Halandzsába oltott látványorgia – A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja filmkritika

Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales (2017)

A Karib-tenger kalózai franchise azért fészkelte be magát sok mozirajongó szívébe, mert olyan korban jelentkezett be A Fekete Gyöngy átka című első epizódjával, amikor már azt hihettük, hogy az igazi, elemi kalandfilm műfaja végérvényesen kiveszik a nagyvászon világából. Ám Jack Sparrow kapitány Johnny Depp élete alakításában pillanatok alatt magával rántott bennünket a dühösen zavargó tengerre, hogy így legendás élményekben lehessen részünk. Gore Verbinski trilógiáját szokás szeretni, de az Ismeretlen vizeken című negyedik felvonás már sokak ingerküszöbét hidegen hagyta. Épp ezért nagy várakozások előzték meg a legújabb darabot, amelyben egy régi, korántsem kedves ismerős ered kedvenc kalózunk nyomába.

pirates2

Henry (Brenton Thwaites) gyerekkora óta kutat Poszeidón szigonya után, hogy a mágikus erővel bíró tengeri ereklye hatalmát szolgálatába állítva megtörje a családját sújtó átkot. Felnőtt fejjel, a katonaélet rabigájában tengődve sem adja fel célját, ám amikor a hajó, amelyen szolgálatot teljesít, összecsap Salazar kapitány (Javier Bardem) túlvilágon horgonyzó bárkájával, utolsó túlélőként élete új fordulatot vesz. Azért, hogy meglelje a szigonyt, előbb a híres-hírhedt Jack Sparrow kapitányt (Johnny Depp) kell maga mellé állítania. Egyesek szerint ő a világ legbénább törvényen kívülije, mások véleménye alapján viszont éppen hogy a valaha volt legjobb kalóz, most pedig kénytelen kötélnek állni, hiszen az elátkozott fogságából szabaduló Salazar a vérét akarja, hogy így elégtételt vegyen egy régi sérelemért. Poszeidón kincse viszont erre a problémára is gyógyír lehet.

Joachim Rønning és Espen Sandberg rendezőpárosának szorgos kezei között összpontosultak a kalózszéria ötödik fejezetének energiái, és ha valamivel, akkor az energiával és a dinamizmussal tényleg minden rendben van. A Salazar bosszúja valahol bölcs alkotás, mert már a játékidő legelején egyértelműsíti, hogy látványfilmként akar funkcionálni, és ennek megfelelően rövid úton el is dönti, hogy a nagyvásznas élményrepertoár mely vonalaira akar kiemelt hangsúlyt fektetni. Az tehát biztos, hogy a készítők tudták, mit akarnak. A kérdés az, hogy vajon milyen arányban lesznek azok a nézők, akik szeretni fogják ezt a szinte már biztonsági játéknak is minősíthető CGI-csinnadrattát.

pirates3

Mert aki azért ül be erre a filmre, hogy Sparrow kapitány mellett vállvetve hasítsa a hullámokat halott sereggel a nyomában, zombicápákkal viaskodva, miközben még a tenger is tőle szokatlan pozitúrákban parádézik, az jól fog szórakozni. A Salazar bosszúja kiemelkedően látványos mozi lett, sőt, akciókoreográfiáit és kamerabeállításait egyenesen fantáziadúsnak és eredetinek is bátran merem nevezni. Ez a színes-szagos audiovizuális összkép egyértelműen a produkció hasznára válik, hiszen rendkívül hatékonyan tereli el a figyelmet a forgatókönyv gyengeségeiről.

És itt jönnek a képbe azok, akik a látvány mellett valami többre is vágynak. Akik szeretnének egy valóban erőteljes, jól megírt történetben elmerülve élvezetet lelni az élőszereplős mese narratív impulzusaiban. Ők nagy valószínűséggel csalódni fognak, mert a szkript által prezentált cselekményvezetés zavaróan elnagyolt. Sok a fennmaradó miért?, hogyan?, micsoda?, és egyéb kérdőszó, ezek összessége pedig komolyan belerondít az élménybe. Ezt kiegészítendő talán még az előző film aranyköpéstárházánál is durvábban bakizó szövegkönyvet kapunk. Ki kell mondani, sok a béna megszólalás, és az ezekből eredeztethető kínos pillanat. Általában az érzelmek kommunikációjával adódik ilyen probléma, melyet megfigyelve az lehet az érzésünk, hogy a szóban forgó jelenetek azért sikerültek félre, mert eleve rossz oldalról közelítették meg az adott szituációkat. Hibás alapra pedig nem lehet építkezni.

pirates-1

További szomorú tény, hogy a tulajdonképpeni főszereplő, vagy ha ekként nem is emlegethető, akkor is a történet konfliktusát beindító, legfontosabb szereplő, azaz Henry lesújtóan műanyag, erőtlen, fantáziátlan karakter, így szinte már el is felejtettem, hogy benne volt a filmben. Ugyanakkor végre pozitívumként emlegethető a karakterrajz többi vonala, ugyanis Henryt leszámítva a Salazar bosszújának figurái nagyszerűen működnek. Barbossa – a továbbra is magabiztos Geoffrey Rush tolmácsolásában – kap egy plusz réteget, ami el is kél neki, hiszen ellenfele az a Salazar kapitány, aki a széria legjobb főgonosza az első rész óta (amiben ugye nem más, mint Barbossa volt a genya). Az istenien alakító Javier Bardem karakterét körüllengi a sötétség és a hullaszag, és ez jól áll neki.

És persze ott van mindenki kedvence, a továbbra is züllött és balszerencsés Jack Sparrow kapitány. A történet elején úgy fest, hogy a vén kalóz rossz sorsa mélypontján tengődik, az első fél órát atomrészegen botorkálja végig. Később ezzel a vonallal nemigen foglakozik a forgatókönyv, pedig lenne értelme. Johnny Depp továbbra is érzi a figurát, ugyanakkor meg kell említeni, hogy a korábbi száz százalékos teljesítményhez képest most felfedezhető némi bizonytalanság a színész produktumában. Ez nem annyira jó hír. Talán az mondja el a legtöbbet erről az aspektusról, hogy a produkció csúcspontját képező, kiváló flashback jelenetben nem is Depp formálja meg a karaktert.

 

Szólj hozzá!

Hozzászólás

70%
Elevickél, és visz magával

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja vízre száll, felvonja a vitorlákat, betáraz rumból és jó poénokból is, hogy így szelje vadul az aljas hullámokat. Tény, hogy a szereplők mindeközben hülyeségeket beszélnek, a sztori pedig meg-megbicsaklik, de mégis szórakoztató az összkép. Ha igazán jó történetként nem is, ütős moziélményként megtalálja a helyét.

  • Szerintem

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close