Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Insidious, Insidious: A gonosz háza, Insidious: A gonosz lélek villámkritika

James Wan és Leigh Whannell párosa a 2000-es évek elején robbant be a köztudatba. A Fűrésszel a modern amerikai horror talán legfontosabb alapkövét tették le az asztalra. Szerencsére nem egyfilmes csodának bizonyultak, ugyanis a későbbiekben sem hagyták rémálmok nélkül a műfaj rajongóit. Jigsaw első eljövetele után alkotott legjelentősebb művük a jelenleg trilógiaként létező, de idén negyedik epizóddal bővülő Insidious-franchise, amelynek filmjeiről rövid elemzések formájában értekeznék az alábbiakban.

Insidious (2010)

Ahogy azt megszoktuk, Whannell a forgatókönyvet jegyzi, Wan pedig a borzongató rendezésért felelős. A történet konfliktusa egy kísérteties jelenségek által terrorizált család viszontagságaira fókuszál. Josh (Patrick Wilson) és Renai (Rose Byrne) három gyermeküket nevelő, átlagos szülők akarnának lenni, ám miután egyik kisfiuk nem ébred fel álmából, minden orvosilag diagnosztizálható ok nélkül kómába zuhan, életük egy csapásra horrorisztikus fordulatot vesz. Leigh Whannell története elsősorban azért nagyszerű, mert habár az író megtehette volna, hogy csupán a kísértetház-zsáner hagyományos sablonjait frissíti fel, ő mégis elővette sötét fantáziája néhány megkapó ötletét, ezzel hozva új színt a film által képviselt horrorirányzatba. Az Insidious nem csupán gonosz lelkekről és az általuk generált félelemről szól, hiszen egy tökéletlenül működő házasság képletét is fejtegeti. Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy válik egyre egyértelműbbé, hogy Josh figurája áll a történet fókuszpontjában, rajta áll vagy bukik a konfliktus. A problémák elől kitérő, tagadásba menekülő férfinak a sötét szellemvilág lényein átvergődve kell olyan apává és férjjé válnia, amilyet családja megérdemel. Ahhoz, hogy eme tartalmi töltet igazán hatásosan érvényesülhessen, Whannell lenyűgözően fordulatos cselekményvezetést eszközöl, olyan narratívát, ami valóban képes több ízben is meglepni a nézőt. Mindezt James Wan olyan pazar és precíz rendezéssel álmodja a kamerák elé, hogy abba néhol még a gyakorlottabb horrorosoknak is belesajdulhat a szívük. 8/10.

Insidious: A gonosz háza (2013)

Whannell a második felvonás keretei között sem hazudtolta meg önmagát. Az első rész végén prezentált cliffhangerből ügyesen építkezik tovább a produkció, ismételten Josh karakterét téve meg vezértényezővé. Egy, az első felvonásban fontos mellékszálként kezelt, a főszereplőkhöz karakterileg jóval közelebb helyezkedő, ezáltal nagyobb veszélyérzetet generáló történetelem lép elő főkonfliktussá. A bonyodalom kibontása pedig kis híján csillagos ötös munka, egy hangyányival még sikerül is feljebb tornázni a mércét az első fejezethez képest. A forgatókönyv ezúttal is kiemelkedően érdekes és rendkívül fordulatos. A filmben szerepet játszó negatív karakterek, gonosz lelkek túllépnek a tucathorrorok egydimenziós karakterképein, hiszen összetett személyiségrajz és háttértörténet kíséretében parádéznak. Emellett ráadásul a produkció remekül játszik az idővonalakkal, ezzel téve még szorosabbá a kapcsolatot az első és a második rész között. James Wan ezúttal is nagyon érzi, hogy mitől döglik a néző biztonságérzete, hiszen elképesztő félelemfutamokat generál, némelyik epizódja pedig kifejezetten sokkoló. Nem vizuálisan, hanem érzelmileg. Mindennek tetejébe még némi ügyes humorvonal is jelen van a produkcióban, méghozzá a Leigh Whannell és Angus Sampson által megformált, stílusos és szórakoztató szellemvadász duó által. 8,5/10

Insidious: A gonosz lélek (2015)

James Wan itt már azt mondta, hogy kösz, nem, max producerként, ezáltal pedig Legih Whannell nyakába szakadt az írás mellett a rendezés súlya és felelőssége is. Úgy mondanám, hogy a tehetséges horrorművész sikeresen vette az akadályt, de az a gond, hogy nem szokásom lódítani. Whannell persze zseniális író, rendkívül érti a műfajt, de ebbe most beletört a bicskája. Elképzelhető, hogy túl sok volt számára a három szerepben való helytállás, hiszen nem csak íróként és direktorként, hanem újfent fontos mellékszereplőként is jegyzi a filmet. Élete első rendezéséről van szó, ami az előző két film előtt játszódik, tehát prequel epizódként funkcionál. Egy fiatal lányt és családját sújtó kísértetjárás kontextusában láthatjuk, ahogy az előző részek tapasztalt médiuma, Elise (Lin Shaye) megismerkedett a szellemvadász duóval, akikkel a későbbiekben (az előző részek történetében) szakszerűen dolgoztak együtt. Whannellnek semmiképpen nem tanácsolhatjuk, hogy adja fel a rendezői babérokra törést, mert munkájában kétségtelenül van fantázia és kreativitás, de stílusa egyelőre még meglehetősen kiforratlan, nem igazán ér a kedves kolléga, James Wan szintjére (nyilván a korábbiakban sem véletlenül volt olyan a munkamegosztás, amilyen). Félelmet kétségtelenül képes generálni, de mégsem olyan mértékben, hogy az letaglózóvá váljon, így filmje hiába tartalmaz rendkívül erős mozzanatokat is, összességében nézve eléggé unalmassá válik. Ráadásul ezúttal a forgatókönyv sem sikerült emlékezetesre. A sötét lelkek felrajzolása felületes és kidolgozatlan, a Távol világa a korábbiaknál jóval üresebbnek és érdektelenebbnek tűnik, ráadásul a bonyodalom megoldása egészen elszomorító mértékben giccses úton és módon formálódik és történik meg. Nem az igazi, de potenciál azért van benne. 5/10

James Wan és Leigh Whannell elkezdtek valamit, ami jelen állás szerint a Fűrész-hez hasonló babérokra tör. Az Insidious-francise ugyanis nem akar megállni. Idén ősszel érkezik a következő fejezet, amelynek Whannell újfent csak forgatókönyvírója lesz, a rendezői széket Adam Robitel foglalja el. Meglátjuk!

Forrás Movie Tank
Share This