HOLDFÉNY (2017) filmkritika

Moonlight

Az egy nagy kérdés, hogy eljöhet –e az ember életében egy olyan pont, amikor teljes mértékben felvállalhatja önmagát és a személyiségét. Alapvetően ez lenne az ideális és kívánatos, hiszen nem azért születünk erre a világra, hogy burokban éljünk azáltal, hogy örökké hazudozunk, titkolózunk, bezárkózunk, nem mondjuk el a véleményünket és nem mutatjuk ki a valódi érzéseinket és érzelmeinket. Mert félünk és rettegünk. Másoktól, a társadalom ítéletétől és bélyegeitől, a reakcióktól, amelyek sok esetben kitaszítással, uszítással és gyűlölettel járnak együtt. Akkor inkább lapos kúszásban közlekedünk, befogjuk a szánkat, meghúzódunk egy sarokban és ha kell, megjátsszuk magunkat azért, hogy idomuljunk a többség akaratához és szándékához. Hiszen senkinek nincs szüksége arra, hogy bántsák, lelkileg kizsigereljék és kiközösítsék, mert másképpen gondolkodik, máshogy viszonyul a társaihoz és esetlegesen emellett még a szexuális irányultsága is eltérő attól, amit sokan megszokottnak és hagyományosnak neveznek. Jelenleg fényévekre vagyunk az eszményi állapottól, hogy a világ elfogadja és tolerálja, hogy nem mindenki egyforma és az ember nem egy olyan gyárból származik, ahol sorozatgyártott termékek pottyannak ki folyamatosan egy futószalagról. Manapság luxusnak tűnik az, ha valaki korlátok és megalkuvások nélkül felvállalja önmagát. Pedig az élet csak ezzel kezdődhet el igazán.

holdfeny_1

A Holdfényben egy fekete fiú felnövéstörténetét követhetjük nyomon az életének három szakaszán keresztül. Kiskölyökként meg kell birkóznia az anyagi nincstelenséggel és az anyjával, aki váltogatja a férfiakat, miközben drogozik és akinek a fiával való kapcsolata hektikus, abban egyformán van gyűlölet, szeretet és ragaszkodás, attól függően, hogy éppen tiszta vagy sem. A gyereket kitaszítja a korosztálya, az alacsony termete és a kissé félszeg viselkedése miatt. Ezért is köt barátságot Juannal, a drogdílerrel, aki az istápolója, a mentora és a védelmezője lesz. A fiúnak tinédzserkorba érve már nemcsak a társai packázásával és rosszindulatával kell megbarátkoznia, hanem azzal a tudattal is, amit már gyerekként is kapiskált: valószínűleg a saját neméhez vonzódik. Ez persze számos konfliktushoz, balhéhoz és összeütközéshez vezet. És így érkezünk meg a felnőtt, kigyúrt és időközben bűnözővé vált férfihoz, akinek összegeznie kell az életét, az anyjával való viszonyát és képesnek kellene mutatkoznia arra, hogy szembenézzen egykori önmagával, a sérelmeivel és a nemi identitásával. Nincs értelme hiú ábrándokat kergetni, Barry Jenkins filmje egészen biztosan nem tartozik majd a legkellemesebb és legfelszabadítóbb élményeink közé. A Holdfény ugyanis helyenként fájdalmas, helyenként hihetetlenül költői, helyenként kegyetlenül realista. Pont olyan, amitől irtózunk, ódzkodunk és legszívesebben elkerülnénk. Merthogy bennünk tapicskol és minket méreget. Azért, hogy segítse a tisztánlátást és az öntudatra ébredést. Ezért sem fogják sokan befogadni. És persze az előítéletek miatt. Mert nem elég, hogy a srác fekete, még meleg is. Ez egyesek szemében mostanság is minimum máglyát jelent. Mint a középkorban.

holdfeny_2

A Holdfény rosszul és kényelmetlenül is elsülhetne, ha Barry Jenkins közhelyesen sulykolná belénk a mondanivalóját, ha kioktatóan és tanmeseszerűen folyton előhozakodna azzal, hogy mit gondoljuk és meggyőződéssel, diktátumokhoz hasonlóan, egyoldalúan állítana, ahelyett, hogy kérdőjelek és érvek mentén több szempontból mérlegelésre ösztönözne. Jenkins azonban sokkal megfontoltabbnak és óvatosabb duhajnak mutatkozik ebben a kérdésben. Már azzal is, hogy nem hajlandó címkézni a jellemeit és nem is akar állandóan ítélkezni. A rendező sokszor sejtelmes és nem mindig egyértelműen kimondott megfogalmazásaiban, képeiben ezek az emberek esendők. Nem hibátlanok, sőt nagyon gyakran gyarlók és tökéletlenek, de ezzel vonultathatják fel azt a sokszínűséget, amelyek az eltérő belső tulajdonságaikból fakadnak. Juan, a mentor bűnöző és azzal keresi a kenyerét, hogy másokat megnyomorít és tönkretesz, mégis empátiával fordul a fiú felé és még az anyjával szemben is kész megvédeni őt. Az anya kábítószerfüggő és lelki roncs, aki szinte képtelen ellátni és megóvni a fiát, mégsem lehet fenntartások, kétségek nélkül elítélni, mert egyedülállóként, támogatás, segítség nélkül kerül a rossz döntések örvényébe. A film egyik drámai csúcspontja és legmegdöbbentőbb jelenete éppen Juan és a fiú anyjának vitája, amelyben élesen felszakadnak a sebek és a sérelmek és amely pontosan rávilágít arra, hogy nem árt, ha minden szempontot figyelembe veszünk, mielőtt erkölcsi csőszként kinyilatkoztatunk.

holdfeny_5

Jenkins akkurátusan és érzékletesen illusztrálva mutatja meg a fiúban végbemenő folyamatokat és érzéseket. A rengeteg elfojtást, az értetlenséget, a csendes dühöt, a pislákoló szerelmet és azt is, ahogy gyerekként a különcök sorsán keresztül keresi a helyét a világban. És ezekhez nem is kellenek nagy szavak és hangzatos hegyi beszédek, pusztán ezek nélkül is sokat mondó és kifejező tekintetek és életképek. A rendező pedig ezzel a precíz építkezéssel garantálja azt, hogy a fiúból kitörő agresszivitás valóban tele legyen feszültséggel és egy belső robbanással egyenértékű szituációt teremtsen. Az első két életszakasz nagyszerűen illeszkedik egymáshoz, a kapcsolódási pontok által a folytonosság is biztosítva van. Mindössze az egyik fontos szereplő váratlan és kevésbé alátámasztott eltűnése okoz némi zavart bennünk, merthogy ez a lépés ugyan megmagyarázható a fiú személyiség változásának tükrében, de talán megérdemelt volna egy lényegesebben kidolgozott jelenetet is. A harmadik fejezet azonban mintha kissé kilógna az összképből. A férfivá érett fiú bűnözővé válása érthető és respektálható elem, viszont az első kettőhöz viszonyítva a drasztikus átalakulás nincs kellően megerősítve és igazolva. Egy kis hatásvadászatot szimatolunk, amire Jenkinsnek abszolút nincs szüksége. És itt csap az addig indokolt lassúság néhol körülményességbe és vontatottságba.

holdfeny_6

A rendező nem akar túlságosan provokatív és tabudöntögető lenni, ezért a fiúban feltámadó vonzalom ábrázolása finom és érzéki eszközökkel történik. És ettől lesz ez a rész szenzitív, meghitt és egyszersmind őszinte is. A Holdfény kivételesen erős színészi jelenléttel bír. A legkisebbektől a nagyobbakig. A Little-t játszó Alex R. Hibbertnél keresve sem találhatott volna hitelesebb gyerekszereplőt a rendező. Hibbert ártatlan tekintete mögött ott van a figura összes nyomorúsága és fájdalma, anélkül, hogy megszólalna. Ezt fejleszti tovább tinédzserként Ashton Sanders, aki a fiúban dúló vegyes érzelmeket adja át professzionálisan, míg Trevante Rhodes egy elvileg már megkeményedett és hitehagyott férfiba csempész gyengéd érzelmeket. Mahershala Ali valószínűleg egy Oscarral lesz gazdagabb február utolsó vasárnapján, Juan megformálásáért. És nem is érdemes ezzel vitatkozni. Ali remekül tapint rá a karakterének ellentmondásosságára és ebből egy hatásos, mégsem ripacskodó, széles alapokon nyugvó érzelmi skálát felvonultató játékot produkál. Naomie Harris-t talán még soha nem láthattuk ennyire jónak és átütőnek. Harris mondatai és arckifejezései árulkodóak és sokrétűek, azokban nyoma sincs manírnak, erőlködésnek, vagy mesterséges színezéknek. Az Oscar-jelölés pedig megérdemelt.

A Holdfényt nyolc Oscar-díjra jelölték és a tavalyi fekete mizéria nélkül is helye lenne a legjobbak között. De nem ezért kell látni.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

80%
Kiemelkedő

Holdfény (Moonlight)

És nem is csak azért, mert fontos és kiemelkedő mozi. Hanem mert Barry Jenkins filmje egy kezdő lépcsőfok lehet ahhoz, hogy elfogadjuk magunkat, hogy szembenézzünk önmagunkkal, a gyengeségeinkkel éppúgy, mint az erényeinkkel és ezek következményeként az életünk egy adott pontján, valahol, valamikor végre felvállaljuk önmagunkat. Hazugságok, titkolózások, félelmek és rettegések nélkül. És ne csak álmodjunk róla.

  • Szerintem
Forrás 30per40

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close