Gyökeréig rothadt családfa: Aranyélet – 2. évad kritika

Furcsa volt az utóbbi néhány év. Legalábbis a magyarországi mozgóképgyártás szempontjából. Hozzászoktunk ahhoz, hogy nálunk nem készülnek igazán jó filmek, belenyugodtunk, hogy hazánk ezen a téren már elhagyta az aranykort, sőt, az ezüstöt meg a bronzot is. Aztán egyik pillanatról a másikra a magyar filmreneszánsz kellős közepén találtuk magunkat, és alig hangolódtunk rá a jobbnál jobb itthoni kezek által alkotott mozikra, amikor a tévében is beindult a gépezet. A magyar HBO olyat húzott az Aranyélettel, amire jóformán senki nem számított, talán még maguk a készítők sem. Lett egy nagyszerű, világszínvonalú drámasorozatunk. Az első évad nagyot ütött, ezért örülhettünk a folytatásnak. De vajon így, a második nyolc epizód után sem savanyú a szőlő?

aranyelet3_1

A Miklósi család megpróbálta, ezt meg kell nekik hagyni. Ők tényleg kísérletet tettek a dologra. Arra, hogy végre jó útra térjenek. A gond az, hogy Attila (Thuróczy Szabolcs) már túl sok időt töltött el a csalás világában ahhoz, hogy csak úgy kiszálljon, na meg ugye ennél jóval súlyosabb bűnök is nyomják a lelkét. Janka (Ónodi Eszter) továbbra is a feltétlen biztonságot és az erős környezetet keresi, hogy gyerekkori traumáiból eredő paranoid téveszméit leküzdje, Márk (Olasz Renátó) pedig újra belekeveredik az illegális üzelmekbe, hiszen ha tetszik, ha nem, a sors bizonyítja, hogy ehhez ért igazán. Eközben a család egyetlen igazán ártatlan és jellemre tiszta tagja, Mira (Döbrösi Laura) a vádlottak padján ül valami hülyeségért, hogy aztán fokozatosan egyre nagyobb bajba keveredjen. És ha mindez még nem lenne elég, továbbra is rávetül hőseinkre a gyerekkori barát, a budapesti keresztapa, Hollós Endre (Anger Zsolt) mérgező árnyéka. De már nem sokáig képezi ő a legnagyobb problémát, hiszen feltűnik valaki a múltból. Egy veszélyes, befolyásos, nagyon mérges valaki.

Az első szezonban már jóformán elrohadt minden, ami fénylett, és most hőseink megpróbálnak valódi, őszinte és becsületes csillogást teremteni, csak az a gáz, hogy már annyira feketék és bűnösök belül, a velejükben, hogy minden próbálkozásuk kudarcba fullad. Az Aranyélet másodszorra is megjátssza azt, ami korábban is nagyon ment neki. Nyolc részen át tökéletes precizitással, kifogástalanul jól hangolt, nem túl gyors, mértékletes lépcsőzetességgel építi a karaktereket. Mert lám itt a meglepetés! Hőseinkről még bőven van mit mesélni. Mennyi minden van elásva a régi pincében, ott integetnek a csontvázak a szekrényben, és most az egész beleszakad Miklósiék nyakába. Ők pedig kénytelenek cipelni a súlyt, máskülönben mindenük oda vész.

Attilát egyre jobban sajnáljuk, hiszen szimpatikus főhős ő, akit nem igazán tudunk hibáztatni azért, mert egy nehéz világban jó életet akart a családjának. Persze egy kicsit elrontotta, de most törleszteni akar. Azonban hamar kiderül, hogy adóssága túl nagy ahhoz, hogy egyszerűen vissza lehessen fizetni. Eközben még mindig Janka a sorozat legerősebb karaktere, mármint a szó szorosabb értelmében véve. Hiszen sanyarú múltjából még mindig szívja fel a mérget, igazi, vérszomjas bestiává válva, aki soha nem lesz hajlandó elengedni azt, amit jogosan a magáénak gondol. Klasszikus tragikus jellemrajz, amelynek keretein belül az összezavarodott, de magát határozottnak mutató nő egyszerre válik dögevő hiénává és tiszteletre méltó anyaoroszlánná. Márk pedig csak züllik, de most már azért jóval érettebb a figura. Nem az a kissé irritáló gimnazista hülye gyerek, aki az első szezonban volt. Most már tapasztaltabb és ravaszabb. Csak sajnos nem eléggé. És persze Mira is itt van, csoda, hogy még egyben találjuk, hiszen rengeteg, korához képest különösen sok megrázkódtatás érte és éri továbbra is szüntelen. Ismételten neki kell kiállni a legnagyobb szenvedéseket, mármint arányaiban nézve.

aranyelet_3

Az utolsó részben Attila azt mondja, hogy nem lett volna szabad idáig jutnia ennek a kezdetben oly szép családnak. De vajon miként kerültek akkor mégis ebbe a szörnyű pokolba, ahonnan látszólag nincsen kiút? Ennek megmagyarázására, vagy legalábbis a kezdetek felvázolására szolgál az újító flashback-szál. A fiatal Attilát, Jankát és Endrét láthatjuk, amint lépésről lépésre felépítik az aranyéletet. Persze akkor még nem látják, hogy a felhasznált alapanyag nem több a bolondok aranyánál és bár első blikkre szépen fénylik, kritikusan gyors iramban rozsdásodik. Ezen múltbéli jelenetek rendkívül ügyesek, hiszen a korabeli, rendszerváltozás környéki képsorok vizuális megvalósításban, színezésben, meg persze környezetrajzban is nagyon hitelesek. Ráadásul igencsak ütős fiatal gárdát sikerült összeverbuválni, amelynek tagjai kiválóan érzékeltetik idősebb énjeik fiatal, merészebb, de alapvető hibáikban ugyanolyan attitűdjeit.

Amikor az évad első részéről írtam, fontos pozitívumként emeltem ki a magyar légkört és azt, hogy ez milyen erőteljesen manifesztálódik a sorozatban. Még mindig. Na ez az, ami a későbbi részekben, legalábbis a sorozat derekán – merthogy a végére megint visszatér – eléggé elveszik. Mintha a készítők mindenáron ki akarnának lépni komfortzónájukból, ami dicséretes, viszont úgy érezhetjük, hogy pont a rossz irányba mozdulnak. Nem a legrosszabba, de azért nem is az optimálisba. Kissé olyan az összhatás, mintha amerikanizálódni akarna a történet, és ennek bizony megvannak a maga hátulütői. Az epizódokon át fokozott HÖK-maffia témája például kifejezetten nevetséges.

aranyelet2_1

Nevetséges. Ugyanakkor pont szükséges ahhoz, hogy a cselekmény végül visszakanyarodjon a nem vénnek és gyengének való magyar vidékre, hiszen ebből a konfliktusból robban ki az a balhé, ami bizonyos szempontból nemzetközi problémákon alapul, de rendelkezik színtiszta hazai töltettel is. Az Aranyélet ugyanis merész lépést tesz, amikor behozza a képbe a cigány maffiát, ezzel megkísérelve a legfontosabb magyarországi kisebbséget sújtó sztereotípiák eredőjét felfedni, vagy legalábbis a lehetőségeket latolgatni. Nagyon erős szál ez, ráadásul ebből a vonulatból burjánzanak ki az évad legemlékezetesebb jelenetei. Olyan akcióknak örülhetünk ugyanis, amilyenekhez foghatót hazai gyártású mozgóképekben még nemigen láthattunk. Vérfagyasztóan hiteles, remekül koreografált képsorok ezek gyönyörű vágatlan snittekkel és persze emlékezetes beállításokkal.

Ejtsünk azért néhány szót a Gáll Feriről is. Na de mégis ki az a Gáll Feri? Sokáig ez a történet legfőbb kérdése, hiszen nem tudhatjuk egyértelműen, hogy vajon új szövetségest avagy éppen az igazi főellenséget köszönthetjük-e a karakter képében. Ám ahogy halad előre a cselekmény, Feri lesz az a figura, aki a megint csak eléggé amerikai hagyományokon nyugvó mastermind-effektus képviselőjeként parádézik. Pontosabban parádézna, ha nem pont az ő felépítése, valamint a sztoriban való vezetése lenne az Aranyélet gyakorlatilag egyetlen komolyabban elszúrt eleme. Mert Gáll Feri figurájáról nem jön le, hogy valóban olyan hatalmas lenne. Persze elmondják nekünk többször is, hogy félni kell tőle, mert akármit megtehet, de mégsem eléggé hatásos az erődemonstráció ahhoz, hogy elhiggyük, ő a főgonosz. Az igazi, az egyetlen. Csakhogy egy konkrétumot említsek, Hollós Endre még mindig sokkal ütősebb figura, mint bárki más ezen a szemétdombon.

aranyelet4

Utóbbihoz nyilván szükség van Anger Zsoltra is, aki a kortárs középkorú színészfelhozatal egyik legnagyszerűbb csillaga hazánkban. Elképesztően hiteles és nem utolsósorban nagyon szórakoztató az összeomló életét egyben tartani igyekvő gengsztervezér szerepében. De persze a többieket sem kell félteni. Thuróczy Szabolcs nagyon erős játékot produkál, de persze ezt már meg is szokhattuk tőle, Ónodi Esztertől pedig nemes egyszerűséggel a hideg rázza a nézőt. Ennyire vérfagyasztó hitelességgel prezentálni ilyen komplikált és sötét érzelmeket nem semmi teljesítmény! A prímet azonban átveszi tőle és viszi tovább magabiztosan Döbrösi Laura, akiből az elkövetkező évtizedek egyik legfontosabb színésznője válhat, amennyiben továbbra is hasonló színvonalú szerepeket kap. Olasz Renátó még mindig elmarad kissé kollégáitól, de persze olyan gárdáról beszélünk, amelyben még leggyengébbnek lenni is dicsőség. Végh Zsolt hitelesen hozza Gáll Ferit, bár néha nagyon papírszagúak a monológjai. Összességében azért dicséretes munkát tesz le az asztalra, főleg a karakter elnagyoltságához képest.

És hogy lehetne stílusosabban megérkezni a dögszagú, káoszba fúló és a főhősök számára még nagyobb szerencsétlenségeket ígérő fináléig, ha nem megint a Tankcsapda egyik nótájával? Így fut ki az Aranyélet másodjára, most a Mennyország Tourist taktusaira, hogy újfent maradandó nyomokat hagyjon és megajándékozzon bennünket egy ismételten nagyszerű és ha ezúttal nem is forradalmi, de filmtechnikai és narratív szempontból egyaránt mesteri élmény teljessé válásával.

8,5/10.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Forrás Movie Tank

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close