Gézengúz kacaj és vérfürdő – Ki képes megölni egy gyereket? filmkritika

Who Can Kill a Child? (1976)

Az 1976-os spanyol mesterthriller címében megfogalmazott kérdés nem költői. Választ kíván, és követelése nem alkuképes.

0 174

A gyerekek csodálatosak. Ők a jövő, a boldogság, az élet értelme. Nem véletlenül beszélünk terhesség esetén gyermekáldásról, ahogy a villamoson az anyukája ölében játszó porontyot nézve is jó okkal szökik mosoly az arcunkra. És ugyanígy indokolt a félelmünk, amikor ezek a tündéri kis teremtmények az életünkre törnek.

 

A horror és thriller, elemzői kompromisszum keretében egy füst alatt emlegethető filmes műfajvilágának képviselői gyakran úgy generálnak feszültséget és félelmet, hogy a mindennapi emberi élet biztos pontjait taszítják a pokolba. Az otthon fizikai, a család érzelmi, és az elme mentális biztonsági terei omlanak össze a véres csontozókéssel ránk törő szörnyetegek előtt. Olykor pedig az is előfordul, hogy a fiatal generációk ragadnak fegyvert, hogy rendet tegyenek a felnőtt világban.

Narciso Ibáñez Serrador 1976-os alkotása, a Ki képes megölni egy gyereket? címmel ellátott, lelkileg komolyan megterhelő produkció erőteljes műfaji hibrid, így érdemes úgy vizsgálnunk, hogy közben figyelmet fordítunk a thriller és a horror stílusjegyeire is. A történet főszereplői, Tom és terhes párja, Evelyn (Lewis Fiander és Prunella Ransome) Spanyolországi nyaralásuk közben határozzák el, hogy meglátogatják a nyüzsgő turistaövezettől négy órányi hajóútra fekvő, békés szigetet, Almanzorát. Amikor megérkeznek, a kikötőben vígan játszadozó gyerekeket találnak, vagyis látszólag minden rendben. Ám ahogy elindulnak a sziget belseje felé, felfedezik, hogy a házak és utcák szinte teljesen kihaltak. A felnőtteknek nyomuk veszett. Valami történt Almanzora gyermekeivel. Valami szörnyű, hiszen hatására kegyelmet nem ismerő, erőszakos vandálokká váltak. Tom hamar rájön, hogy jó eséllyel radikális lépéseket kell tennie, hogyha épségben biztonságos helyre akarja juttatni várandós szerelmét.

Amíg vannak gyerekek a világon, addig van remény is. Amikor ránézünk egy lelkesen totyogó, még gondtalan kisfiúra vagy kislányra, azt gondolhatjuk: igen, majd talán ő. Ő képes lesz mindarra, amit mi nem tudtunk megcsinálni. Kijavítja a hibáinkat, helyrerázza ezt a rakás szart, amit a bolygóból csináltunk, aztán pedig meg is bocsájt nekünk, és ápol, amikor öregek leszünk. Serrador filmje osztja ezt az elképzelést, ám egy kicsit változtat az idillikus recepten. A Ki képes megölni egy gyereket? olvasatában a fiatalok nem a mi reménységeink, hanem a jövő társadalmának kovácsai. Ám ebben az épphogy épülni kezdő utópiában nincs helyünk, mert egyszer már, mit egyszer, rengetegszer elrontottuk. A rendező kissé hosszúra nyúló bevezetőjében történelmi áttekintést ad a huszadik század véres konfliktusairól, amelyek elsődleges szenvedő alanyai az éhező, fázó, rettegő és tömegesen elhalálozó gyermekek. A kérdést pedig fel sem kell tennie, tudjuk magunktól.

Valóban azt várjuk, hogy az új generációk, a holnap reménységei majd megbocsájtanak, és elfogadnak minket jövőjük szereplőiként, miután ily csúfosan elárultuk őket?

A horror és a thriller gyakran nem csak a nézői, hanem a szakmai párbeszéd keretei között is összemosódó stílusvilágait talán úgy lehet a legjobban megkülönböztetni, ha felfedezzük, hogy az egyes műfajokba tartozó alkotások milyen érzéseket generálnak bennünk. Ha ilyen irányba kezdünk el gondolkodni, rájöhetünk, hogy a thriller esetében a feszültség érzése dominál, míg a horrornál a félelem kerül előtérbe. Persze egyik nem létezhet a másik nélkül, viszont műfajfüggő az, hogy melyik hatás kap nagyobb hangsúlyt.

De miért is írok ennyit a műfaji különbségekről? Hát azért, mert a Ki képes megölni egy gyereket? mindkét téren megállja a helyét, belövi a horror és a thriller pontos keresztmetszetét, hogy ezáltal a feszültség és a rémület ledöbbentő adok-kapok meccse kezdődhessen meg a sokk hatására kezét a szája elé kapó néző könnybe lábadt szemei előtt. A kihalt szigeti település baljós hangulata intenzív nyugtalanságot ébreszt, és nem mellesleg jó eséllyel inspirálhatta Stephen King egy évvel később megjelent, A kukorica gyermekei című történetének alapkonfliktusát. Az üres városban csak gyerekek rohangálnak elvétve, játszadozva, nevetgélve, ám mosolyuk mögött maga a horror rejtőzik. A horror, amely a meghatározatlan, és pont ezért nagyon ijesztő, a gyermekeket a felnőttek ellen hangoló, erőszakos hajlamot indukáló, vírusszerű jelenségben rejlik. A történet fináléjában borzalmasabbnál borzalmasabb képsorok váltják egymást, és újra előkerül a címben fogalmazott kérdés.

Ki képes megölni egy gyereket? Te képes lennél rá? Ismersz olyat, aki megtenné? A történet sokkoló végkövetkeztetése szerint a választ nem tudhatod, amíg nem kerülsz kényszerhelyzetbe. Az emberi közösségek háborúi gyermekek millióinak életét követelik, ám autonóm egyénként már rohadtul komplikált meghúzni azt a ravaszt, még akkor is, ha önvédelemről van szó. A fiatal generáció valamilyen furcsa természeti folyamat hatására lázad fel az őt veszélyeztető réteg, vagyis az idősebbek ellen, akik hezitálnak mert tudják, hogy gyermekre kezet emelni súlyos bűn. De akkor hogy voltak képesek ezt oly sokan megtenni a történelem során?

Háborúban, parancsszóra. Amikor a felelősség a rangsorban magasabban állókat terheli. A film a cselekmény elején még kissé szájbarágós pacifista mondanivalót kiválóan ágyazza bele a később kirobbanó bonyodalomba. A történet határozottan óva int, és azt üzeni: gátat kell szabni a globális vérontásnak, mielőtt túl késő lesz. Mindeközben kollektív bűntudatot is gerjeszt, hiszen a főszereplők ártatlanok, és valószínűleg a sziget lakói sem felelősek egyik pusztító háborúért sem, de úgy fest, a gyilkossá váló gyerekek minden felnőttben potenciális veszélyt látnak. Az évszázados pusztítás és kegyetlenség megteremtette ezt az új, sátáni és félelmetes, de mégis megdöbbentően logikus diszkriminációt.

Ki képes tehát megölni egy gyereket? A férfi, aki terhes feleségét védelmezi? Az ostrom alatt álló sziget egyik idősebb lakója? Esetleg a saját, megtébolyodott kislányával kézen fogva a sikátor irányába bandukoló édesapa? Narciso Ibáñez Serrador alkotása választ ad ezen kérdésekre, miközben nem győzi hangsúlyozni a legszomorúbb igazságot. Akár képesek rá, akár nem, mindegy, mert a világ úgyis megteszi majd. Az emberiség történelme már számtalanszor bizonyította, hogy bármikor, szemrebbenés nélkül képes megölni akármennyi gyereket.

90%
Fantasztikus

Ez a spanyol thriller, amely horrorként is megfeleltethető, kevésbé emlegetett darab. Lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy nehéz végignézni. Sokkoló, fájdalmas és rémisztő. Mindenekelőtt azonban kiemelkedően hiteles.

  • Szerintem