Egységben a csillagokon túlra – A SZÁMOLÁS JOGA filmkritika

A hidegháború évtizedeiben rengeteg vért ontottak, vérre menő versenyt folytattak. A Szovjetunió és az Amerikai Egyesült államok. A kapitalista nyugat és a kommunizmus beteljesítésére törő szocialista rendszer párharca, mint két dühös gyerek értelmetlennek tetsző huzavonája, egyre nagyobb kárt okozott a játéktérül szolgáló nappali berendezéseiben, azaz a nagyvilág országaiban és polgáraiban. A csatatereken más országok lakóival, az űrverseny keretei között pedig saját honfitársaikkal lépkedtek a hatalmasok úgy, mint holmi sakkbábukkal. Ideológiai ellentét, globális krízis és rengeteg félelem. Ezek alkották a kontextust. Kontextusát a huszadik század legnagyszerűbb tudományos áttörései közül néhánynak. Amelyek a csillagok közé repítették az embert.

A számolás joga

1961. Tombol az űrverseny. A NASA mindent megtesz annak érdekében, hogy a szovjeteknél előbb juttassanak embert az űrbe, akit aztán remélhetőleg egy darabban vissza is tudnak hozni a szülőbolygó földjére. Igazság szerint azonban csak hiszik, hogy mindent megtesznek. A szegregáció és a nagy erejű társadalmi előítéletek között a fekete polgárok munkahelyi előmenetele rendkívül bonyolult, a komolyabb eredmények eléréséről szőtt álmok beteljesülési valószínűsége pedig a lehetetlenség határait súrolja. A cég nyugati csoportjában a lelkiismeretes Dorothy (Octavia Spencer) nem hivatalos, így magasabb fizetéssel sem járó vezetése alatt dolgozó színes bőrű nőket nem igazán veszi komolyan az űrprogram. Ez hiba, hiszen nem egy nagyszerű koponya ül soraikban. Közülük is Katherine (Taraji P. Henson) emelkedik ki leginkább, aki, a program reménytelenné váló vezetőjének (Kevin Costner) kényszerű utasítására, egyik pillanatról a másikra a tűz közelében találja magát. Habár munkatársai, akik egytől egyig fehér férfiak, nem könnyítik meg a dolgát, ő bizonyítja, hogy az intelligenciát és a matematikai zsenialitást bőrszínre való tekintet nélkül osztják.

Az amerikaiak nem értik. De tényleg, szinte már szánalmas, ahogy csak ülnek a magas szintű számításaik és a romokban heverő rakétáik fölött, és még csak megközelítőleg sem tudják felfogni, hogy mit csinálnak rosszul. Ahogy Costner karaktere elmondja, kizárt, hogy az oroszok okosabbak. Valószínűleg csak többet dolgoznak. És bizony 1961-ben még csak meg sem fordul a NASA nagy koponyáiban, hogy habár az ellenfél a kommunizmus negatívan értékelt eszméje alatt működik, terveit és programjait nem láncolják a talajhoz súlyos belső ellentétek, az országszintű csoportkohéziót kikezdő, megvető, gyűlölködő magatartásminták. Amíg Katherine képtelen rendesen végezni munkáját, kamatoztatni egyedülálló képességeit, nemes egyszerűséggel azon nevetséges okból kifolyólag, hogy a színes bőrűeknek fenntartott vécé fél mérföldre van az asztalától, addig kár komoly eredményeket várni. Sok rosszat lehet mondani a történelemre, de azt meg kell adni neki, hogy mindig támogatta az egységet a széthúzással szemben. Ahogy a csatát is a jól összedolgozó katonákból álló sereg nyeri meg, úgy az űrbe is az a csapat jut előbb, amit nem szabdalnak szét elkülönítő, diszkriminatív mechanizmusok.

a számolás joga kritika

A számolás joga tulajdonképpen azt a folyamatot igyekszik bemutatni, amelynek során az amerikai színekben versenyző lelkes amatőrök is végre ráébredtek, hogy a csoportkohézió beteljesítése és a diszkrimináció minimalizálása, netalán eltörlése a megoldás. Annak érdekében, hogy a film ezt a vonulatot valóban hatásosan tudja bemutatni, három fontos karakterre is fókuszál. Habár Katherine és az űrprogram magja élvezi a fókuszpont reflektorfényét, két másik figura, a már említett Dorothy és a mérnökké válni akaró Mary (Janelle Monáe) is teret kap. Előbbi a NASA-hoz érkező vadonatúj, sok munkahelyet veszélyeztető IBM számítógépet igyekszik minél jobban megismerni, hogy szakértővé válva ő és csapata nélkülözhetetlen legyen a cég számára. Mary eközben a lehetetlen megvalósítását szorgalmazza, hiszen első színes bőrű nőként kíván minősített mérnökké válni, hogy ezzel segítse az űrprogramot a siker útján. Mindhárom karakter világa, fejlődésük útja megfelelő teret kap a forgatókönyvben, és elmondható az is, hogy egytől egyig igencsak szimpatikus fényben tűnnek fel, így a néző egyetlen pillanatra sem hagy fel a lelkes szurkolással.

Mint a valós eseményeken alapuló amerikai filmek többsége, úgy A számolás joga is a szentimentalizmusra játszik. Arra a folyamatra, amely során a néző először csak rokonszenvet érez a főszereplők iránt, majd tiszta szívvel drukkol nekik, a végül beteljesülő nagy eredmények pedig teljes eksztázisba juttatják, hiszen ott leng az Ez tényleg megtörtént! című sugallat a látottak fölött. Ezzel abszolút nincsen semmi baj. Gond akkor adódik, amikor a rendezői magatartás túllép egy bizonyos határt és vagy propagandisztikussá vagy egyszerűen csak hiteltelenül túlzóvá teszi az összképet. Theodore Melfi direktor nem esik túlzásba, nem ragadtatja el magát, de azért néha úgy tűnhet, mint ha, hiszen bizonyos, rendkívül fontos mozzanatai megfelelő átvezetés nélkül érkeznek meg, így egy egészen kicsit erőltetettnek hatnak. Persze hangsúlyozni kell, hogy ez csak egy hányada az egésznek, nem igaz minden jelenetre. Akadnak ugyanis a filmben rendkívül szép epizódok. Az ilyen alkotásra szokás azt mondani, hogy nem kirobbanó, de megvannak a maga pillanatai. Mert A számolás joga összességében valóban nem kirobbanó, de több kimagaslóan szép jelenetével képes emlékezetessé válni.

A számolás joga 3

Az említett szép momentumokon túl viszont inkább nagyon korrekt, de akkor is csak szolgai történetmesélésről beszélhetünk. Tényleg nem rossz az összkép, de nem is vág a földhöz. A történelmi kontextus minden szempontból hitelesen érvényesül, így megjelenik az űrverseny lényegi tartalma, megtámogatva mutatós archív felvételekkel, és a feketék első helyen tárgyalt diszkriminációja mellett a női egyenrangúság lenézése is teret kap. Mindezen keresztül tehát újfent elmondható, hogy A számolás joga, ahogy az várható volt, a társadalmi makrokozmoszon belül működő és ártó tendenciájú megkülönböztetésekkel és ellentétekkel szemben emel hangot. Teszi ezt úgy, hogy nem válik különösebben lehangolóvá, hiszen a krízishelyzetet inkább az áldozatok szemszögéből, az ő fanyar humoruk útján dolgozza fel, megtámogatva ezt az attitűdöt jól működő, pattogós dalbetétekkel, amelyek csodás hangulati világot teremtenek a produkció számára. Ezt a könnyedséget végig sikerül megőrizni annak ellenére, hogy a faji kérdések és a nők diszkriminációja mellett még a hidegháborús félelem is megjelenik a történet sodrásában.

Taraji P. Henson jól működik a főszerepben. Igaz, némelyik jelenetében enyhén affektál, de nem ezekre fogunk emlékezni, hanem arra a néhány jól irányzott érzelmi kitörésre, amelyek bizonyítják, hogy igencsak tehetséges színésznőről van szó. A prímet amúgy Octavia Spencer viszi, aki rendkívül természetes és kiemelkedően szimpatikus játékot produkál, de Janelle Monáere sem lehet komoly panaszunk, hiszen kifejezetten szórakoztató a legviccesebb, leglazább karakter bőrében. Kevin Costner hozza a kötelezőt, Kirsten Dunst úgyszintén, és itt van még Jim Parsons, aki ezúttal ’60-as évekbeli NASA köntösben játssza el Agymenők-béli karakterét.

A számolás joga újabb korrekt, diszkriminációellenes történelmi életkép a sorban, amelynek legrangosabb képviselői közé nem sikerül beállnia, mert végső soron nem generál igazán nagy katarzist. Ugyanakkor érdemeit el kell ismerni, hiszen tudja, mit akar mondani, és ezt az üzenetet tudtunkra is adja, viszonylag hiánytalanul.

7,5/10

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Forrás Movie Tank

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close