Éljen soká a rémkirály! – John Wick: 2. felvonás filmkritika

John Wick: Chapter 2 (2017)

2014-ben megtanulták az orosz gengszterek, hogy a legendás és vérprofi, de visszavonultságát békében eltölteni kívánó ex-bérgyilkos kutyáját nem tapossuk agyon, pláne nem akkor, ha a tündéri kisállat már eltávozott szerelmének búcsúajándéka volt. Ha megszegnéd ezt a szabályt, szét leszel csapva. Durván. Mert John Wick nem hibázik, ennek köszönhetően pedig a korábban ilyesmi szerepvilágokban csak érintőlegesen mozgó Keanu Reeves egy csapásra akcióhőssé vált, valahogy úgy, ahogy az Elrabolva átformálta Liam Neesom imázsát. (Oké, volt Mátrix és Constantine is, de ezek azért eléggé hibrid szerepek, nem klasszikus egyszemélyes hadseregekről van szó). Az első rész nagyszerű akciókoreográfiákkal rendelkezett, viszont meg kell azért jegyezni, hogy a történet a játékidő utolsó harmadára már eléggé elfáradt, így erősen kérdéses volt, hogy van-e még egy filmre elegendő potenciál a rémkirály történetében.

Ó, de még mennyire, hogy van!

jw4

Kiskutyája halálát, vagyis felesége emlékének meggyalázását John Wick (Keanu Reeves) már megbosszulta. Határozottan, durván, kegyetlenül. Ahogy azt kell. Viszont arról megfeledkeztünk a nagy mészárlást közepette, hogy imádott kocsiját nem tudta visszaszerezni az első film stáblistája előtt. Na most gyorsan elvarrja ezt a szálat is, majd visszatér csodaszép otthonába, hogy új kutyájával, békességben töltse a korai, de mégsem elég hamar az életévé váló nyugdíjas időszakot. Szegény John talán még el is hitte, hogy eztán már nyugta lesz, de a sors továbbra sem kegyes hozzá. Feltűnik a színen Santino D’Antonio (Riccardo Scamarcio). Kiderül, hogy John korábban alkut kötött a férfival, hogy ezáltal kiléphessen a bűn ördögi köréből, és akkor adott szava köti, Santino eljött, hogy behajtsa a tartozást. Miután az egykori rémkirály visszautasítja az ajánlatot, házát felgyújtják (vagyis inkább robbantják), így Wick kénytelen mégis újra alászállni a pokolba, hogy teljesítse a felé támasztott elvárást. Santino nővére (Claudia Gerini) a célpont, halála után Santinóra száll a nő alvilági vezetőségi körben birtokolt széke. A ravasz meghúzásának feladata Johnra vár.

Amikor kijöttek az első kritikák a John Wick: 2. felvonás-ról, mindannyian elszálltunk a megelőlegezett gyönyörtől, hiszen az ítészek és az IMDB szavazói is egybehangzóan azt mondták, és pontszámos értékelésükkel mutatták, hogy a mű jobban sikerült az első epizódnál. Igen, még annál is jobban! Azért ilyenkor fenntartásokkal kell a moziba vonulnunk, nehogy aztán csalódjunk. Kivéve ebben az esetben, mert hiába a magasztaló korai vélemények, John Wick második zúzdája még így is meglepően király! Rémesen király, hogy úgy mondjam!

jw3

Mitől jobb ez a film, mint az első? Hogyan lehet egyáltalán jó? Hát úgy, hogy Derek Kolstad forgatókönyve egészen frappáns módon látja meg azokat a történet alapvető kontextusában rejlő lehetőségeket, amelyekre nem jutott idő az első rész tárgyalása során, és így létezésüknek még esélyéről is megfeledkeztünk. Ezúttal azonban a korábbi, keretezés jellegű alárendelt szerep helyett egyértelmű fókuszba kerül az a meglehetősen különc és érdekes alvilági szisztéma, ami John Wick világában uralja a bűnözők életét. Ezúttal az egyedi aranyérmék forgalma által működtetett, így önálló gazdasági rendszert formáló mikrokozmosz feltárja eddig rejtett részleteit. És kiderül, hogy valójában makrokozmoszról van szó. Kolstad globalizálja mindazt, amit az első részben még csak az az egy szem Continental hotel képviselt. Most kiderül, hogy a szálak igencsak nagy mértékben szerteágaznak, és szereplői bizony sokkalta mélyebben ágyazódnak bele ebbe a világba, mint ahogy azt korábban sejtettük.

És ezen a ponton válik John Wick karaktere emberközelibbé. Mert kiderül – nem spoiler, hiszen az alapkonfliktust begyújtó mozzanatról van szó -, hogy John Wick annak idején segítséget kért a visszavonulás kivitelezéséhez. Mégsem volt olyan legendásan egyedülálló az a bizonyos ceruzás kivégzéssorozat. És ekkor azt mondjuk, hogy igen, John kimagasló képességekkel rendelkezik, valódi mestergyilkos, de arra még ő sem volt képes egyedül. És máris egy fokozattal még szimpatikusabbnak érezzük a címszereplőt. Mert a szerelem mindannyiunknak szívügye, és a tény, hogy John ennek beteljesítéséért még a lelkét is képes volt eladni, elképesztő tiszteletet ébreszt a karakter iránt.

Persze hiába tiszteljük és szeretjük, Mr. Wick továbbra sem jó ember. Ő egy kegyetlen gyilkos, aki hivatásszerűen vette el éveken át mások életét. Amíg az előző részben ez a bűnös múlt és az érte járó vezeklés háttérbe szorult, addig ezúttal egyértelműen dominál. Mintha Johnnak lakolnia kéne a kezéhez tapadó hektoliternyi vérért. A múlt visszarántja. Alapvetően persze eme kontextusban is a bosszújelenség válik fő mozgatórugóvá, de egészen megkapó, hogy az összkép mégis mennyire újszerűen áll a cselekményhez. Eleinte akadnak kisebb klisék, de később egészen eredetivé válik az alkotás, ami nagy örömünkre még hírből sem ismeri az önismétlés fogalmát.

jw

Chad Stahelski az első rész páros melójából egyszemélyes magányában lépett tovább az új film rendezői pozíciójába. És ebben a minőségben olyan tökéletesen helyt is állt, hogy George Miller a Mad Max: A harag útjáért járó Oscar-jelölése után ezúttal egyszerűen nincs miről beszélni. Persze Stahelski nyilván nem lesz versenyben az aranyszoborért, de ez pont senkit nem érdekel, amikor minden néző, aki kicsit is szereti az akciófilm műfaját, olyan gyermeki lelkesedéssel szívében és odaszáradt vigyorral arcán üli végig a pillanatoknak tetsző kétórás játékidőt, amire már ki tudja, mióta nem volt példa.

Minden megmaradt, ami jó volt az első rész jelenetkoreográfiáiban, de a tálalás megközelítőleg sem ugyanaz, sőt, még a konstrukciók színvonalában is sikerült szintet lépni. A direktor kiváló érzékkel komponál és olyan kreativitásról tesz tanúbizonyságot, amire csak és kizárólag csettintéssel reagálhatunk. Zseniális, ahogy Stahelski zsúfolt tömegekbe viszi be a mészárlási képsorokat, ezzel növelve a kockázatot, és ezt ráadásul úgy lépi meg háromszor, hogy az egyes esetek mindig valami mást nyújtanak. John Wick bevetésre való készülése és a történet derekán több bérgyilkossal való összecsapása kiváló párhuzamos történetvezetési metódus útján manifesztálódnak, ezzel hihetetlenül szórakoztató élményt prezentálva. Mindemellett még némi szimbolizmus is belefér az összképbe, elsősorban a lélektükör-kiállításon játszódó, fantasztikus finálé keretei között, de itt említhetjük még azt a bizonyos medencés haláljelenetet is, ami az egész mű legeredetibb eleme.

Nincs tehát más dolgunk, mint bőszen kapkodni fejünket az akciókat követve… vagyis nem. Nem kell kapkodnunk a tekintetünket. Mert megmaradt az első rész legsúlyosabb védjegye, ami nem más, mint az akciójelenetek pazar átláthatósága. Mert elég hátradőlnöd, belőnöd a kisfiús vigyort és jöhet, aminek jönnie kell. Stahelski koreográfiáiban minden ütésnek súlya van, minden test elzuhanása látványos és erős, a vér pedig olyan gyönyörű dinamikával festi fröcsögős vörösre a film éjszakai színvilág és neonfények keretei között megszabott atmoszféráját, hogy azt nem szégyen megkönnyezni.

 

 

Szólj hozzá!

Hozzászólás

100%
Íme az év, sőt, az évtized akciófilmje!

Mert John Wick visszatért, mi pedig örülünk neki, és máris várjuk a hasonlóan színvonalas és badass trilógiazáró epizódot. Hogy miért? Azért, mert korunk mozijának nyálas szépfiúi, sérthetetlen, műanyaghatású akciófigurái és önmagukat égető, régről visszamaradt akcióhősei mellett, vagyis velük szemben John Wick az igazi. A férfi, a mítosz... és a kibaszott LEGENDA!

  • Szerintem

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close