Az eljövendő napok filmkritika

Mi inspirálhat egy filmest a legjobban, ha nem a mainstream szórakoztatás irányvonalát célozza meg a munkássága során? Nos, a válasz kézenfekvőnek tűnik, hiszen maga az egyén, vagy annak szűkebb és tágabb környezete tele van olyan élettörténetekkel, amelyek gyurmaként formázhatók mozgóképes alapanyagokká. Mia Hansen-Love francia rendezőnő pedig már egy ideje ezekből a személyes élményekből táplálkozik, amikor filmkészítésre adja a fejét. A Viszlát, első szerelem című munkájánál a saját szerelmi életébe engedett betekintést, merthogy azt boncolgatta, milyen érzéseket és helyzeteket generálhat a hosszú idő után felbukkanó múltbéli, nehezen elfeledett kedves az ember lelkében. Aztán a soron következő filmjében már a bátyja zenei iparban végzett tevékenysége volt a porondon. Az Edenben Hansen-Love megpróbált rávilágítani az elektronikus zene körül kialakult feltétlen őrület kiváltó okaira, miközben generációs életérzéseket is közvetített volna. Felemás sikerrel. Az Edennek ugyanis éppen úgy voltak egészen zseniális és emlékezetes pillanatai, mint nagyon feleslegesek és felejthetők. A rendezőnő elérkezettnek látta az időt, hogy családi krónikásként a szülei válásának traumáját is feldolgozza. Az eljövendő napok idén a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon került bemutatásra, ahol Mia Hansen-Love megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat.

az_eljovendo_napok_4

A mozi középpontjában Nathalie áll, aki filozófiát tanít egy párizsi középiskolában és nemhogy unná a munkáját, vagy fásult és kiábrándult lenne tőle, hanem pont fordítva még mindig szenvedélyesen szereti azt. Örömét leli a gondolkodásban és kihívásokat talál abban is, hogy a növendékei elméjét, tudását csiszolgassa és polírozza. Emellett nevelt fel két gyereket, akik már önállóan élnek, kirepültek a családi fészekből, gondoskodott a férjéről és figyelni kénytelen az állandó depresszióval küzdő anyjára, aki veszélyes mértékben ki akarná sajátítani. És ami a legjobb családokban is elő szokott fordulni néhanapján, az itt is valósággá válik. A férje egy napon bejelenti, hogy egy másik nőt szeret, akiért elhagyja őt és a közös otthonukat. A bajok pedig csőstül jönnek, hiszen kisvártatva az édesanyja is távozik az élők sorából. Nathalie-nak így hirtelen töménytelen szabadság szakad a nyakába, amitől először talán megijed, de aztán rájön, hogy kezdenie is kellene vele valamit.

az_eljovendo_napok3

Az eljövendő napok egyértelműen a hétköznapok filmje. Ehhez képest nem lehet azzal vádolni a rendezőnőt, hogy a mozija eseménytelen lenne, vagy csak csigalassússággal vánszorogna. Hansen-Love egyszerre több frontot nyit, hiszen látjuk, ahogyan Nathalie egy diáksztrájk kellős közepén próbál helyt állni a munkájában, miközben az édesanyja szinte percenként zaklatja a hívásaival és még a házasságát is fenn kellene tartania, habár a férje mintha már kevésbé lenne partnere ebben. Egy olyan nő portréja rajzolódik ki előttünk, aki vasakarattal száll szembe a mindennapok problémáival, nyűgjeivel, az energiái kimeríthetetlenek. Nem panaszkodik, nem kókadt, nem fáradt, hittel és szenvedéllyel rendeli alá magát a hivatásának, a férjének, a családjának és nem utolsósorban az édesanyjának. Úgy tűnik, mintha nem jutna el a tudatáig, vagy nem akarja észrevenni, hogy közben rabságban, egyfajta látszatszabadságban él, hiszen mindenkihez alkalmazkodik és akikkel szemben áldozatokat hoz, azok ezt természetesnek és magától értetődőnek gondolják. Nathalie a fogságából a tanításba menekül, miközben a házassága egyik pillanatról a másikra darabokra hull és az anyjával sem jut közös nevezőre. Hansen-Love filmjében kizárólag Nathalie a viszonyítási pont, minden kapcsolatot és eseményt az ő szemszögéből láthatunk és elemezhetünk, ami nem is lenne gond, hiszen azok a szituációk, amiket teremt neki, bárki számára ismerősek és ami fontosabb átélhetők lehetnek.

az_eljovendo_napok-5

Azonban bármennyire is életszagúak a helyzetek, sokszor támad olyan kényszerképzetünk, mintha Mia Hansen-Love túlságosan bízna a nézőjében. Ezért nem igazán bontja ki a kapcsolatokat, felvési a támpontokat, majd gyorsan tovább ugrik, azt gondolván, hogy az érdeklődő majd kiegészíti a látottakat a saját elképzeléseivel, érzéseivel és magától helyére teszi a hiányzó mozaikokat. Ezzel ugyan elkerüli, hogy Az eljövendő napok szájbarágós legyen, de az a fogódzó, amit nyújt, mégis többször kevésnek bizonyul ahhoz, hogy kompakt képet kapjunk a szereplők érzelmeiről, motivációiról és a kialakult viszonyrendszerek mélyben burjánzó okairól. És bár Nathalie-t tényleg kiemeli a többiek közül, azok rovására, mégsem tudja olyan szinten közel hozni hozzánk, hogy teljes mértékben azonosuljunk vele. A néző sok esetben kívülálló marad, mert Hansen-Love elvágja az utat a főhős teljes lelki és érzelmi lemeztelenítéséhez. Egyfajta szenvtelenséget, közömbösséget észlelhetünk csak, amely ránk ragad és távolságot tart bennünk Nathalie-tól, miközben ezzel együtt kiheréli a szituációkban fellelhető feszültséget, konfrontációt és drámaiságot.

az_eljovendo_napok_1

Mia Hansen-Love dialógusaiban ott lapul a gondolkodás kényszere, mert intelligensek, de nem elég velőt rázóak. Mintha virágnyelven fogalmazná meg a problémákat és nem merne konkrétan, egyértelműen rávilágítani azokra. Ezeken is számon kérhető az a ridegség, amit a főhősnő ábrázolásánál tapasztalhatunk. Olykor pedig még felesleges mellékszálakkal is találkozunk, hiszen a politikai irányvonal lehetne sarkalatos és meggyőző, de inkább felszínes és semmitmondó. A Nathalie könyvének kiadásával foglalkozó fejezetek pedig kifejezetten fárasztóak és laposak. Aki viszont igazán megérdemli az elismeréseket és a hozsannákat, az a csodálatra méltóan fiatalos és nagyszerű Isabelle Huppert. Amikor legutóbb a Hétköznapi titkainkban láttuk, gondban voltunk, hogy éppen csak felvillan és nem igazán használják ki azt a tehetséget, ami benne lakozik. Mia Hansen-Love viszont bátran épít rá. És ezzel fel is húzza a filmjét. Mert a karakternek vannak hiányosságai, de Huppert alakításának nincsenek. Ahogy a Mama című filmet Penélope Cruz vitte el a hátán, úgy Az eljövendő napokat Isabelle Huppert. A színésznő törékeny, filigrán alkata erősíti a kortalanságát, merev, sokszor érzelemmentesnek tűnő arckifejezései, letisztult, sallangmentes játéka pedig pontosan megmutatja azt, hogy milyen lenne ez a Nathalie, ha még a forgatókönyv is rásegített volna. Huppert mellett egyébként sem nagyon rúghatott labdába senki, de erről Mia Hansen-Love is gondoskodott, mert rajta kívül nem is írt megjegyezhető figurákat és szerepeket.

az_eljovendo_napok-2

Az eljövendő napok létfontosságú mozzanata az lett volna, hogy bemutassa; mit kezd egy ötvenes éveiben járó nő a hirtelen rá szakadt szabadsággal. Hansen-Love filmjéből azonban ez nem derül ki. Sejtetés szintjén kapunk valamiféle vázlatot erre vonatkozóan, de az nem biztos, hogy alkalmas arra, hogy továbbgondolásra késztessen a látottakat illetően. A rendezőnő a téma személyességét úgy próbálta meg semlegesíteni, hogy megfogadta, hogy a filmje hangvételében hűvös, távolságtartó és objektív lesz. Túlságosan is az lett. Ezzel viszont egy kissé elidegeníti a nézőjét is. Az eljövendő napokban nincs valódi drámai erő, feszültség és ebből adódóan hiányzik az igazi katarzis is. Isabelle Huppert alakítása miatt azonban mégis van mire emlékeznünk belőle. Kár, hogy csak ez az egyetlen maradandó láncszem. Sokkal több volt benne. Lehetőség szintjén legalábbis mindenképp.

6/10

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Forrás 30per40

Ez is érdekelhet Tőle

Komment