ÉLET filmkritika

Life (2017)

0 918

Mi történik, ha egy eleddig ismeretlen, élet jeleit mutató organizmus elszabadul egy űrhajóban? A válasz rövid és velős: gyilok. Rhett Reese és Paul Wernick, forgatókönyvírók úgy gondolták, hogy miután elindították Deadpool-t a siker útján, Ryan Reynolds-ot pedig a tisztes világhír és a valódi A-kategória felé, megpihennek egy kicsit és mielőtt leforgatnák szegény ember Pókemberének következő kalandját, tesznek egy kirándulást az űrben. Nem ismeretlen terepre tévedtek ezzel, bandukoltak már sokan a csillagok között zárt térben éppúgy, mint szkafanderben. És az sem egy reveláció erejű eresztés, hogy az űrhajósokat ezúttal is meglátogatja a jeti, aki egy hosszabbra nyúlt felvezető után a vérükre szomjazik és elkezd vadászni rájuk. Ridley Scott hamarosan ugyanezt forszírozza majd a legújabb Alien parafrázisban. Az Élet lehetne ennek az előjátéka, amit az a Daniel Espinosa szolgál fel nekünk, aki spanyolos neve ellenére svéd származású rendező és akinek eddigi pályafutása egyenlő a bombabiztos középszerrel. Legutóbb olyan szinten sikerült elhalványítania a 44. gyermek című film több mint bizalomgerjesztő történetét és álomszerű szereposztását, hogy azt gondoltuk egy ideig biztosan nem fogják megkínálni egy olyan mozival, amitől sikert és minőséget remélnek. No most, az Élet producerei vagy eleve lemondtak ezekről, vagy arról ábrándoztak titkos álmaikban, hogy egyszer a tucatból is lehet egyedi. Egyszer lehet. De nem az Élet esetén.

elet_1

Persze sportszerűtlen lenne csak és kizárólag Espinosán elverni a port, amikor a kezébe adott alapanyag sem olyan tőről metszett spontaneitás és kreativitás, ami még nem sarjadozott a vásznon. Rheese és Wernick valamilyen oknál fogva pusztán azokból az ötletekből dolgoztak, amelyek egy-egy mozis, vagy kulturális élményük révén megragadt bennünk. Elcsórták, aztán újraforrasztották. Divatos a Mars-expedíció meg az a fajta misztikus kultusz, ami a vörös bolygót övezi, hát akkor miért is ne lehetne egy olyan űrhajó legénysége a középpontban, akik minő véletlenségből ezt kutatják. És mivel nagy talány az is, hogy létezik –e élet a bolygónkon kívül, kössük össze a kettőt és főhőseink éppen egy olyan idegen szövetet vizsgáljanak, ami a Marsról pottyant közéjük. Innen már csak egy lépésre van a következő pont, amikor CGI és egyéb vizuális trükkök segítségével életre lehet kelteni azt a kis biszbaszt, aki utána annyira intelligens és okos lesz, hogy miközben üldözi az embereket, még arra is van energiája, hogy folyton kicselezze és rászedje őket. És ebben az a szép, hogy különösebben magyarázni és értelmezni sem kell az okokat és következményeket, hiszen mindenre rá lehet fogni, hogy nem ismerjük ezt az életformát és azt sem tudjuk, hogy mire képes. Így még az is benne lehetne a pakliban, hogy csupa váratlan és meglepetésszerű fejleménnyel találkozhatunk a későbbiekben. Az Élet azonban nem sok reményt és esélyt ad a túlzott elbizakodottságra. Merthogy itt félóra – és elképzelhető, hogy sokat mondunk – elegendő ahhoz, hogy körülbelül átlássunk a szitán és megjósoljuk, vagy rosszabb esetben bemondjuk azokat a fordulatokat, amelyek aztán menetrendszerűen meg is érkeznek.

elet_2

És akkor mitől működhetne mégis az Élet, ha már a látszata sincs meg benne semmilyen eredetinek, vagy forradalminak. Ösztönszerűen rávágjuk, hogy a karakterekkel, mert azok még az utánzatba és a másolatba is tudnak egyediséget csempészni. Egy másik filmben. Itt viszont maximum arról lamentálhatnánk hosszabban, hogy sokszínűek. Van köztük amcsi jócskán, de van brit, japán és azt bizonyítva, hogy a politikai korrektség mégsem ördögtől való gondolat, a főnök egy orosz csaj. Bizony. Nemzetközi Űrállomáshoz nemzetközi gárda dukál. Espinosa pedig dokumentumfilmes eszközökhöz folyamodva, expozíció gyanánt szépen sorjában be is mutatja őket, sőt még a foglalkozásukat is melléjük biggyeszti. Hogy ez mire jó, azt ne kérdezze senki, hogy mennyiben lendíti előre a cselekményt azt meg pláne ne. Kapcsolódási pontokat már nem illik keresni, mert azok nincsenek, hiszen hiába böffenti el az egyikük, hogy ők nagy barátok, ez mindössze szavakban nyilvánul meg és abban, hogy néha diskurálnak egymással, vagy adott esetben kicsit szívatják a másikat. Ebből pedig az is világossá válik, hogy a szereplőknek nincs más dolguk, minthogy etetőanyagok legyenek. Ehhez nem kell belső tulajdonság, ehhez tulajdonképpen az is elég, hogy együtt vannak. És innentől lehet tippelni, hogy meddig maradnak és mikor, illetve miképpen távoznak. Tippmix életre-halálra. Kár, hogy pénz nem jár hozzá.

elet_3

Még ha az izgalom és a feszültség sokszor épphogy csak szárba szökkennek, van egy olyan afrodiziákum, amitől mégsem lehet agyagba döngölni Espinosa filmjét. Ez pedig pont a helyszín. Az űrhajó. Egy zárt terület, ahol akkor is jól esik bújócskázni és fogócskázni, ha a figurák felszínesek és a menekülési útvonalak ismerősek. A rendező nagyjából helyesen érzékeli és szabja meg az irányokat. Kihasználja a teret, a kameramozgások jól érvényesülnek a klausztrofóbnak tűnő közegben és akkor sem téved, amikor megunva a szűk folyosókat és rejtett zugokat kimerészkedik az űrbe. Talán egy kicsit bátrabban mutathatná meg az idegen élőlény nézőpontját, mert egy-két képkockán kívül ebben nem hagyja elmélyülni a nézőt. A szörnynek nevezett polipszerű óriásamőba vizuálisan rendben van, néha egy kicsit nagyobbnak hat, néha kisebbnek, de ez lehet optikai csalódás is. Ahogy a látvánnyal szemben sem élhetünk panasszal. Azokat a logikai bukfenceket, a történet szempontjából kívánatos műszaki és egyéb zagyvaságokat, amiket itt összehordanak, vagy feledteti velünk az események sodrása és a trükkök egyvelege, vagy nem. Ha nem, akkor sem ildomos ordibálnunk, mert szemmel láthatóan ez senkit nem érdekelt. És nem is erre megy ki a játék.

elet_4

Hanem akkor mire? Egy bődületes csattanóra. Hogy aztán ez kiben, mennyi meghökkenést vált ki, az már egyén dolga. A rutinosabbak valószínűleg csak somolyognak majd, hogy ezt csavarosabb észjárás nélkül is ki lehetett találni. Az újszülötteknél, vagy a műfaj nem túl elkötelezett rajongóinál pedig még döbbenetet is okozhat. Persze csak az enyhébb fajtából. Mondjuk, félig nyitva hagyják a szájukat. Azért az Életnek is futotta egy-két sztárra. Ryan Reynolds esetében ezen nincs mit csodálkozni. A forgatókönyvíró páros felé le -és elkötelezett és Espinosával is közösködött már a nem túl veretes Védhetetlenben. Most idejött Deadpoolt játszani maszk nélkül. Rheese és Wernick ott túltolták a humort, amit itt azzal kompenzálnak, hogy alig adnak belőle. Csak Reynoldsot tisztelik meg néhány poénosabbnak gondolt beszólással. Jake Gyllenhaal lazításképpen vállalhatta el a szerepet. Megfeküdhette a gyomrát a sok dráma. Ezek lehetnek a magyarázatok. Meg persze az anyagiak. De ezt tán említenünk sem kéne, annyira magától értetődő. És az is, hogy rutinból megcsinálja a feladatot. Túlzottan mélyre nem megy érte. Rebecca Ferguson pedig megpróbálja előcsalogatni magából azt a csodás kis szexepiljét. Nem sok lehetősége van rá.

elet_5

Nem tudjuk, hogy mi lehetett az Élet alkotóinak szándéka. Ha csupán az innen-onnan lopkodott ötletek mentén megvalósított szórakoztatás, akkor az ímmel-ámmal sikerül. Amennyiben emlékezetes, minden elemében kifogástalan produkcióra törekedtek, akkor hozzá sem szabadott volna ehhez a filmhez kezdeniük. Vagy legalábbis semmiféleképpen nem így.

60%
Nem elég életteli

Élet (2017)

Mert meg lehet ezt nézni egyszer úgy, hogy nem hagy maradandó nyomot. Az a gyanúnk viszont, hogy másodszor már kifejezetten fájna. De minimum unalmas lenne.

  • Szerintem

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Forrás 30per40

Ez is érdekelhet

Komment
Close