Éljen soká a párduckirály! – Fekete Párduc filmkritika

Black Panther (2018)

Szavannák, fekete nők, páncélozott rinocéroszok, szuperkütyük és morális dilemmák.

0 219

A Marvel már elvitt minket a második világháborúba, a paranoid kémthrillerek közegébe, az űrbe, csili-vili fantasy birodalmakba, most pedig Afrikába kalauzol el bennünket, hogy bejárjuk Wakanda hagyománytisztelő, ugyanakkor futurisztikus világát, miközben rendkívüli társadalmi érzékenységről tesz tanúbizonyságot.

Apja halála után T’Challa (Chadwick Boseman) visszatér a technológiailag fejlett, ám elszigetelt Wakandába, hogy elfoglalja helyét a trónon és megvédje hazáját a betolakodóktól, azonban felbukkan egy rejtélyes trónbitorló (Michael B. Jordan), akit személyes kötelék fűz a királyi családhoz, és aki egész máshogy képzeli el Wakanda jövőjét és világban betöltött szerepét, mint T’Challa és családja.

Kezdenek felnőni a képregényfilmek: az öncélú, megalomán városrombolást háttérbe szorítva most már egyre többször járnak körbe politikai, társadalmi és morális kérdéseket. Christopher Nolan pszichológiai tanulmányként is felfogható Sötét lovagja volt az úttörő, aztán ott volt a harmadik Amerika kapitány-film, a Polgárháború, ami már a hősök felelősségre vonásával foglalkozott, illetve azzal, hogy meddig is kéne terjednie a hatalmuknak, befolyásuknak. A Marvel legújabb filmje, a Fekete Párduc a feketék évszázados sérelmeiről is beszél, emellett pedig újabb fejezeteket tárgyal a felelősség könyvében.

A kolonizációt elkerülő, rendkívül fejlett Wakanda kiváló terep erre. Az ország elzárkózott, hogy védje magát a külvilág behatásaitól. Nem ad segítséget azoknak a népeknek, akik rászorulnának. De vajon meddig folytatható a védekezés? Annak akinek sok van, nem kéne adnia annak, akinek kevesebb van? És ha adunk, hogy kéne azt megvalósítani? Számos fontos és égetően aktuális kérdést tárgyal a film, amelyben többek közt előkerül a feketék helyzete, az elszigeteltség és a bevándorlás. Néhol ügyetlenül foglalkozik velük, ám azt, hogy ilyen témákat bevállal egy 200 milliós blockbuster, nem lehet elégszer megdicsérni.

Forrás: marketwatch.com

A látvány elsőrangú, de igazából ezt már megszokhattuk a Marvel Studios filmjeitől. Cooglerék remekül álmodták meg a fiktív afrikai országot, amelyben az ősi afrikai szimbólumok és a sci-fi-be illiő kellékek izgalmas egységet alkotnak (és egy kis Disney-utalás is elfért, hiszen a királyi szertartás hallucinációs jelenetei egyértelműen megidézik Az oroszlánkirályt, ami, mivel Afrikában vagyunk és királyok is vannak a történetben, abszolút érthető). Wakanda high-tech kütyüit látva Tony Stark simán lefordulna a székről.

Az sem mellékes, hogy ezt a milliőt sikerült érdekes karakterekkel megtölteni, akiket fantasztikus színészgárda jelenít meg a vásznon: Chadwick Bosemanről már a Polgárháborúban is tudtuk, hogy jó választás volt a Párduc szerepére, és itt sem hagyott minket cserben. Lupita Nyong’o, Daniel Kaluuya, Forest Whitaker és Winston Duke is képesek érzésekkel megtölteni karaktereiket, pedig nekik azért nem sok játékidő jutott. A Michael B. Jordan által jól megformált Killmonger pedig a Marvel legjobb gonosza Loki óta, mivel sikerült őt kellően megalapozni, érzéseit átélhetővé, motivációt érthetővé tenni.

Sajnálatos, hogy a többi hozzávaló hibádzik a Fekete Párducban: egy szigorúbb vágó kellett volna a produkciónak (Coogler gyönyőrűen, ugyanakkor túlságosan is elidőzve mutatja be Wakandát és szokásait), a humor néhol nagyon nem talál be (ugye, bratyó?), a fordulatok nem lepnek meg (akinek meg kell halnia, az meghal, aki árulónak néz ki, az tényleg áruló, aki azt mondja, nem segít, segíteni fog), a harci jeleneteket nem lehet megvádolni túlzott kreativitással, maga a sztori pedig igazából egy királydráma némi bosszúmotívummal megspékelve, amit már a Thor-filmekben is láthattunk (igaz, kicsit másképpen).

A végeredmény tehát távolról sem tökéletes, azonban a Fekete Párduc képében egy újabb komoly témákról szóló, érettebb képregényfilmmel gazdagodott a filmvilág.

70%
Karmol

A Fekete Párduc messze nem a legjobb Marvel-film, de kétségtelenül a stúdió moziverzumának egyik legkülönlegesebb darabja.

  • Szerintem