Guy Adams: Sherlock Holmes – Isten lehelete

Előre le kell szögeznem: én nem voltam jelen.

0 846

Itthon a Szukits kiadásában jelennek meg szépen lassan azok a Sherlock Holmes-történetek, amelyeket kortárs szerzők alkottak meg Sir Arthur Conan Doyle és a karakter emléke előtt is adózva. A Lidércnyomás címet viselő, steampunk beütésű darabról már olvashattatok, most pedig az okkult történetek szerelmeseinek kedves történetet hoztunk.

Mint azt az utószóban maga a szerző is elismeri, azt túlzás lenne állítani, hogy egy hamisítatlan Sherlock Holmes-történetről van szó. Guy Adams igyekezett a saját Watsonját és saját Holmes-ját megteremteni, ezzel együtt mégis pont olyan tökéletes a kémia a páros tagjai között, mint Conan Doyle novelláiban. Az viszont biztos, hogy az egész történetet átívelő rejtély ellenére ez a regény sokkal inkább egy misztikus horror, mint krimi. És pont ettől van benne meg az a plusz, ami miatt különösen élvezhető.

Már a regény első mondata különleges: „Előre le kell szögeznem: én nem voltam jelen.” És mégis, nem volt még Sherlock-történetet, ami ennyire Watsonról szólt volna. Watson megadja az alaphangot és szinte a történet elejétől a végéig sodródik a körülötte zajló eseményekkel, miközben Holmes a lapokon kívül végzi a saját, tényalapú nyomozását.

Mert hát tény: Watson szellemeket, élőhalottakat, különböző démonokat lát miközben az ekkor már elhunyt Maryvel kommunikál – de ez csak Watsonnak tény, Sherlock ettől még örök szkeptikus és megpróbál kézzelfogható magyarázatot találni a Londont ellepő természetfeletti eseményekre.

A regény (és persze a fordítás) nyelvezete épp olyan szellemes és sodró lendületű, mint a Holmes-klasszikusok, a fekete mágiával felturbózott cselekmény pedig szinte azonnal magával ragadott. Az Isten lehelete ráadásul a számomra igen kedves módon nem csak Londonban játszódik, a szereplők vidékre is kitérőt tesznek, az olvasó pedig szinte az orrában érzi a hamisítatlan brit vidéki levegő illatát. Adams tájleírásai mellett cselekményleírásai is dicsérő szót érdemelnek, főleg akkor, amikor a fekete mágia színre lép és megpróbálja levadászni hőseinket. Különösen Watson víziói azok, amelyek mély benyomást tesznek az olvasóra, mint fentebb is írtam, hihetetlenül közel kerülünk a karakterhez a történet során.

Miközben Watson Az ördögűzőt megidéző kalandokba keveredik néhány kortárs – valóban létező híresség – társaságában és egyre inkább kezdik őrületbe kergetni az események, addig a regény első mondatát tökéletes ellentmondásba téve Sherlock az, aki szinte sosincs jelen, ezáltal megőrzi rá jellemző szkepticizmusát.

Mint említettem a krimiszál nem túl jelentős, de azért az akciójelenetekben és horror elemekben is gazdag fináléra Holmes is előbukkan, hogy megvillantsa képességeit és egyszersmind véget vessen az elsődlegesen Londont, de voltaképpen az egész világot fenyegető sötét erők ámokfutásának.

Az Isten lehelete egy sodró-lendületű, egy viszonylag gyorsan és nagy élvezettel ledarálható történet, amelyet azok számára is csak ajánlani tudok, akik inkább az okkultizmusért „rajonganak”, mint Sherlock Holmesért.

Guy Adams: Sherlock Holmes – Isten lehelete
Eredeti cím: The Breath of God (2011, Titan)
KIadó: Szukits, Megjelenés: 2016
Oldalszám: 288
Kötés: Keménytáblása, puhafedeles
Összezúzott holttestet találnak London egyik terén a hóban, amelyhez nem vezet semmiféle lábnyom, mintha csak valahonnan a magasból zuhant volna alá. Egyesek szerint az áldozattal az Isten leheleteként ismert természetfeletti erő végzett. Ahogy a megmagyarázhatatlan, baljós jelenségek egyre szaporodnak, a kikezdhetetlen logikájáról híres Sherlock Holmes csatlakozik az ország legnevesebb okkult elméihez, hogy közösen oldják meg az ügyet. De vajon képesek lesznek-e együtt megállítani a gonoszt? A századforduló közeledtével úgy tűnik, hogy előbb Londont, majd hamarosan az egész világot is hatalmukba kerítik a sötét erők, melyek mindent és mindenkit pusztulással fenyegetnek…