Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Fogságban filmkritika

0

Milyen messze hajlandó elmenni valaki, hogy megvédje a családját? Keller Dover minden szülő rémálmával néz szembe, mikor hat éves kislánya barátnőjével együtt eltűnik. Az egyetlen nyom egy rozzant lakókocsi, amit az utcában láttak parkolni. A nyomozást vezető detektív letartóztatja a sofőrt, de bizonyítékok hiányában mégis szabadon kell engednie. A kétségbeesett apa úgy dönt, hogy saját kézbe veszi az irányítást, kerüljön bármibe; elkapja a gyanúsítottat, hogy kiszedje belőle az információkat.

A kanadai Denis Villeneuve első amerikai filmje – a nálunk is bemutatott Felperzselt föld című remeke után – egy kíméletlenül emberközeli mozi, melyben ismét a szülő-gyermek közötti kötődés a fő téma, ám ezúttal sem az élet tündi-bündi oldaláról vizsgálva azt.

Liam Neeson és az Elrabolva óta tudjuk, hogy ha egy apa beindul, hogy eltűnt lánya nyomára leljen, akkor jobb nem az útjába állni. Habár a Fogságban egészen más ösvényen halad (nem az akción, hanem a kőkemény pszichológián van a hangsúly), az eredmény hasonló – abból a szempontból legalábbis, hogy egy apa mit meg nem tesz a szerettei védelmében. Villeneuve aprólékosan és többé-kevésbé hitelesen mutatja be azt a folyamatot, amikor a családfő az egyik legősibb ösztönnek engedelmeskedve akár az irracionalitás küszöbét is hajlandó átlépni, nem számolva a következményekkel.

Ezeknek a lelki folyamatoknak az ábrázolása felettébb kemény dió, hiszen elég könnyen lehet a ripacskodás csapdájába sétálni, elengedhetetlen tehát egy megfelelő színész, aki túlzások nélkül képes eljátszani egy ilyen karaktert. Számomra talán meglepő választás Hugh Jackman, aki eddig – ne szépítsünk – nem igazán az aktori kvalitásai miatt volt népszerű. Nem rossz színész, csak épp szerintem az eddigi filmjeiben nem igazán repesztette szét a vásznat, ehelyett elvárhatóan tette a dolgát, időnként meztelen felsőtestet és segget villantott, ami elég is volt a sztárrá váláshoz – de valóban maradandó alakítást nem tett még le az asztalra.

Na, ennek most vége, Jackman ugyanis végre megmutatta, hogy tud játszani. Nem csak az üvöltős jelenetekre gondolok (bár azok se semmik), hanem főleg azokra, ahol lényegesen kevésbé látványos, de annál technikásabb játékra van szükség (nézések, sírás stb.). A többi színész (Terrence Howard, Viola Davis, Paul Dano, Maria Bello) legfeljebb asszisztálni tud Jackman-nek, de azért érdemes külön megemlíteni a nyomozót játszó Jake Gyllenhaall-t, aki megjelenésével (hátranyalt haj, tetkók) és tikkelésével érdekes és szokatlanul eltérő az “átlagos” filmes rendőrfiguráktól.

Formailag is szép munkának mondanám a Fogságbant. A képi világ a fakó színeken alapul, a zenehasználat minimális, sok a drámai csend (szeretem az ilyet), ellenben szinte már a legelejétől kezdve és folyamatosan jelen van egy olyan iszonyúan nyomasztó feszültség, ami még azt is feledteti némiképp, hogy a cselekmény relatíve elég lassú, és a játékidő is némileg hosszabb a kelleténél (két óra elég lett volna). Hangulatát tekintve nekem a Twin Peaks jutott eszembe (a szürreális elemek nélkül), de A bárányok hallgatnak hatását is fel lehet fedezni (a horrorisztikus elemek nélkül).

Bár az elrablós témájú filmek terén nem mutat fel különösebb újdonságokat, de a színészek és az atmoszféra miatt mindenképp érdemes megnézni.

70%
Rendben van!
  • Szerintünk
Forrás Filmkocka
Share This