Inferno filmkritika


Emlékszem még, hogy annak idején mekkora világraszóló őrületet váltott ki az emberekből A Da Vinci-kód megjelenése. Sokan vitatták Dan Brown írásának merész értekezését a kereszténységről, riportokat forgattak a regény rejtélyeinek valóságalapjáról, majd Tom Hanks főszereplésével megérkezett a filmadaptáció is. Szolgai, pontos feldolgozás készült Ron Howard kezei között, ám az alkotás nem lett annyira maradandó, mint az alapmű. A könyvként hamarabb kiadott, de filmként később adaptált Angyalok és démonok egy fokkal mélyebb nyomott hagyott a nézőkben. Én magam is olvastam Brown könyveit, és nagyon kíváncsi lettem volna Az elveszett jelkép mozgóképes változatára (ugyanis ez jött volna a sorban következőként), hiszen a Robert Langdon-franchise talán legkomplexebb darabjáról beszélünk. Ám végül az a döntés született, hogy a vásznakon egyelőre nem mutatkozik be a történet, helyette a legfrissebb darabot, az aktuálisabb alapkonfliktussal foglalkozó Inferno-t láthatjuk. És hát most meg is láttuk.

inferno_1

Robert Langdon szimbólumszakértő egyetemi professzor (Tom Hanks) súlyos fejsérüléssel ébred egy kórházi ágyon. Meglepődve tapasztalja, hogy Firenzében van, és nincsenek emlékei az elmúlt két napról. Nem tudja, hogyan került az olasz városba, ahogy azt sem, hogy ki és miért sebesítette meg. Alig van csak magánál, amikor újra az életére törnek. Az ügyeletes doktornővel (Felicity Jones) együtt menekülnek el a helyszínről. Egy váratlanul előkerülő nyom alapján körvonalazódni kezd a rejtély, amelynek szálait a nem sokkal korábban saját halálába ugró Bertrand Zobrist (Ben Foster) rángatja. Dante Infernóján keresztül gondolkodva Langdonéknak meg kell lelniük a választ a súlyos kérdésekre, mielőtt az egyedi nézeteket valló férfi pokoli terve beteljesedik, és a túlnépesedett Föld lakosságának nagy része odavész.

Az Inferno alapproblémája bolygónk rohamos népességnövekedése. Valószínűleg ezért élvezett előnyt Az elveszett jelképpel szemben, amikor arról kellett dönteni, hogy melyik regényt filmesítik meg előbb. A kritikus túlnépesedés bár, már most is érezteti jövetelét, egyelőre csak fikció, egy olyan jövőkép, ami nemsokára viszont be is fog teljesedni. Ez egészen biztos. Az etikai és erkölcsi érvütköztetések alapvetően eléggé erőteljesek a történetben, hiszen Zobrist az emberiség talán legsúlyosabb problémáját látja annak tökéletes, pokoli valójában, ám hiába szenved a lakosság, emberként, empatikus, érző lényként nem engedhetünk meg magunknak olyan áldozatot, ami a legbrutálisabb diktátorok politikáját idézné. Mert akkor az ember nem is lenne többé ember.

inferno2

Érdekes, hogy ennyire erős gondolati maggal mégis kifejezetten átlagos, vagy talán egy hangyányival a középszer fölé törő film született. Én magam mondjuk már a regény olvasása közben is éreztem, hogy hiába az erős alapötlet, ez a cselekmény valahogy kevesebb, mint ahogy azt Brown Langdon-regényeitől megszokhattuk. Ez a mozgóképes adaptáción is érződik, sem tartalmilag, sem történetvezetésileg nem olyan szövevényes és sokrétű a forgatókönyv, mint A Da Vinci-kód és az Angyalok és démonok esetében. Ráadásul a sztori végét megváltoztatták az eredetihez képest, ami csak azért fájó, mert így egy rendkívül megszokott, unalmas hollywoodi sablon érvényesült végül a regény sokkoló és kreatív konklúziója helyett.

Fontos viszont megemlíteni, hogy a franchise eddigi három része közül az Infernoegyértelműen a legpörgősebb. A készítők rögtön belevágnak a dolgok közepébe. Az amnézia mondjuk kedvező alapvetés, hiszen így az expozíciót elég később felvázolni, így az in medias res jelleg képes lehet jobban berántani a nézőt. Langdon és kötelező női partnere folyamatosan menekülnek, közben pedig a különböző rejtvényeket próbálják megoldani, megállás gyakorlatilag egyetlen pillanatra sincsen. A finálé pedig, végső elvarrása hiába klisés, összességében elképesztően izgalmas, koreográfiája és vágása feszes, dinamikus.

Tom Hanks számára nem megerőltető egy ilyen egyszerűbb karaktert gond nélkül bemutatni, még úgy sem, hogy Langdon ezúttal kapott egy teljesen fölösleges és kissé fárasztó szerelmi szálat is. Felicity Jones szépen sorban gyűjti a referenciául szolgáló szerepeket, ezúttal is hiba nélkül hozza figuráját. Ben Foster szintén elég jó, többnyire flashbackekben feltűnő karakteréhez híven enyhén hátborzongató teljesítményt nyújt.

Az Inferno nem okozott sem meglepetést, sem pedig csalódást. Azt hozta, amit a Ron Howard által hűen vezényelt szériától megszokhattunk. Gond nélkül illeszkedik az előző filmek sorába. Azok nézzék meg, akik ezeket szerették és/vagy Dan Brown kedvelői, bár ez a két kategória valószínűleg tekintélyes közös halmazzal rendelkezik.

7,5/10.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet Tőle

Komment