Az ügyfél filmkritika

Ember és ember között vannak különbségek. Mentalitásban, gondolkodásban, neveltetésben, értékekben, tudásban, tapasztalatban, vallásos, vagy nem vallásos meggyőződésben és persze abban is, hogy milyen környezetben, országban látják meg a napvilágot. Azonban a gondjaikban, problémáikban, az érzelmeik területén, a cselekvéseik, tetteik mozgatórugóiban, a lelki összetevőikben, az indulataikban már feltűnő egyezőségeket mutathatnak. És akkor nem számít, hogy ki, hova született és hol nőtt fel, akkor csak és kizárólag az emberi minőség lesz a fontos, amiben ugyanúgy teret nyerhetnek a jó tulajdonságok, mint a negatív hordalékok. Ashgar Farhadi iráni rendezőt sohasem a differenciák és éles választóvonalak érdekelték, hanem éppen ellenkezőleg az a szoros kapocs, ami összeköti az esetlegesen homlokegyenest más értékrendet, felfogást, gondolkodásmódot és világlátást képviselő kultúrákat. Ennek középpontjában pedig csakis az egyén és a hétköznapok állhatnak.

az_ugyfel_1

Farhadi megszállottan keresi azokat a szituációkat, amelyeknek semmi köze nincs a földrajzi elhelyezkedéshez és minden gond nélkül globálissá tehetők. Ezzel összefüggésben pedig gondolkodásra, vitára, véleményalkotásra ösztönzi a nézőt, de nem könnyíti meg a helyzetét, mert a szereplői szándékát, céljait, álláspontját, azok motivációját folyamatosan változtatja. Így aztán egy percig sem lehetünk bizonyosak a menet közben kialakított teóriáink, erkölcsi mércéink, morális irányvonalunk helyességéről, vagy helytelenségéről, mert az iráni rendező egy újabb konfliktusba rejtett kérdéssel, esetleg válasszal azonnal képes ránk cáfolni. Farhadi nagy játékos. És nagy filmes. Persze Farhadi életművében is van egy olyan kulcs, amivel örökké része marad a mozgóképes történelemnek. Ez pedig a Nader és Simin – Egy elválás története. Ezzel nyert Oscart, Golden Globe-ot, Arany Medvét a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon és egy sor más, szintén jelentős díjat. És nem utolsósorban tisztelettel övezett megkülönböztetett figyelmet, hiszen árgus szemek követik minden lépését és minden alkotását.

az_ugyfel_2

Az ügyfél című mozija idén Cannes-ban debütált. A rendezőnek a szíve csücske lehetett a film, hiszen ezért jegelte azt a projektet, amelynek főszereplői Penélope Cruz és Javier Bardem lesznek. Később. Farhadi nem távozott üres kézzel a francia Riviéráról sem, a legjobb forgatókönyvért díjazták, Shahab Hosseini pedig a legjobb férfi alakítás elismerésében részesült. Nem is érdemtelenül. Az ügyfél sem akar messzire helyezkedni a mindennapoktól és attól, hogy a házasságot, mint családi köteléket tekintse kiindulópontnak. Emad és Rana kénytelen kiköltözni az otthonukból, mielőtt az egy szomszédos építkezés miatt rájuk omlana. Azért, hogy mégse egy híd alatt töltsék az éjszakákat, az egyik barátjuk felajánlja, hogy költözzenek a jelenleg üresen álló lakásába albérlőként, amíg nem adódik más lehetőség. Igen ám, csakhogy az előző lakó még nem tüntette el a cuccait, ráadásul az is kiderül róla, hogy prostiként kereste a kenyerét és ott fogadta az ügyfeleit. Az egyik estén, amikor éppen egyedül van otthon, Ranát, a feleséget megtámadják a zuhanyzóban. Az inzultus következtében a nő nemcsak fizikai sérüléseket szerez, hanem lelki sokkot és megrázkódtatást, ami szépen lassan, fokról-fokra teszi próbára a házaspár kapcsolatát és az eddig harmonikusnak látszó érzéseit egymás iránt.

The Salesman

Farhadi nem mutatja a bonyodalom forrását, nem tartja fontosnak azt, hogy pontosan, minden részletre kiterjedően boncolgassa az erőszakos támadást, azt, hogy mi történhetett a fürdőszobában, inkább a következményekre és a hatásokra fókuszál. A férfi és a nő fokozatosan felszínre kerülő ellentétes reakciójából származik a film egyik kardinális gócpontja. Merthogy Emad elszántan, vakbuzgón kezdi keresni a tettest, míg az asszony fátylat borítana az egészre és inkább felejtene. A férfi nem akarja elfogadni és megérteni a nő indítékait, azt, hogy kínos, kellemetlen neki az emlékek rekonstruálása, ezért sem szeretne a hatóságokhoz fordulni, amit ugyan a férje még akceptál, de azt a szívességet már képtelen megtenni, hogy leálljon a kutatással. A rendező ezúttal is nagyszerűen élezi a konfliktust. A párbeszédekben, a helyzetekben, a férfi és a nő hullámzó kapcsolatában ott van az érzelmi vibrálás, a dráma, ami mögött hol látványosan, hol fű alatt, kissé szőnyeg alá söpörve éleződik a szembenállás. Farhadi talán szándékosan, talán nem, egy idő után jobban összpontosít a férfi bosszúszomjára, aki úgy csinál, mintha az ő becsületén esett volna folt a támadással és háttérbe szorítja az asszony lelki fájdalmának aprólékosabb analízisét. Ezáltal a mérleg egyik serpenyője megtelik, a másik viszont üresebb marad, ami egy kisebb hiányérzetet szülhet bennünk.

az_ugyfel_4

Az is bökheti a csőrünket, hogy Farhadi nem mindig és nem minden esetben lényegre törő. Hajlamos elkalandozni és olyan momentumokon időzni, amik a konklúzió, a végkövetkeztetések és a konfliktus megoldása szempontjából másodlagosak. A színházi közegnek örülünk ugyan, de azt nem igazán tudjuk megfejteni, hogy mennyiben támogatja és segíti a történetet. És arról sem leszünk meggyőzve, hogy feltétlenül szükséges a teljes összképhez az, hogy Emad miképpen bánik a diákjaival és hogyan tartja az óráit. Azért sem értjük, hogy Farhadi ezekkel az elterelő hadműveletekkel mit akar kompenzálni, mert a tettes felkutatása, ha nem is hasonlítható egy krimihez, mégis izgalmas és alkalmas arra, hogy önmagában feszültséget generáljon. Még ha időnként abból is előtörnek a szűklátókörűség morzsái. És ez az, ami egy kissé megöli a végjáték katarzisát, drámai erejét. Merthogy Farhadi ezúttal túl direkt. Nem sejtet, nem ad esélyt a megbocsátásnak és a könyörületnek, hanem egyértelműen vádol, keresztre feszít és igazságot oszt. Nem hiányoznak az emocionális és racionális érvek, csak kevésbé ütköznek, inkább kimondatnak. Ami a Nader és Simin nagy erénye, hogy a különböző szempontok, különböző és nem biztos, hogy azonnal elvetendő igazságokat takarnak, az itt nincsen. És azért sincs, mert Rana álláspontja nem kap eléggé hangsúlyos támasztékot. Inkább csak van.

az_ugyfel_5

Ha lehetnek is kifogásaink Farhadi olykor szaggatott, töredezett, túlságosan szerteágazó vonalvezetésével kapcsolatban, az vitathatatlan, hogy az emberi mozgatórugókat, érzelmeket még ha kissé féloldalasan is, viszonylag érzékletesen tálalja. És azt sem vethetjük a szemére, hogy ne szolgálná ki a színészeit olyan szerepekkel, amikben lubickolhatnak. Mert akármennyire is fűti a bosszú a főhőst, Shahab Hosseini Emadként még ezt is megpróbálja finom hangolásokkal megoldani. Nem az a dúvad, aki tör és zúz, hanem az a kétségbeesett férfi, aki a tettes kézre kerítésével oldaná meg a felgyülemlett konfliktusokat. Hosseini gesztusai, arcára kiülő, belül feszítő érzelmei pontosak és kitűnően visszaadják a férfi vergődését a házasságának szétesése miatt. Azért is sajnáljuk Rana időnkénti, méltatlannak tűnő mellőzését, mert az őt játszó Taraneh Alidoosti nemcsak vonzó, hanem kifejezetten izgalmas színésznő. És tehetséges is. Remekül mutatja meg az asszony két oldalát. A támadás előtt határozott, olykor úgy tűnik, mintha ő hordaná otthon a nadrágot, az inzultus után visszahúzódó, félénk lesz, akit némi bűntudat is gyötör, amellett, hogy a férjével sem ért egyet. Az ügyfél című filmet már csak a két színész kiváló játékáért is érdemes látni, meg persze azért is, mert minden baja, gondja és vitatható eleme ellenére is fontos és jó mozi. Ha nem is olyan ütős, lélekemelő és megdöbbentő, ahogy azt Ashgar Farhaditól előzetesen vártuk. Szégyenkezni azonban nincs oka. Még mindig az átlag fölött mozog. Magasan.

7/10

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Forrás 30per40

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close