ELVÁLASZTHATATLANOK filmkritika

Indivisibili (2016)

0 426

Nem véletlen, hogy egy baba megszületésekor az az első és legfontosabb kérdés, hogy a csöppség egészséges –e. És ebből a szempontból másodlagosnak és tulajdonképpen lényegtelennek hat, hogy milyen a neme, a szeme és az is, hogy kire hasonlít inkább az apára, vagy az anyára, esetleg a postás bácsira. Nincs annál örömtelibb, euforikusabb érzés, amikor egy szülő azt a gyermeket tarthatja a kezében, aki nem szenved semmifajta genetikai rendellenességben, akinek nincs vele született betegsége és aki nem esett szerencsétlen orvosi műhiba áldozatául sem. Persze hiába beszélhetünk modern orvostudományról és megbízható, korszerű eszközökről, száz százalékig nem lehet kizárni, hogy az utód nem teljesen egészségesen látja meg a napvilágot, vagy az élet későbbi szakaszában derül fény olyan fejlődési zavarokra, amelyek még mindig nehezen kimutathatók, vagy jelezhetők előre. Már csak az emberi tényezők miatt is, amiket szintén nem árt számításba vennünk. És ilyenkor a szülő felelőssége is hatalmasra, legalább a triplájára duzzad. Mert hihetetlen áldozatvállalással, erővel, kitartással, toleranciával, empátiával és dupla adag szeretettel kell egy olyan életet biztosítani, amiben a gyermek a lehető legcsekélyebb mértékben észleli azt, hogy ő egy kicsit más, mint a többiek. Hiszen a sérült, a fogyatékos embereknek is joguk van a minél teljesebb, boldogabb és minőségibb létezéshez. Még akkor is, ha netalántán korlátok, vagy keretek közé vannak szorítva.

elvalaszthatatlanok_1

Az Elválaszthatatlanok című olasz film főhősei, Daisy és Viola gyönyörű, tizennyolc éves kamaszlányok. És nem mellesleg olyan sziámi ikrek, akik a testük egy pontján, éppen a csípőjüknél, már a születésüktől kezdve összenőttek. A családjuk azonban meglehetősen furán viszonyul hozzájuk. Mivel a lányok különleges és szokatlan látványt nyújtanak és még jól is énekelnek, különböző helyi rendezvényekre hurcolják őket, ahol az apuka – Kozsó popzenei ámokfutásához kísértetiesen hasonló – szerzeményeit kénytelenek előadni némi apanázs fejében, amiből aztán egy fillért sem látnak. Merthogy az szükséges ahhoz, hogy a család viszonylag megfelelő körülmények között éldegéljen. És ahhoz is, hogy anyuka és apuka úgy verjék a pénzt, mintha Csekonics bárók lennének. Az egyik fellépésük során találkoznak egy orvossal, aki felvilágosítja az addig lapító és kizsákmányoló szülőket, hogy a lányok műtéttel szétválaszthatóak lennének, ha nagyon akarnák. Persze az ősök tovább sunnyognának, hiszen így megy a bolt és virágzik az üzlet, de az ikerpár egyik tagjának, Daisynek hirtelen kinyílik a csipája. Elkezd harcolni azért, hogy sor kerüljön az orvosi beavatkozásra és azért is, hogy meggyőzze a kissé még vacilláló Violát, hogy a kettőjük jövője és boldogsága érdekében szükség van erre.

elvalaszthatatlanok_2

Az Elválaszthatatlanok témájában nemcsak veszélyek vannak, hanem lehetőségek is. A fogyatékosság ábrázolása például történhetne hatásvadász eszközökkel, amelyek részvét fokozóként érhetnének célt, ha Edoardo De Angelis rendező és alkotótársai nem türtőztetnék magukat és mindenképpen arra törekednének, hogy szánalmat és sajnálatot érezzünk, ahogy meglátjuk a lányokat. Azonban De Angelis sokkal agyafúrtabb annál, minthogy tálcán kínálja számunkra az érzelmeket és az érzéseket. Sőt, néha elvonatkoztatva a központi száltól, olasz filmes klasszikusokat idézve (Fellini), vagy a dicsőséges kortárs vonalon (Sorrentino) bandukolva olyan szabad képzettársításokkal operáló, abszurdba, groteszkbe és szürreálisba hajló jelenetekkel, képsorokkal ejti ámulatba a nézőt, amely nem kizárólag szórakoztatja, vagy nevetésre ingerli, hanem egyszersmind el is gondolkoztatja.  A miliőről, a társadalmi különbségekről, arról a vallási hókuszpókuszról, amelynek legfőbb képviselője, a pap egy John Lennon által divatba hozott napszemüvegben sütkérezik a partikon, gusztálja a női felhozatalt és miközben áldozatokról, bűnről és megtérésről halandzsázik, segíteni nem hajlandó azoknak, akik népszerűséget és hírnevet hoznak neki.

elvalaszthatatlanok_3

De Angelis torkon ragadja napjaink divatos kasztrendszerét, amikor éles, jól kitapintható, mégsem szimplán felrajzolt kontrasztba helyezi azt a putrit, ahonnan a főhőseink elindulnak haknizni és azt a luxusjachtot, ahol a celeb tulajdonos, akinek beszédes neve, Marco Ferreri, a cipőiket levetetve pezsgőzteti és kurváztatja a számára fontos elit kiváltságos tagjait és nem utolsósorban saját magát. A rendező atmoszférája, hangulatjelentése pontosan annyira hivalkodó, magamutogató és fennhéjázó, mint azok figurák, akik ebben találják meg az életük értelmét és kvintesszenciáját. És ebbe a helyenként csillogó, helyenként lecsúszott közegbe illeszkedik a lányok karakterfejlődése és felnövés-története. De Angelis jó érzékkel nem is igazán a fizikai összetevőkre fókuszál, hanem a lelkiekre, azokra a tulajdonságbeli különbözőségekre, amelyek Daisy és Viola között izgalmas szócsatákat és könnyes kibéküléseket eredményeznek és amelyekben ott vannak azok az álmok, tervek és célok, amikben közös nevezőre kell jutniuk annak érdekében, hogy végül az akaratuk győzedelmeskedjen. A rendező a lányok kapcsolatában emocionálisan, valóságosan és néhol elragadóan aknázza ki a lehetőségeket, ugyanakkor közben nem látja a veszélyeket. Merthogy nem figyel a család többi tagjára, az apára és az anyára, akiket olyan kerettörténettel büntet, amiben több kérdésünk van, mint válaszunk. Talán egy kicsit le is degradálja őket a fontosságukhoz képest.

elvalaszthatatlanok_4

Azt is felróhatjuk De Angelis hibájaként, hogy nincs markáns koncepciója arra vonatkozóan, hogy egyes karakterek mikor tűnjenek fel, vagy el és arra sem mindig, hogy a jeleneteket miképpen fejezze be és a szálakat hogyan varrja el. De még ezek sem annullálhatják bennünk az Elválaszthatatlanok vitathatatlan csúcspontját, azt a finálét, amelyben a testvéri szeretet és a feltétlen ragaszkodás oly gyöngéden, emberien és érzelemdúsan nyilvánul meg, amely azonnal semlegesíti és kitörli a korábban fennálló vitákat és nézetkülönbségeket. És itt szó sincs giccsről, vagy negédességről, pusztán olyan érzésekről, amikkel még azoknak sem esik nehezére azonosulniuk, akik legfeljebb csak elképzelhették milyen az, ha van egy bátyjuk, nővérük, öccsük, vagy hugicájuk. Ahhoz, hogy a lányok közötti nexus ennyire élethű, hihető és bensőséges legyen, a rendezőnek valódi ikrekre volt szüksége. A Daisy-t és Violát játszó Angela Fontana és Marianna Fontana soha nem voltak ugyan összenőve, de ez a mai technikával könnyen orvosolható volt. Azonban a filmes pályafutásukat tekintve is teljességgel amatőrök. De Angelis színészvezetését és instrukcióit dicséri, hogy ez egyetlen percig sem látszik meg rajtuk. Annyira természetesek, koncentráltak és sugárzóak, hogy még a karaktereikben bekövetkező fordulatot is olyan lenyűgöző átéléssel prezentálják, ami a profiknak is becsületükre válna.

70%

Elválaszthatatlanok

Mi is kell ahhoz, hogy egy filmre élményként tekintsünk? Talán az, hogy szórakoztasson, gondolkodtasson, meghasson és persze megérintsen, úgy, hogy a hatásai nem szállnak el azonnal bennünk, hanem napokra, jó esetben hetekre, esetleg évekre megmaradnak az emlékezetünkben. Az Elválaszthatatlanoknak minden esendő gyengesége és gyarlósága ellenére is vannak ilyen pillanatai és részei. Ezért sem mehetünk el csak kutyafuttában, féloldalasan mellette. Meg azért sem, mert az olaszok nagyon szerették ezt a filmet. És az az igazság, hogy nincsen olyan nyomós okunk, ami az ellen szól, hogy mi miért ne szerethetnénk.

  • Szerintem

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Forrás 30per40

Ez is érdekelhet

Komment
Close