Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Példaképem, Anya – ÉLES TÁRGYAK sorozatkritika

Spoileres

Wind Gapből elfuthatsz, de nem menekülhetsz.

0

Az HBO Sharp Objects címet viselő nyolcrészes krimisorozata Gillian Flynn (Holtodiglan) magyar nyelven (Éles tárgyak címen) is megjelent bestselleréből készült.

A Holtodiglan bőven kimerítette a jó könyv és film kategóriáját, de valahogy nem sikerült Gillian Flynn rajongóvá lennem. Ez irányba az Éles tárgyaknak sem sikerült elmozdítania, sőt, összességében elég nagy csalódást okozott, igaz a sorozat nemzetközi megítélését nézve valószínűleg ezúttal bennem van a hiba, vagy csak nem én vagyok a célcsoport…

Pedig a történet egy kisvárosban játszódik (imádom), ahol az emberek nem igazán szeretik az idegeneket (imádom), ahová egy sötét bűnügy (imádom) miatt utazik haza az időközben nagyvárosivá lett oknyomozó újságírónő (imádom), akit Amy Adams kelt életre a vásznon.

Ráadásul eleve imádom azokat a sorozatokat, ahol  rövid flashbackekkel (visszatekintések), flashforwardokkal (előretekintések), úgy nagy általánosságban szekvenciákkal végig bizonytalanságban tartják a nézőt, hogy aztán a fináléra a sok apró, értelmetlennek tűnő jelenetszilánk egy logikus eggyé álljon össze. Szóval semmi nem szólt az ellen, hogy a Sharp Objects nem lesz a nagy nyári kedvencem.

Azonban Wind Gap nem Twin Peaks, a Sharp Objects meg pláne nem. Gillian Flynn meg amúgy sem a természetfeletti erők, hanem az emberben rejlő gonoszságra összpontosít, ez adja (adná) a története velejét, de szerintem ezt nem lehet eladni úgy, hogy nincs a műben egyetlen szerethető karakter sem – sőt igazából mindenki irritál.

Egy kisvárosba történetbe ennyi szorongó, aberrált, irritáló, haragos, mentálisan zavaros, szenvedélybeteg, megszállott vagy csak úgy általában véve neurotikus karaktert belesűríteni egyszerűen túl sok, legalábbis jelene esetben nálam nem működött. Pedig a jelenleg is ezzel párhuzamosan futó The Sinnerért oda vagyok, a Twin Peaks vagy a True Detective nálam a tévétörténelem legjobb darabjai, de valahogy az Éles tárgyak esetében nálam nem működött.

Pedig az alaptörténet adta magát. Egy Wind Gap nevű kisvárosban rejtélyes és brutális gyerekgyilkosság és gyermekeltűnés történik, az itt felnövő, de időközben a várost és a múltját is nem maga mögött hagyó újságírónőt pedig ideküldi oknyomozni a főnöke. A nyomozással, vagyis a krimiszállal párhuzamosan pedig egyre másra lepleződnek le a karakterek múltbéli titkai és szégyenfoltjai. A megtört és valóban traumatikus múltú főhősnő hajthatatlanul leplezi le a kisváros mocskos titkait, miközben egyre inkább korábbi függőségeinek és depressziós gondolatainak rabjai lesz, amikre a túlgondoskodó anyai óvintézkedések csak még jobban rásegítenek.

Az Éles tárgyakban a krimiszál azonban csak sodródik az eseményekkel. A sorozatban nem a “ki a gyilkos?” kérdéskör a fontos, hanem a neurotikus karakterek közti konfrontációra épít, teljesen a háttérbe szorítva a konfliktust adó gyilkosságokat. A karakterek azonban túl műviek, egy idő után pedig minden cselekedetük repetití­v (Adora gyógyszeresüvege, Camille karcolásai, Amma babaháza vagy éppen Alan és a zene kapcsolata) és sok esetben logikátlan is – igaz ezek mind megágyaztak a finálé nagy leleplezéséhez.

A repetitívség a vizualitásban is megjelent, igaz Jean-Marc Vallée rendező kézjegye a dolog. A hatalmas kis hazugságok is a szekvenciákkal adott hozzá némi pluszt az alapanyaghoz, Vallée pedig ezúttal is rövidke kitekintésekkel (amit nevezhetünk a főhősnő alkoholmámoros emlékfoszlányainak, látomásainak is) ültet el gondolatmagvakat, feltételezéseket a nézőben – és akkor ezen a ponton dicsérhetjük agyon a vágást, mert az tényleg profi. A színészek is hihetetlenek, szinte mindenki zseniális a vásznon. Az Adorát alakító  Patricia Clarkson minden mozzanatától rosszul voltam, az Ammát alakító Eliza Scanlentől is a falra tudtam mászni, de Amy Adamsnek is olyan jelenetei voltak, hogy azzal bármelyik díjkiosztóra nagy magabiztossággal mehet. A sorozatról összességében is elmondható, hogy ahogy Wind Gapben, úgy színészi játékban is nőuralom volt, bár ugye a férfi színészek már csak a történet miatt is csak asszisztálhattak a lányok nagyszerű játékához. De profi a mondanivaló is, hiszen a túlóvó, kényeztető, a világot teljesen kizáró nevelés okozza az elefántcsontpadló (nomen est omen módon élethű) reprodukálása iránti vágyat.

Mégis csalódott vagyok, mert nagyon hamar logikussá vált, hogy ki a gyilkos. Aki olvasta már Agatha Christie A ferde ház című könyvét, valószínűleg az is így járt, a gyilkos kiléte és “motivációja” ott is hasonló. Az Éles tárgyakban is már az első részekben árulkodó lett a gyilkos kiléte, amikor az illető azt ismételgette, hogy “mennyire unalmas itt minden”, amit megspékelt azzal, hogy a “barátai bármit megtennének érte” – és mint a stáblistába rejtett jelenetben látható volt, egyáltalán nem viccelt a dologgal. Persze nem csak az elefántcsontpadló, a féltékenység is komoly szerepet játszott. Még Wind Gapben a fogak mellett azért is ölt, mert féltékeny volt az anyjára, az utolsó gyilkosságát már azért követte el, mert új példaképet választott Camille személyében – és mint a vacsoránál kiderült, ugye a barátnő is felnézett Camille-re.

Kíváncsi leszek, hogy a Hatalmas kis hazugságokhoz hasonlóan (ott is véget ért a könyv az első évaddal) ezt a történetet is folytatni fogja-e az HBO, mert a kiskaput végülis meghagyta rá.

Éles tárgyak (2018)
70%
Erős közepes

Átjött az Éles tárgyak üzenete, de valahogy egy karakterével sem tudtam azonosulni, ami egy ilyen történet szempontjából azért elég fontos lenne. Kíváncsi lennék, hogy a női nézők tudtak-e bármelyik karakterrel azonosulni, illetve, hogy általában véve ők hogy látták a sorozatot.

  • Szerintem
Share This