In memoriam Pablo – Narcos 3. évad sorozatkritika

...és viszlát, Murphy ügynök!

A Narcos első évada sok nézőnek adta el azt a 12 eurós Netflix előfizetést, a második évad majd rálicitált a 10 résznyi levegővétel mellőzésre. A harmadik évadnak nem volt könnyű dolga, főleg hogy Escobar már képben nem volt, viszont így is hozta a színvonalat.

A világ „valós történeten alapuló” Paranormális Jelenségei és tartalmilag visszafogott, minőségileg fogyatékos rokonai mellett a kolumbiai drogkartellekről, illetve bukásaikról szóló Narcos sorozat nagyot kaszált már 2015-ben. Hihető, morálisan kompromitált Murphy és Peña ügynökök harca a valamiért (egy) ideig szimpatizálható Escobar drogbáró ellen hihetetlen 20 részt eredményezett. Viszont, az utóbbi képből kikerülése miatt már nehéz hátránnyal indul a harmadik évad.

Szerencsére, ahelyett, hogy a Cali kartell 4 főnöke közül egyre koncentráljon a sorozat, inkább jól felosztották a képernyőn töltött idejüket, illetve az egymással megosztott jeleneteiket, majd ezeket jól kiegyensúlyozták az új DEA és Peña ügynökök rivaldafényével. Itt a 10. rész már inkább egy viharok közötti csendet felvázoló ideiglenes prológus, de ugyanakkor szépen, viszont nem véglegesen lezárja a karaktereink történetszálait.

ns31És a történések párhuzamos kezelése, ütköztetése, majd újra szétválasztása ez az évad erőssége. Amellett, hogy nincs több Pablo, Murphy ügynök is helyett adott új, fiatal, elegendő személyiséggel bíró DEA ügynököknek. Majd a Pablo miatt keletkezett űr helyet hagyott a Rodriguez testvéreknek, fiaiknak, Pachonak, Chepe-nek és a hű biztonsági felelősüknek, Jorge-nak, hogy tündököljenek, ami nagyjából mindenkinek sikerült is. Azt persze nem lehet mondani, hogy bármilyen szinten is a második évad szintjén lennénk, de az elsőt megközelítjük.

A történetszálak futásának a tempója azért valamennyire frissítő. Itt már időt is kapunk pár percnyi fellélegzésre a feszültséggel, vérrel, golyókkal teli jelenetek, vagy a továbbá is zseniálisan kivitelezett kocsis üldözések után. Még mindig ugyanannyira mosolyt tudnak az arcunkra facsarni azzal, ahogy a korrupt hatóságokat mennyire túlmanőverezik főszereplőink, vagy akár pont őket a kartelloldaliak. Amúgy ez a megszokottól is szerteágazóbb struktúra azért is van, mert az alkotók tudták, hogy Escobar jelenlétét nem lehet semmilyen mértékben pótolni egy, kvázi természeti jelenség érzetű személlyel, így inkább megosztatták és úgy igázták a képernyőt.
Megvan a hivatalos hajsza, amit a korrupt, s több, mint időnként inkompetens kormányzati hivatalok, hivatalnokok gátoltak, Peña tehetetlenségéből fakadó kételyei, majd az ezeket rombolni próbáló küldetése, a drogbárók egymás közötti nézeteltérése egy potenciális, kormányoldali béke miatt, ami a törvénytelen tevékenységeik hat hónapon belüli felfüggesztését vonná maga után, és a narkók egymás közötti személyes vendettáik. Szerencsére, ismét elkerülték azt, hogy bármennyire vérszomjas, vagy bosszúvágyó legyen bármelyik fél is, egy karakter sem vált egy hiperagresszív mesefigurává. De amikor valaki vérszomjas, annak az eredménye még mindig képes vért hűteni.

A személyes indíttatások mögött hihető és a karakterhez mérve következetes személyes motivációk állnak, szóval semmi sem érezteti úgy magát, hogy a kerettörténet követelt volna egy cselekedetet. A fő „gonoszok” közül meg mindenkinek más a személyisége, eltérő erősségekkel , vonásokkal. Ez a változatosság abban is megnyilvánul, hogy nagyrészt különböző helyiségekben is látjuk őket tevékenykedni, tehát az általuk elfoglalt közeg is hozzájárul az évad általános mozgékonyságához.

ns32Mindemellett meg ott van szerencsétlen Jorge Salcedo, a biztonsági felelős, aki nem egy gyilkos, de ártatlannak sem mondhatja már rég magát. Nincs személy, akit szerencsétlenebb módon ütött volna meg ez a hathónapos határidő. Már az első részben ott van a rég megszokott „ez az utolsó estélye a melóban”, de ahelyett, hogy tényleg baja esne, a főnökei nem engedik elmenni megalapítani a saját biztonsági cégét, meg sem ölik, csak így az egész családja biztonságát veszélybe helyezik. Ha személyes szinten bárki története meg tudja a nézőket fogni, akkor az övé lesz. Bár ő is csupán antihős marad, ő, még ha moralitást is nézünk, ő az egyik legszimpatizálhatóbb karakter az évadban. Az immár sorozatsztár, Pedro Pascal Javier Peñaja is marad inkább antihős, hiába ő a pozitívnak mondható végkifejlet katalizátora, már a legelső évadtól tudtuk, hogy nem egy heroikus személy, és képes két gonoszból a kevésbé kártékonyat választani, akkor is ha a saját kezeit piszkítja azzal. Továbbá, az ő folyamatos kételkedése, hogy még ki állhat titokban a másik oldalon, teljesen tükrözi a nézőét is, tehát nagyjából ő a mi avatárunk ebben az évadban, s most, valószínűleg ezért is, most a magánéletére belátásunk sincs, s személyes téttel sem rendelkezik ebben a csatában.

A szereplők mellett, az évad dinamizmusát még mindig a precíz és profi vágás adja meg, amiket szépen kiegészít a világépítő látványvilág, autentikus(nak tűnő? A latinzenei műveltségem nem kétségbevonhatatlan) zene, illetve, nem utolsó sorban az igazi, régi hírklippek inklúziója. A színészek (még mindig) néznek eléggé úgy ki, hogy az általuk alakított személyeket látván nem csúszunk ki a sorozat világából, hanem annál inkább is belemélyülünk.

Összegezve, a Narcos tudja, mit csinált eddig jó, s azt is hogy Pablo Escobart helyettesíteni egy emberrel nem lehet, ezért inkább az általa létrehozott űrt egy változatosabb szereplőgárdával töltik ki. Viszont, aki ugyanannyi feszültséggel teli részre várt, az egy nyugodtabb, de ugyanannyira precíz évadra számíthat. A harmadik évad megpróbált kicsit elkülönülni az első két évadtól, viszont ezen kívül nem igazán sikerült.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

85%
Muy bien

Nem Narcos első évad, nem Narcos második évad. Viszont még mindig tud meglepetésekkel szolgálni, miközben tartja a megszokott színvonalat. Tökéletes 10 óra volt az új Bojack Horseman évad előtt egy héttel.

  • Szerintem

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Close