Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Elysium – Zárt világ filmkritika

0

A dél-afrikai Neill Blomkamp nagyjátékfilmes rendezői debütálása igen rendhagyóra sikerült négy évvel ezelőtt. A Distric 9 relatíve kevés pénzből készült (és annak nagy része is a parádés vizuális effektusokra mehetett el), realista, dokumentarista stílusával és érdekes történetével azonban egy minden szempontból maradandó alkotás született, ami – nem utolsósorban – a mozi világának “adta” Sharlto Copley-t is, aki bár tulajdonképpen nem színész (Blomkamp mellett volt számítógépes szakember, amikor a rendező a 3D-animációval ismerkedett), mégis kiváló karakter (különösen a brutális angol akcentusa), nem csoda hát, hogy az Álomgyár is felfedezte magának (pl. The A-team, Oldboy stb.).

A Blomkamp-Copley-páros következő filmje egy disztopikus jövőbe kalauzolja a nézőket, egy olyan korba, ahol az emberség kettészakadt. A gazdagok a Föld körül keringő űrállomáson – az Elysiumon – élnek a legnagyobb kényelemben és luxusban, míg a “maradék” a bolygó hatalmas és túlzsúfolt nyomortelepein. Max, a droidgyári melós egy nap munkahelyi balesetet szenved: halálos sugárdózist kap, és csak néhány nap maradt az életéből.

Hogy feljusson az Elysium-ra, és ott gyógymódot találjon magának, egy különleges kiber-exo-páncélt szerelnek a testére, hogy egy bűnbanda segítségére legyen, ami meg akarja csapolni egy gazdag elysiumi polgár neurális “vincseszterét”. A célpont agyából azonban szó szerint halálos információkat töltenek át Max-ba, akit így már nem csak űrállomás főnöknője, de annak kegyetlen csatlósa is el akar kapni.

Ismét egy lenyűgöző alkotással állunk szemben, ami stílusában szépen idézi meg a D9-t. Remek a színvilág és a kamerakezelés (szinte csak kézikamerázás van, ami nagyban erősíti a dokumentarista hatást – bár néhány bunyónál alig látni emiatt egy-egy maflást), kiválóak a díszletek, a kellékek és a jelmezek (igen éles a kontraszt a fényűzés és a nyomor között), ismét lenyűgözőek a digitális effektek, jól néznek ki a jövőbeli járművek és eszközök, és persze mondanivaló, társadalomkritika is akad, bár ezektől nem igazán megy az ember a falnak, hiszen elég egyszerűen vannak megfogalmazva, és már kismillió filmben találkozhattunk velük.

Ami a színészeket illeti, Matt Damon tisztességgel esik, kel, lő és rúg, Jodie Foster számára azonban ez csak egy helyzetgyakorlat, szóval nem különösebben erőlteti meg magát. William Fichtner is korrekten hozza a karót nyelt, a világra nagy ívben sz*ró, kizárólag profitorientált iparmágnást, Alice Braga csinos, mint mindig, így fordulhat elő az, hogy Sharlto Copley viszi el a show-t, holott relatíve neki van talán a legkisebb szerepe. (Kruger amúgy olyan alak, aki sohasem veszíti el a fejét. Szó szerint.)

A legnagyobb probléma sajnos megint (szokás szerint) a rettenetesen sablonos forgatókönyvvel van – kezdve a beteg kislánytól (aki miatt “még személyesebbé” válik az egész “küldetés”), a régi szerelmen át egészen a törtető főnökasszonyig és vérszomjas bérgyilkosig. Nyugodtan elmondható a történetvezetésről és a fordulatokról, hogy unalomig ismert, lerágott csontok, és gyakorlatilag mindent láttunk már más filmben – nem is egyszer (igaz, a bevált és működő recepten nem érdemes változtatni).

Néhol kicsit határozottan Robotzsaru- és Johnny Mnemonic-szaga van mindennek, de ez igazán nem az alkotók hibája, hiszen Hollywood biztosra akar menni, amikor 115 millió dollárt ad valakinek játszani, ezért bizonyosságot akar, Blomkamp viszont ügyes játékos.

70%
Tud ennél jobbat is Blomkamp!
  • Szerintünk
Forrás Filmkocka
Share This