Csak hó és csend – WIND RIVER: GYILKOS NYOMON filmkritika

Wind River (2017)

Taylor Sheridan forgatókönyvíró a Sicario és A préri urai után ezúttal a rendezést is magára vállalta és ezúttal is sikerült igencsak maradandót alkotnia.

Holttestet találnak a Wind River indiánrezervátumban. A világtól elzárt térségbe hamarosan egy FBI ügynök érkezik, aki megállapítja, hogy a tinédzser lány gyilkosság áldozata lett. A holttestre rátaláló tapasztalt nyomkövető és az ügynök együtt próbál a bűnügy végére járni, ám a zárkózott, bizalmatlan helyiek nem segítik az ügy felgöngyölítését. Ráadásul az Egyesült Államok egyik legelszigeteltebb térségében a legtöbb gyilkossági ügyet sosem oldják meg, a legtöbb bűnözőt sosem fogják el.

Utóbbihoz persze nagyban hozzájárul, hogy mire bármilyen nyomozói egység a helyszínre érkezik, addig a régiót folyamatosan maga alá gyűrő hóviharok elfedik a nyomokat. Persze talán a Wind Riverben ez a legkisebb gond.

wind-river-3

Az isten háta mögötti hófödte indiánrezervátumban élő mikroközösség elég sajátos kis ökoszisztémát alkot. A wyomingi pusztaságban található kisközösség pedig nagyon nem lát szívesen idegeneket, pláne, ha azok az FBI-tól jöttek. Márpedig Jane Benner FBI ügynököt ideszalasztja az FBI, ugyanis a helyi vadőr, Cory Lambert (Jeremy Renner) egy tinédzser indiánlány holttestére bukkan felderítés közben, a nyomok pedig nagyon arra utalnak, hogy itt bizony gyilkosság történt. A kissé felkészületlen (amit az is mutat, hogy pl. egy normális kabátot nem hozott magával ide) és helyismerettel nem rendelkező FBI ügynök pedig a holttestet felfedező Cory segítségét kéri, aki pedig szívesen segít is neki, no nem csak puszta emberi jóságból, hanem hogy saját magának is igazságot szolgáltasson egy őt pár éve ért tragédia miatt.

Az egykoron a Kemény motorosok Hale sheriffjét alakító Taylor Sheridan eddig (kettőből) két alkalommal is bebizonyította már, hogy képes nagyon sajátos módon megközelíteni és megismertetni az USA árnyoldalait és ez a Wind Riverben sincs másként. Igaz, még a Sicario vagy a Hell or High Water (A préri urai) rendezésileg is kiváló atmoszférát teremt, addig a Wind Riveren érződik, hogy a 2012-es közepes vámpírhorrorját, az Ampullát leszámítva kezdőnek számító Sheridan még nem teljesen mozog (mocorog) otthonosan a rendezői székben – igaz mindez persze tényleg csak a Sicariot rendező Denis Villeneuve vagy A préri urait jegyző David Mackenzie rendezéséhez képest feltűnő – mert a Wind River mindenképpen megállja a helyét a műfaján belül. Sőt, megkockáztatom, hogy hamarosan Sheridan filmjei az ünnepelt státuszt is kivívják maguknak.

wind-river-2

Mert bizony istentelenül tudja mitől döglik a légy. A remek dialógusok, a kiváló közösségábrázolás és persze az USA-nak tartott görbe tükör igencsak Sheridan jellemzői váltak, sőt zsigeri módon műveli mindezt. Hiszen a máig tartó amerikai álommal ás álmodozással szemben Wind River az a hely, ahonnan nem lehet elmenni. Aki itt születik, az talán nem is akar, aki meg idejön, az itt is ragad. Pedig nincs itt semmi: csak hó és csend – ahogy a film végén az egyik szereplő is elmondja. Na meg halál.

A Wind River igazi bravúrja az, hogy bár a cselekmény akár még bugyuta is lehetne – megölnek és megerőszakolnak valakit, a vadrezervátum vadásza meg kiolvassa a hóból mi történhetett -, Sheridan mégis olyan bitang erős mondanivalóval és utalásokkal tölti meg a karaktereket és az eseményeket, hogy abba beleremegünk. Ott van például az, hogy miután a holttestet megtalálják, a helyi orvos kénytelen nem gyilkosságnak feltüntetni a halál okát, hiszen hiába történt bántalmazás és erőszak, a halál oka mégis csak fagyás. Aztán az sem mellékes, hogy Wind River bármennyire is zárt és zárkózott és bármennyire is az isten háta mögött van, a helyi fiatalok itt is a drogban keresik az élet értelmét. És akkor ott vannak a közeli fúrótornyokban dolgozó munkások, akik napról napra ugyanazt a megcsömörlött életet élik és család, hétvégi meccsek vagy csak egy egy éjszakás kaland híján minden szórakozásuk az alkohol és az az által kiváltott mámoros állapot.

Wind River Gyilkos nyomon

Ezek az apró dolgok mind-mind súlyos mondanivalóval és annál is súlyosabb társadalomkritikával töltik meg a filmet, ami egy egyébként sem könnyen befogadható és egy vállrándítással elintézhető történetet mesél el. Szembetűnő, hogy Jeremy Renner mostanság igencsak jól választ szerepeket, ugyanis az Érkezés után újra bizonyítja, hogy sokkal tehetségesebb színész annál, mint hogy elvesszen a blockbuster-színészek posványában. ahogy Elizabeth Olsen is remek alakítást nyújt, a nem kicsit visszafogott és a világot talán most először teljes egészében látó kezdő FBI ügynök szerepében. És ha már blockbuster, érdekes, hogy Renner és Olsen ezúttal is azt a kissé apja-lánya, vagy inkább mentor-tanítvány kapcsolatot hozzák, mint például a Bosszúállókban, csak persze ezúttal csontig hatoló stílusban.

wind_river

A Wind River nem egy egy sherlocki csavarokat felmutató detektívtörténet, még annak ellenére sem, hogy a főhősök nyomról nyomja próbálják kirakni azt a bizonyos kirakóst, hanem egy nyers dráma, egy kevés western és egy kevés bosszúfilm elemmel megfűszerezve, na meg az év egyik legnagyobb tűzharcával, ami tekintve a körítést (tél és csend), úgy hasít majd belénk, hogy magunkhoz sem térünk. Ha a Wind River nem is az év filmje (bár az év krimije mindenképpen), de a film utolsó fél órája egyértelműen az idei év legjobb moziban töltött 30 perce.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

80%
Csontig hatol

Wind River: Gyilkos nyomon (2017)

Messze még az év vége, de az biztos, hogy az év végi toplistá(n)kon helyet követel majd magának Taylor Sheridan filmje, amely egy nagyon egyszerű alaphelyzetre építve tár elénk egy nagyon is intelligens filmet. Jeremy Renner pedig köszöni szépen, szép lassan kilép a skatulyából és félelmetesen érett alakítást nyújtva bizonyítja, hogy ő a Nyomkereső, nem a Sólyomszem!

  • Szerintem

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close