Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Ezerarcú igazság – Én, Tonya filmkritika

I, Tonya (2017)

Egészen biztos, hogy így történt, ami teljesen máshogy történt.

0

Az életrajzi filmek az igaz történeten alapuló produkciók egyik – Oscar-szemszögből nézve mindenképpen – legnépszerűbb kategóriáját alkotják. Miközben valódi emberek valódi viszontagságainak feldolgozását nézzük a vásznon, akarva-akaratlanul szöget üthet a fejünkbe a kérdés: De vajon tényleg így történt? Az Én, Tonya végre egy olyan életrajzi film, ami az arcodba vigyorog, és azt mondja: Nem, nem biztos, hogy így történt. 

 

Craig Gillespie alkotása a korcsolyasport egyik leghírhedtebb alakját, Tonya Hardingot (Margot Robbie) állítja a középpontba. A kislánykora óta a jégre készülő, tehetséges versenyző élete nem volt fenékig tejfel. Édesanyjával (Allison Janney) és férjével (Sebastian Stan) folyamatos, a fizikai erőszakot sem mellőző konfliktusokba keveredett, miközben választott pályájának kiskirályai sem voltak hajlandók elfogadni őt, hiába hozta a jobbnál jobb eredményeket. Mindez közrejátszott abban, hogy a feszültség végül súlyos incidensben csúcsosodjon ki, amely Harding karrierjének szégyenteljes befejeződését vonta maga után.

Ezek a nagyjából tényként értelmezhető információk, a lényegi alapvetések, amelyekhez az Én, Tonya következetesen tartja is magát annak érdekében, hogy ne valóság ihlette fantáziaként, hanem életrajzi filmként tudjon működni. Viszont azt, hogy a cselekményvezetés milyen medrekben csordogál a történeti mérföldköveken át a végkifejletig, valamint az egyes karakterek hozzájárulását egy, a biográfia zsánerén belül kifejezetten újító jellegű elképzelés jegyében határozzák meg az alkotók. Hogy miről is van szó pontosan? Arról, hogy a valóság szubjektív. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen látjuk, értelmezzük a körülöttünk zajló eseményeket, és ha utólag kérdezik, valószínűleg mindannyian, ha nem is nagyban, de valamennyire egymástól eltérő módon fogunk visszaemlékezni a történésekre. Ez az, amit az Én, Tonya végre felvállaltan elénk tár, eme hitvallás jegyében nem szégyelli, hogy a forgatókönyv adott esetben meg lehet színezve, hiszen ez nem is baj, amíg a történelem kikerülhetetlen pontjai a helyükön maradnak. Hiszen filmet nézünk, és nem portrécikket olvasunk.

És amikor filmet nézel, akkor szórakozzál, ne keseregjél! Persze tudjuk jól, hogy ez megközelítőleg sem így van, hiszen fajsúlyos mesterművek egész sora ríkatott már meg bennünket a mozitermekben. Viszont az Én, Tonya mégis ezzel a sajátos hozzáállással viszonyul mondandója töménységéhez, a felvonultatott érzelmek keserűségéhez. A családon és párkapcsolaton belüli erőszak elsőre megrázó jelenetei pattogós, vidám rockzenei aláfestéssel érkeznek, Tonya és Jeff negyedik falat lebontó kiszólásai, valamint a narrációt biztosító interjúbevágások pedig csípős humort is csempésznek az összképbe. Mintha Craig Gillespie műve azt mondaná, hogy elég volt a kesergésből és az önsajnálatból! Ez egy kemény világ, durva szabályokkal és balfasz emberekkel. Szóval ne rinyálj, hanem növesszél tököt! Akár úgyis mondhatnánk, hogy ez az utóbbi évek klasszikus értelemben vett legférfiasabb filmje, ami egy nőről szól.

Egy nőről, a korcsolyavilág botrányos jelenségéről, akit a produkció a nagyszerű Margot Robbie alakításában tökéletes hitelességgel örökít meg a filmvászon. A színésznőre még A Wall Street farkasában figyelhettünk fel, amikor az első blikkre csupán huszadrangú mellékkarakterét tornázta fel a film egyik legérdekesebb elemévé. És igen, hiába közhely ezt mondani egy életrajzi mű esetében, de Robbie tényleg élete alakítását nyújtja Tonya Hardingként, és a méltán Oscar-díjra jelölt produktumot valószínűleg még évtizedek múlva is a hölgy toplistás alakításai között fogjuk számon tartani. Persze igazak a hírek, nem csak a főszereplőnő parádézik. Allison Janney lenyűgöző Tonya őstahó anyjának bőrében, jó eséllyel el is viszi az aranyszobrot, és ezt meg is fogja érdemelni.

Tonya Harding tehetséges sportoló volt. Tehetséges, de sötét magánélettel küzdött, na meg a korcsolyavilág azon sznob rétegével, amelynek tagjai Amerikát tökéletes, mindig mosolygós, műanyag kisugárzású “szép” lányok képével akarták eladni. Mert megijedtek az ország, a nemzet valódi arcától. Attól az alapvetően tehetséges és sokra hivatott, de súlyos gondokkal küzdő, öngyűlölő és haragos, kicsit vonzó, de inkább csúnyácska, paradox káosztól, amit Tonya Harding képviselt tökéletesen.

 

80%
Szuper

És innentől egyenes út vezetett a félreértések és tragikus negatív fordulatok soráig, amelynek léte történelmi tény, ám mikéntje azon múlik, hogy éppen ki a mesélő, aki visszaemlékszik rá. Mert a valóság, így az igazság is szubjektív, a nézőpont kérdése, és ezen új látásmód az, amit az Én, Tonya büszkén képvisel, és habár összességében nem kiugró mű, ettől válhat végül mégis viszonyítási alappá.

  • Szerintem
Share This