel. Az kétségtelen, hogy McConaughey jó és tehetséges, csak a végére már sok lesz belőle. Minden tőle indul, minden rá van kihegyezve, de ez a csel nem mindig működik. És a színész ekkor inkább fáraszt, mint boldogít a játékával. Bryce Dallas Howardnak egy jelenet jut, azt derekasan megcsinálja, de többnyire olyan kiegészítő elem, mint az az Edgar Ramirez, akivel mostohán bánnak, mert a szerepe érdekesebb lehetne a főhősnél, ha azt rendesen megírták volna.

Matthew McConaughey az Arannyal és ezzel az alakítással megint az aranyszínű kopasz szobrot vette célba. Hoppon maradt. Túlságosan átlátszó a szándék és ehhez lagymatag és erőtlen lett a kivitelezés. A forgatókönyv halovány, a rendezés csapongó és didaktikus, a film meg jó indulattal is középszerű.

Arany (2017)
50%
:/

Olyan, mintha A Wall Street farkasa folytatása volna. Hiszen azokat szokták esős vasárnap délutáni matiné gyanánt sugározni a kereskedelmi tévék. Na, az Arany odavaló. Amikor megtelik a pocak és nagyokat lehet szundítani. Forma-1 helyett. Mert itt még a motorok sem berregnek. Csak McConaughey áriázik néha. Az meg jóformán hatástalan.

  • Szerintem:
Forrás 30per40
Share This