Előbb-utóbb téged is elkapnak az oroszok – VÖRÖS VERÉB filmkritika

Red Sparrow (2018)

Francis Lawrence filmje oroszellenes propagandának nem rossz, teljes értékű mozifilmként viszont bőven hagy kívánnivalót maga után.

0 245

A Vörös veréb című kémthriller ritka példaként olyan nálunk forgatott film, amelynek a története is Magyarországon játszódik, így Budapest önmagát alakíthatja. Ugyanakkor elszomorító, hogy ez a legérdekesebb részlet, amivel a produkció szolgálni tud, ráadásul ez is csak a magyar nézők számára bír különösebb jelentéssel.

 

Dominika Egorova (Jennifer Lawrence) tehetséges orosz balerina, aki épp nagy fellépésre készül. Az egyik próbán azonban váratlanul súlyos sérülést szenved, amelynek következtében karrierje végleg elbukni látszik. Azért, hogy a társulati tagsággal járó támogatás megszűnése után is képes legyen fizetni beteg édesanyja kezelését és a lakást, ahol élnek, a fiatal nő nehéz döntést hoz. Hajlandó együttműködni nagybátyjával, az orosz állam piszkosabb katonai intézkedéseit felügyelő Vanya Egorovval (Matthias Schoenaerts). A Dominika főszereplésével megvalósuló küldetés előre nem látott fordulatot hoz, a gyilkosság szemtanújává váló nő pedig saját és anyja biztonsága érdekében kénytelen beállni Oroszország legkeményebb ügynökképzőjének növendékei közé. Itt nevelik ki az úgynevezett verebeket, akiknek elsődleges feladata, hogy csábítás és testi örömök útján férkőzzenek a célpont bizalmába.

Kezdetben az lehet a benyomásunk, hogy a Vörös veréb nagyjából az Atomszőke klónja, csak éppen dögös akciójelenetek nélkül. Francis Lawrence nem is próbál dinamikus, lőporszagú történetet prezentálni, inkább párbeszédek és színészi játékok útján igyekszik erőteljes kémdrámát tető alá hozni. Ahogy haladunk előre a játékidőben, úgy veszik ki Charlize Theron nemrégiben látott akciófilmjének maradék áthallása is a produkcióból, hogy helyette inkább Az üldözöttre emlékeztető titkosszolgálati thriller bontakozzon ki. A végeredmény azonban sajnálatos módon meg sem közelíti az említett mesterművet. A Vörös verébbel az talán a legnagyobb probléma, hogy 140 percen át próbálja tolmácsolni felénk azt, ami nemigen létezik. A történet mondanivalóját.

Természetesen izgalmas alapvetés a huszonegyedik században, rejtett, elfedett módon újjáéledő hidegháború gondolata, ám a kisarkított látásmód és a felületes tálalás megöli a történetben rejlő lehetőségeknek még a csíráit is. Az egyértelmű, hogy egy filmnek, erősítse akármelyik műfajt, általában szüksége van negatív oldalra, antagonista, gonosz szereplőkre. Az is könnyedén belátható, hogy egy hírszerzőthriller vagy kémfilm esetében ez a sötét térfél a legtöbb esetben valamelyik másik országot vagy elkanászodott ügynökséget jelenti, amerikai film lévén pedig nem annyira meglepő, hogy a Vörös veréb Oroszország politikai és katonai vezetőit helyezi az ellenségkép fókuszába. Az viszont igencsak zavaró, hogy a verebeknek nevezett ügynökök által képviselt orosz titkosszolgálati világ és a CIA konfliktusa rémesen radikális mértékben kelti propagandasztori hatását.

Metaforák, hasonlatok és vizuális demonstrációk útján Francis Lawrence műve jóformán két és fél órán keresztül csak azt ismételgeti, hogy az oroszok rosszak, de hú de nagyon rosszak, és utálják a nyugatot azért, mert ott bizony vásárolnak az emberek, sőt, még a közösségi médiát is használják. Az alkotók szerint az oroszok tehát nagyon gonoszak, és ezt egy-két ismétlés után tudatosítjuk is magunkban. Megértettük a dolgot. Mégis, az egész film eme információ taglalásából áll, és így nem születik meg az érdemi történet, elmarad a minőségi mondanivaló, a néző pedig a Napot is leunatkozza az égről.

Moziműsorokban és előzetesekben láthatjuk, hogy ott villog a 18-as karika az alkotás címe mellett, és ezt meg is lehet érteni. A Vörös veréb a kínzásjelenetek erőszak-ábrázolásának és a szexuális töltéssel operáló epizódok keretei között egyaránt rendkívül explicit. Nehezen lehet ugyanakkor megmagyarázni, hogy ez miért van így. Személy szerint nagyon nem szeretem az önkényesen agresszív filmeket. Az erőszak lehet gyönyörű és tartalmas, és ha van oka meg eredménye, akkor előszeretettel nézem az ilyen képsorokat. Az viszont kiakasztó, amikor bárminemű érthető indok nélkül vérengzenek és gyötrődnek a szereplők a vásznon, ráadásul hosszú-hosszú perceken át.

Magyar nézőként érdekes megfigyelni, hogy az alkotók miként ábrázolják Budapestet. A magyar főváros a játékidő nagy részében szolgáltatja az események színterét, a bemutatás módja pedig rendkívül sötét és komor. Elgondolkodtató. Ez azonban nem valódi pozitívum, hiszen csak számunkra hordoz plusz jelentést, a külföldi nézők többsége nemigen fog ezzel foglalkozni. Talán csak azt fogják mérsékelten izgalmasnak találni, hogy már megint itt van egy film, amiben amerikai, ausztrál meg nyugat-európai színészek (plusz Anger Zsolt) alakítanak orosz embereket, de mivel ez már nem újdonság, hamar meg is fogják unni. Jennifer Lawrence pedig pont most gondolkozhatna el azon, hogy kivegyen néhány év szabadságot, mert pályafutása komolyabb beindulása (vagyis a 2010-es Winter’s Bone) óta ez az első olyan szerepe, amelyet meghökkentően izzadtságszagúan és érdektelenül hoz.

40%
Gyenge

A Vörös veréb már a beharangozók alapján is gyanús volt kissé, ám a komor hangulat és az impozáns színészgárda bizakodásra adott okot. A csalódást keltő végeredményre azonban még azt sem mondhatjuk, hogy ezer sebből vérzik, hiszen egyszerűen nincs semmi, ami vérezhetne.

  • Szerintem