Félelem ébreszti fel az élőhalott társadalmat – Egy szent szarvas meggyilkolása filmkritika

The Killing of a Sacred Deer (2017)

0 413

Sokan vannak azok, akik nem szeretik a felkavaró filmélményeket. Ez az esetek többségében valószínűleg annak tudható be, hogy a viszolygó befogadó nemigen szándékszik belegondolni abba, hogy mindaz, amit látott, miért van rá gyomorforgató hatással. Pedig az ilyen típusú, komfortérzetet gyilkoló mozgóképeknek pont az a küldetésük, hogy kibillentsék agyunkat a megszokott keretek közül, mert ezáltal megérthetünk olyan viselkedésmintákat és szituációkat, amelyektől az esetek többségében pánikszerűen elzárkózunk. Yorgos Lanthimos legújabb, rendkívül kellemetlen alkotása, az Egy szent szarvas meggyilkolása is ilyen film.

 

Steven Murphy (Colin Farrell) sebész, aki feleségével (Nicole Kidman) és gyerekeivel (Raffey Cassidy, Sunny Suljic) nélkülözésektől mentesen, átlag feletti amerikai társadalmi körülmények között él. Gyakran találkozik egy fiatal sráccal, Martinnal (Barry Keoghan), akihez a múltban gyökerező, fajsúlyos érzelmi viszony fűzi. A bűntudat nemsokára frusztráltságba, majd pedig rettegésbe csap át, amikor Martin lerántja a leplet követeléseiről, és Steven számára meghatározóan negatív változásokat hozó eseményeket helyez kilátásba.

deer4

Yorgos Lanthimos (aki korábban A homár című produkcióval hívta fel magára a figyelmet) a huszonegyedik század egyik leghiggadtabb, legkimértebb filmművésze. Az Egy szent szarvas meggyilkolása alapján legalábbis mindenképpen így áll a helyzet. Az első perctől az utolsóig zaklató, kényelmetlen, főleg lelki és mentális értelemben brutális történetről van szó, amelyben mégsem, egyetlen percig sem fedezhető fel az önkényesség. Ha valami, akkor ez a tudatos mozgóképkészítés.

Lanthimos nagy totálok által vezérelt filmnyelvében az egyén végtelenül magányos. Amúgy is ritka a sokszereplős jelenet, de még az ilyen képsorokban is egymástól elhidegült szereplők alkotják a szociális hálót. Mintha az emberiség egyszerűen csak azért létezne, mert nincs jobb dolga. A legijesztőbb az, hogy ez az érzés hatványozottan képviselteti magát a privát szituációk keretei között. Ritkán láthatunk ennyire intim helyzeteket ilyen radikális mértékben rideg, kötelességszerű módon előadva.

deer2

Rendkívül ijesztő ez az alapfelállás, hiszen általa egyértelművé válik, hogy napjainkra a hétköznapi embert már oly sok inger érte, annyi mindent látott és halott a multimédiás tartalomfogyasztás rengetegében kalandozva, hogy jóformán nincsen semmi, ami még megtudná lepni, vagy legalább képes lenne egy kicsit felpörgetni a pulzusát. Az lehet a benyomásunk, hogy Martin eszelős és ijesztő fenyegetése nem más, mint szimbóluma annak az új ingernek, ami végre magához téríti a saját szavai súlyát is felfogni képtelen, nyilvános helyzetben is szégyentelenül, túlságosan szókimondó, elkényelmesedett társadalmat.

Félelem ébred a nézőben. A játékidő kezdete óta érezte, hogy valami nagyon nincsen rendben. A szereplők viszonyaiban ott bujkál a rémisztő egészségtelenség, ami még a lehetőségét is elveszi annak, hogy a Murphy család számára valamikor a jövőben beteljesüljön az amerikai álom. Amikor a veszély egy ponton leleplezi magát, a befogadón eluralkodik a rettegés. A történetből a közönség felé átültetett bénultságérzet frusztrációt és megrettenést okoz. A Steven famíliája által képviselt társadalom megkapja az új ingert Martin médiumától, de ez már minden korábbinál nagyobb interaktivitásra ösztönző behatás. Mert az ember túl sokáig terpeszkedett a passzivitás védelmében ahhoz, hogy most áldozathozatal nélkül megússza. A történet hátterében felsejlő görög mitológiai párhuzamok (angolul tudóknak ajánlott irodalom ide kattintva) az ember ősidők óta meghatározó tökéletlenségére apellálnak, jelezve, hogy szándéktól függetlenül lehet hibázni, a tettek pedig a skála pozitív és negatív végein egyaránt súlyos következményekkel járnak.

deer5

Ha valami, akkor ez rémisztő. Colin Farrell jól kalibrált játékában viszont csak a befejezés előtti szakaszban jelenik meg az ijedelem. Mintha Steven nem lenne hajlandó elhinni, hogy mindez vele valóban megtörténhet. Amúgy is hozzászokott már a ridegséghez. Munkahelyén, a vacsoraasztalnál és a hálószobában is. Nicole Kidman csupán puszta jelenlétével is, az állandóan masszív, szilárd kiállásával táplálja az atmoszféra hideg töltését. Mindeközben Barry Keoghan úgy parádézik elmebajos szociopataként és az emberi fajra új kort hozó, apokaliptikus csapásként egyaránt, hogy az már-már tankönyvbeillő.

Mindez együttesen vezethet arra az ellentmondásra, amelyet csak a leginkább hozzáértő, legalázatosabb rendezők tudnak megteremteni. Létrejön egy igencsak lassú, szinte már érthetetlenül türelmes filmélmény, amelynek mégis minden percét alaposan át akarod élni. Visszafogott tempó, szinte végtelennek tetsző játékidő és folyamatosan nyomasztó narratíva. De mégis nézeti magát. Mert benne van a tudatosság, az alkotói szándék, a cél és az eszme, mindaz, ami okot ad arra, hogy a művész a kamera mögé álljon. Hiszen üzenete van a világnak. És eljött az idő arra, hogy ezt át is adja.

90%
Az új inger!

Yorgos Lanthimosra könnyedén ráfoghatja a kész műre felületesen tekintő néző, hogy valami nincs rendben a fejében. Pedig ha alaposan végiggondoljuk, az Egy szent szarvas meggyilkolása 2017 egyik leglogikusabban felépített, legjobban átgondolt filmje. Egyetlen fölösleges perce sincsen, de tény és való, legalább ugyanennyi kényelmetlen, megrázó pillanatot tartalmaz.

  • Szerintem