CONTRATIEMPO filmkritika

A láthatatlan vendég

0 611

Talán nem fellengzős kívánság azt várni egy krimitől, hogy lepjen meg. Ez persze többféle úton-módon történhet. A legkézenfekvőbb az lehet, amikor bizonytalanságban tart minket az elkövető személye azzal, hogy az utolsó percig tippelgetjük, hogy vajon ki állhat a rejtélyesnek tűnő bűncselekmény, vagy bűncselekmények mögött. Ezzel szorosan összefügg a tettének motivációja, az az indok, amitől a bűntény végrehajtása elkerülhetetlenné válik. Előfordulhat az is, hogy nem kell találgatnunk a tettes kilétére vonatkozóan, hiszen az adott, azt megfejtik helyettünk. Ilyenkor viszont fontos szerepet játszhatnak a lelki folyamatok, azok az ösztönösen, vagy kevésbé ösztönösen működő védekezési mechanizmusok, amiken keresztül a bűnös megpróbálja leplezni a cselekedetét. Például azzal, hogy különböző csapdákat állít fel a hatóságok számára, amikkel félre akarja vinni a nyomozást, vagy szándékosan és manipulatívan arra törekszik, hogy másra terelje a gyanút. Az alternatívák, a felvetések, ötletek tárháza széles, ahogy az erre adott válaszok, megoldások lehetőségei is jóformán kimeríthetetlenek. Az meglehetősen ritka azonban, hogy egy filmben szinte valamennyi probléma komplexen kerüljön terítékre.

Contratiempo

A láthatatlan vendég pontosan egy ilyen mozi. Az pedig csak hab a tortán, hogy európai. Most sokan felkiáltanának, hogy biztos skandináv. Vannak ilyen beütései, de spanyol. Akiktől nem feltétlenül szoktuk meg sem a stílust, sem ezt a vonulatot. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a megvalósítás ne lehetne professzionális. Merthogy az. A film rengeteg kérdéssel és bizonytalansággal indul, számtalan csavarral és finomsággal bonyolódik az útja, míg aztán szépen, fokozatosan és folyamatosan helyére kerülnek a nézők gondolataiban azok a mozaikdarabok, amelyek által a végén egy fordulatokban gazdag teljes képet kaphatunk. És ez legfőképpen nem a kiszámíthatatlansága miatt lesz komplett és hiánytalan, hanem a közben lezajló személyiségváltozásoktól, a nézőpontok sokrétűségétől, az események drámaiságától és tragikumaitól, valamint azoktól a pszichológiai játszmáktól, amelyek mögül kitüremkedik az emberi sokoldalúság megannyi válfaja és összetevője is. A láthatatlan vendég végkicsengése ily módon akkor is döbbenetes és meghökkentő erejű, ha a következetesen adagolt információkat felszedegetve és helyesen értelmezve a záróakkord már nem mindenkinek rejtegethet hatalmas váratlanságokat. Olyan erkölcsi és morális dilemmákat azonban mindenképpen, amikre, ha patetikusak akarnánk lenni, azt is mondhatnánk, hogy életre szólóak. De ne legyünk ennyire magasztosak és földtől elrugaszkodottak. Maradjunk annyiban, hogy az itt látható és előtérbe kerülő viselkedés mintákról és társadalmi beidegződésekről érdemes elgondolkoznunk és vitatkoznunk. Akár elvszerűen is.

Contratiempo filmkritika

Oriol Paulo forgatókönyvíró-rendező filmjének történetéről ezúttal tényleg csak nagyvonalakban lehet beszélni. Annál is inkább, mert – hiába divatos, itt és most helytálló – minden elejtett félmondattal lelőhetünk egy fordulatot, vagy olyan csavart, ami megzavarná az élményt és a zavarmentes hatásokat. A lényeg, hogy egy feltörekvő vállalkozót az ügyészség azzal gyanúsít, hogy megölte a szeretőjét. A férfit egy szállodai szobában tartják megfigyelés alatt, rövidesen pedig le is tartóztathatják. Ide érkezik az ügyvédje megbízásából egy nyugdíjazás előtt álló szakértő, Virginia Goodman, hogy néhány óra alatt átbeszéljék a bűncselekményt és a férfi védekezését. A felállás egy vérbeli kamaradráma kiindulópontja is lehetne. Paulo rendkívül szuggesztíven teremti meg a szoba klausztrofób és fojtogató légkörét, amiben, kezdetben látszólagos nyugalom és józan racionalitás honol és amiben fokról fokra szabadulnak el az indulatok, amik azonban még a tét emelkedésével, az addig homályban lévő részletek felderítésével sem lesznek hisztérikusak, ripacskodók, vagy koordinálatlanok. A két főszereplő jellembeli eltérése okán a konfliktus ott lóg a levegőben, amit a rendező olykor élesebb, máskor kifinomultabb párbeszédekkel érzékeltet.

Contratiempo kritika

Goodman egy minden hájjal megkent, okos és ravasz nő, aki nem tűri a hazudozást, betéve ismeri az ügyet és elvárja Adrántól, a vállalkozótól, hogy ködösítés nélkül, önként tárja fel a szeretője gyilkosságához vezető eseményeket. A férfi először bizalmatlan, próbálja elaltatni a beszélgetőpartnerét, miután viszont észleli, hogy Goodman két kézzel csavargatja a golyóit, mert az információi valódiak és igazak, rááll arra, hogy precízen felfejtse a történéseket. A saját szemszögéből. A visszaemlékezések során, amikor kinyílik a tér és az idő, bizonyosodunk meg arról végképp, hogy Paulo mennyire komolyan veszi a nézőt. És persze a feltételezhető intelligenciáját. Nem köntörfalaz, nem bocsátkozik fölösleges kilengésekbe, amelyek elvonhatják a figyelmet. Több szálat nyit, ugrál az időben, de ennek mind a cselekményvezetésben, mind a feszültségteremtésben kitüntető helye, szerepe és funkciója lesz. Paulo élvezettel és lenyűgöző szakmai tudással ágyaz meg a fordulatoknak, amik szinte megállás nélkül sorjáznak, miközben nyoma sincs logikai gikszereknek, légből kapott, szükségtelen mellékzöngéknek, vagy olyan zavaró tényezőknek, amik a hitelességet, vagy az őszinteséget veszélyeztetnék, esetleg kikezdhetnék. Érezhetően nincs sumákolás ott, ahol közös gondolkodásra invitálják az érdeklődőt, semmitmondó parasztvakítás helyett.

Contratiempo spanyol film

A rendező a karakterekkel, azok habitusbeli változásaival, a jó ritmusban és kellő ütemérzékkel elhintett információmorzsákkal és lényegtelennek tűnő, valójában tudatosan elejtett megjegyzésekkel eléri azt, amire manapság egyre kevesebben képesek. Hogy bizonytalanságban tartson. Mert folyamatosan ingadozunk abban, hogy mit fogadjunk el tényként, igazként és mit gondoljunk hamisnak és félrevezetőnek. Paulo eredeti és egyedi ízei mellé beszűrődik némi skandináv érzület. A hangulatban mindenképp, ami pattanásig feszült és kihegyezett. A képi megjelenítés terén is jellemzőbb a szűrtebb, árnyaltabb színvilág. És ott van az a társadalmi vetület, ami az északiaknál is meghatározó elem szokott lenni. A láthatatlan vendég tele van aktuális kortünetekkel. Kezdve az osztályok közötti különbségekkel a korrupción át egészen a mindig kereszttűzben lévő áldozathibásításig. A rendező azonban nem politizál, nem válaszokat ad, csak beszédes képekkel illusztrálja azokat a betegségeket és gyengeségeket, amikben szenvedünk. Paulo filmje éppen a végére fárad el. Nem lesz sablonos, mindössze elkezd sietni, kicsit talán kapkodni és a nagy rohanásban egy-két magyarázattal adós marad. Néhány csavarral pedig nagyvonalúan bánik. A színészi összjáték viszont kimagasló. Ana Wagener Goodmanként és vele szemben Mario Casas Adriánként tökéletesen rezonálnak egymásra. Bárbara Lennie szeretőként több oldalát is megvillantja, csakúgy, mint Jose Caranado az eleinte segítőkész, aztán bosszúra szomjazó Garrido szerepében.

A mostanság elénk pakolt filmes termést nézve, nem kicsit csodálkozunk azon, hogy A láthatatlan vendég nem jutott el a magyar mozikba. Nehéz elfogadni, hogy egyetlen forgalmazó sem vetette ki rá a hálóját. Még az is elképzelhető, hogy nem is hallottak, vagy tudnak róla. Pedig nagy figyelmet és nagyvászont érdemelt volna.

80%
Remek!

Contratiempo (2017)

És nem is csak azért mert egy feszített tempójú, találékony és ügyes fordulatokat tartalmazó krimi, hanem azért is, mert elgondolkoztató és releváns mögöttes tartalommal bír, amivel jóval több és okosabb lesz, mint egy átlagos műfaji film. Szerencsére olyan ez a világ, hogy aki keres más felületeken, az könnyedén megtalálhatja. Oriol Paulo filmje esetén muszáj élelmesnek lenni. És akkor megint egy fontos és nem könnyen felejthető drágakőre bukkanhatunk.

  • Szerintem

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Forrás 30per40

Ez is érdekelhet

Komment
Close