AZ ÍGÉRET filmkritika

The Promise (2017)

Mire vágyik az ember, ha moziba megy? Persze azonnal rávágjuk: szórakozni, kikapcsolódni és ha lehet orrvérzésig röhögni. Igen, ez az egyik olvasat, a gondtalanság. De van egy másik is. Merthogy egy filmnek, vagy bármilyen művészeti alkotásnak, legyen az színházi, irodalmi, zenei esetleg képzőművészeti olykor bizony rizikóznia, kockáztatnia kell. Nem lehet mindig megúszásra játszani. Muszáj felvállalni azokat a kényesebb, sok esetben nehezebb és jóval összetettebb, komplexebb ügyeket, sorvezetőket, amelyekkel felkavarhatják az állóvizet és követ dobhatnak a mocsárba. A bátorság, a merészség, az elvárttól való távolodás viszont együtt járhat azzal is, hogy a mozi, darab, mű azt a stigmát kapja ajándékul, hogy megosztó, talán szélsőséges indulatokat kelt és a megítélése szakmai, kritikai és nézői szempontból sem lesz egységes. Mégsem mondhatjuk, hogy fölöslegesen született. Hiszen könyörtelenül, célzottan, mindenféle megalkuvástól és cinkos összekacsintástól mentesen rávilágíthat a világ és az emberi jellem gyarlóságaira, gyengeségeire, érték és ész nélküli szörnytetteire. Például azokra a népirtásokra, irracionális és megmagyarázhatatlan vérengzésekre, amelyeket nem táplálhat más, mint esztelen, féktelen, sehova nem vezető uszítás és gyűlölet és amelyekben a véletlennek köszönhető etnikai, faji hovatartozás felülírja, annullálja az egyébként magasabb rendűnek számító emberi életet. Azonban azt is készséggel elismerjük, hogy a történelem szemétdobjának és az emberiség fekete lapjainak autentikus bemutatása nem az a hálás téma, amire a néző könnyen és fenntartások nélkül elcsábulna.

az_igeret_1

Terry George forgatókönyvíró-rendező nem először próbálkozik azzal, hogy a valóságban is megtörtént szörnyűséges, barbár és életellenes eseményeken, cselekedeteken keresztül kényszerítse ki az önvizsgálatot és azt a kíméletlen szembenézést, amikor a tükör is meghasad. A ruandai mészárszéket középpontba állító Hotel Ruanda felemelő, megrázó és drámai hatású példája volt annak, hogy az empátiának, a humánumnak, a hősies áldozatvállalásnak és az együttérzésnek még a legnagyobb aljasságok, gonoszságok és gusztustalanságok közben is lehet és van értelme. Nem véletlen, hogy a filmet a szakma és a közönség egyaránt piedesztálra emelte. George pedig hosszú szünet után (13 év) bizonyos értelemben folyatja az akkor megkezdett utat. Ezúttal egy kicsit visszaugrik az időben és Az ígéretben az Oszmán birodalom végnapjaiban kicsúcsosodó örmény népirtás manapság is vitákat és heves érzelemnyilvánításokat kiváltó darázsfészkébe nyúl. Merthogy Törökország máig nem ismeri el a genocídium tényét, sőt egyenesen visszautasítja azt, amivel az akkori, erkölcsileg és morálisan védhetetlen erőszakhullámot is relativizálja. A rendező ezzel a témával felvállalta annak az ódiumát, hogy a mozija meglehetősen felemás fogadtatásban részesül majd. És úgy is lett. Azonban a balhé kissé mondvacsinált, nagyobb a füstje, mint a lángja. Mert Az ígéret egy olyan fogatlan oroszlán, ami nem tud harapni. Karmolni is alig.

az_igeret_2

A figyelemfelhívást, a felkiáltójeleket, az emlékezés kötelességét, a tanulságok levonását, mint nemes és értékelendő célokat nem akarjuk és nem is szeretnénk megkérdőjelezni, csakhogy ezek filmes megvalósításába több hiba és közhelyszerű, sokszor szájbarágós fordulat csúszik. George ugyanis az általa felvázolt, újszerűnek, vagy váratlannak semmiféleképpen nem nevezhető szerelmi háromszöggel, mint alaphelyzettel, az emészthetőség és a könnyebb befogadás érdekében feláldozza a hitelességet és a puritán, szikár hatásokat. Ezáltal azt is sikerül elérnie, hogy ne történelmi drámaként tekintsünk Az ígéretre, hanem olyan krémszerű romantikus kalandfilmként, amiben az érzelgősség, a csöpögős szentimentalizmus és a mindent átölelő érzelmi körforgások már a kezdetektől fontosabbnak számítanak a karakterek motivációjánál, kapcsolatainál és legfőképpen a vérengzést generáló okoknál, azok magyarázatánál, esetlegesen az emberi és családi tragédiák mélyebb elemzésénél. Ebben a kiszámítható, rettentően leegyszerűsített románcban pedig élét veszti és leamortizálódik az a pusztítás, amelynek sebei és veszteségei soha nem gyógyulnak be és amelynek jelentős része máig kibeszéletlenül lóg a levegőben.

az_igeret_3

De ha már a rendező-társforgatókönyvíró úgy gondolta, hogy nála a szerelmi évődés szinte minden mást elhomályosító elsőbbséget élvez, nem ártott volna ezt némi élettel megtölteni. Annál is inkább, mert Az ígéret érzelmi fűtöttsége meglehetősen alacsony küszöbön áll. Mintha a három főszereplő csak tudomásul venné, hogy mit kell éreznie és elfelejtené azt közvetíteni felénk. Az orvostanhallgató nagy boci szemekkel és vágyakozó tekintetekkel gusztálja a nőt, de el nem tudjuk képzelni és nem is kapunk arra vonatkozóan normális érveket, hogy mivel veszi le a lábáról, azon kívül, hogy mindketten örmények. Nem tapasztalunk nagy lángolást, olthatatlan szenvedélyt, perzselő forróságot, csak olyan kommunikációt, ahol a lány beszél, a férfi meg készségesen bólogat hozzá és titkolja azt, hogy neki bizony a szülőfalujában már jegyese van. Ebből aztán később még „haragszom rád” se lesz, mindössze egy kétperces bonyodalomnak beállított sértődés, ami után minden úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna. A harmadik fél, az újságíró mindezt néhány szemrehányó pillantással honorálja, látványos kiborulás és veszekedés nélkül. Itt sem érezzük, hogy meg akarná tartani a barátnőjét, lényegesebb számára az alkohol és az, hogy a világ értesüljön az agresszióról. Így azonban ennek a játszadozásnak nem lesz tétje és veleje, csak olyan hatásvadász jellege, amivel húzzák az időt.

az_igeret_4

Az ígérettel is az a helyzet, hogy a mellékszereplői sokkal érdekesebbek a főhőseinél, viszont azokra nem jut néhány képkockánál és felületes jellemrajznál több fény. Árnyékban maradnak, mint a környezet, a társadalmi reakciók és azok a konfliktusok, amelyek egyik része elkenődik, másik része meg önmagától és előre megjósolhatóan megoldódik. George a népirtást elintézi egy valóban emlékezetesebbnek számító jelenettel és egy szegényes csataszerű valamivel, ami körülbelül olyan, mintha Koltay Gábor forgatta volna hegyekben és erdőkben, kocsikerekekkel és a végtelen eget pásztázó Franco Neroval súlyosbítva. A három főszereplő közül Charlotte Le Bon alakításával lehetünk a legjobban kibékülve. A francia színésznő a forgatókönyv által behatárolt szűkös keretek között úgy azonosul a karakterrel, hogy abban találhatunk vékony mezsgyén emóciókat, célokat és vágyakat, még akkor is, ha ezek borzalmasan sematikusak. Ha nem, akkor pedig elsikkadnak, vagy nem lesznek fontosak. Oscar Isaac az orvostanhallgató szerepében végig mélabús fejjel és melankolikus tónusban hozza azt a srácot, aki olyan átlagos, mint Pali a kocsmáros. Úgy csöppen az eseményekbe, mint Pilátus a krédóba és ha éppen nem szomorú, akkor dühös. Egy picit. Christian Bale-t újságíróként menti a rutinja, de többre nem képes. Tegyük hozzá, nem is erőlteti.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

50%
Semmilyen

Az ígéret (The Promise)

Az ígéret – és ezt fájó kimondani – sok más sorstársához hasonlóan az elpackázott lehetőségek filmje. Kétségtelenül szép és tetszetős kiállítású, de belül felszínes és túlontúl mézes-mázas hatású. Mert nincs bajunk a romantikával és a szerelem szépségével, ahol ennek helye és funkciója van. Itt azonban ápol és eltakar egy olyan valóságot, amiben ez lehetett a legkisebb gond, hiszen életre és halálra ment. Terry George filmje a háborgásaink ellenére sem nézhetetlen. De azt ne várjuk tőle, hogy összerezzent és úgy fejbekólint, hogy napokig nem térünk magunkhoz a döbbenettől és a gondolatainktól. Inkább csak megsuhint. A témájához képest ez viszont kevésnek tűnik.

  • Szerintem

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close