Árnyak gyűlnek a negyedik fal romjain – Ilyen volt a House of Cards 5. évada

Ártó alakok sziluettjei mozgolódnak az amerikai álom fénykörének határmezsgyéjén. Persze a megfogalmazás igényel némi helyesbítést, hiszen az, amit Francis és Claire Underwood (Kevin Spacey és Robin Wright) rászabadítottak a Fehér Házra és ezzel a szabadok és bátrak földjére, az inkább valamifajta szürreális, helyenként már-már szinte disztópikusnak ható lidércnyomásra hajaz, amelyre ijesztően sokan asszociáltak Donald Trump közelmúltbéli megválasztása kapcsán.

hoc5

Frank a kakas, ami kotlik a szemétdomb csúcsán, az pedig, hogy ez a szemétdomb nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok, egyszerre vicces valahol, de leginkább szörnyen félelmetes. Az amerikai elnök, feleségével, egy személyben az alelnökjelölttel oldalán igyekszik előnyt kovácsolni az előző évadban felvetett terrorizmus-szálból, miközben mindent megtesz azért, hogy legyőzze a választásokon az önfeláldozástól vissza nem riadó veteránt, Will Conwayt (Joel Kinnaman). Az Underwood házaspár bűnlajstroma azonban eléggé hosszúra nyúlik már, így a nagy politikai csatározások közepette komoly veszélybe kerül mindaz, amiért Frank és Claire megátalkodott párosa lelkesen, elvetemülten dolgozott ezidáig.

A House of Cards, azaz a Kártyavár, az újévezred legnagyszerűbb politikai thrillertörténete ötödszörre tért vissza a Netflixre, csak hogy jól induljon a nyarunk. Kérdés volt persze, hogy tényleg minőségi start lesz-e ez ahhoz a szezonhoz, ami nem csak kánikulát és sok-sok strandolást hoz majd, hanem többek között az Orange is the New Black, a Trónok harca és az Orphan Black új felvonásait is. Mert kétségtelen, hogy az Underwood-apokalipszis históriájában leginkább az első két évad volt az a szakasz, ami olyan erővel szögezte a nézőket székeikbe, amire alig-alig van csak példa a sorozatok történelmében. Félreértés ne essék, a harmadik szezon is kifejezetten jó volt, ahogy a negyediket sem lehetett különösebben megunni. De mégis, az igazi, nyers, letaglózó erő azért már nem volt jelen ezekben az évadokban.

hoc7

A legújabb, ötödik felvonásban sem található meg a feszültség ama lenyűgözően magas rangú és mérnökien művészi kitenyésztése, aminek ez a sorozat tulajdonképpen a hírnevét köszönheti. Nem, nincs, sőt, az az igazság, hogy a szezon első felét darálva az enyhe aggodalom érzése is megcsapott. Vajon mi sül ki mindebből? – kérdeztem. Ugye nem fognak a készítők belekavarodni, belefásulni abba, hogy egyre nagyobb, egyre durvább konspirációkat igyekeznek Frankék köré generálni, ezáltal üresen pukkasztva ki a lufit? Valóban hatalmába kerített az érzés, a gondolat, miszerint a sztori most már mintha túl sok mindenről akarna egyszerre szólni. Megérkezik a terrorizmus vonala, mellette Underwood és Conway komoly csatája, a stábtagok saját, a főszálra komoly hatást gyakorló viszontagságai, az oknyomozószál és az irányítás szerveiben mutatkozó belső ellentétek. Le kell írnom, hogy sajnos ezáltal törvényszerűen meg is szaporodnak az üresjáratok és igen, vannak unalmas epizódok.

De épp ebből a zavaróan viszkető kis gócból bontakozik ki az a felüdítő érzés, ami az évad befejezése után fogott el. Mert tizenhárom rész után egyértelműen le tudom vonni a következtetést, mely szerint a House of Cards legfrissebb etapja különleges élményt biztosított számomra. Mert lehet, hogy az alkotók az évad derekán valóban belesüppedtek egy kicsit a történetfolyam forgatagába, de az teljes produkció tükrében az is elképzelhető, hogy az egész csupán jól megtervezett, aljas konspiráció volt részükről. Hogy félrevezessenek és becsapjanak, pont úgy, ahogy Frank is teszi áldozataival és ellenfeleivel. Azért, hogy így az utolsó három epizód eszelős merészsége és kreativitása bombaként robbanjon az arcodba és rövid úton legyőzze minden kételyedet. És lám, már vissza is tért a régi rajongás, a sok-sok izgalom, a karakterek pedig újfent valódi fényükben tündökölnek. Az elvarratlan szálak megtalálják sorsukat, a szereplők rálelnek saját, személyre szabott tragédiáikra, a zárójelenetben pedig kimért, türelmesen tálalt, mégis hihetetlenül erős cliffhanger jelzi, hogy sehol sincs még a vége.

hoc4

Eközben a manapság oly divatos negyedik fal, pontosan ennek lebontása, a sorozat egyik legütősebb és forradalmi húzása természetesen most is jelen van. Frank gyakran kiszól hozzánk, beavat a cselekmény adott szegmensébe, és meg kell hagyni, ez az évad azon vonala, ami soha egy pillanatra sem bicsaklik meg. Ezek a nézőt jelenlévő szereplővé előléptető jelenetek egytől egyig bitang erősek az ötödik évadban. És nem csak erősek, hanem nagyon, de nagyon fantáziadúsak is. Az utolsó előtti epizód végén ráadásul sikerül kicsúcsosítani jelenlétünk lényegét. Mert Frank nem a barátunk, ez most már egyértelmű. Mert lenéz és utál, sőt, megvet minket. Mert tudja jól, hogy csupán élősködő férgek, dögrágó keselyűk vagyunk, akik élvezettel nézték végig mindazt a borzalmat, amit ez az állat öt éven át művelt az amerikai politikai színtéren. Mi sem vagyunk jobbak Franknél. Sőt…

Szólj hozzá!

Hozzászólás

80%
Van még parázs

A House of Cards ötödjére is bizonyított. Persze ez nem volt könnyű. Ahogy Frank és Claire nyaka körül, úgy a készítők számára is szorul a hurok, lépést kell tartani a nézői elvárásokkal, és egy ilyen magas szinten mozgó sorozatnál bizony nehéz folyamatosan a korábbiakhoz mérhetően nagyszerű ötletekkel előrukkolni. De egyelőre sikerült. Reméljük, a továbbiakban is ebbe az irányba hajlik majd a mérleg. Az biztos, hogy Kevin Spacey és Robin Wright félelmetesen zseniális párosán nem fog múlni.

  • Szerintem

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close