Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Instant kultfilm vagy önparódia? – Örökség filmkritika

Hereditary (2018)

Avagy hogyan legyél a világ legidiótább szülője?

0

Igazán ambiciózusan indul az év horrorfilmjeként beharangozott Örökség. Ari Aster elsőfilmes rendező a vizualitás és az atmoszférateremtés terén lenyűgöző munkát végzett, de sajnos hamar nyilvánvalóvá válik, hogy minden mást hajlandó ezeknek alárendelni. Továbbá helyenként felfoghatatlanul nagy blődségeket enged meg magának, és emiatt a félelmet sokszor inkább a nevetés váltja fel.

A Sundance fesztiválon hangos sikert arató, és a szakma által az egekig magasztalt horrorfilm abban a nehéz helyzetben van, hogy mire eléri az átlagos nézőket, már olyan elvárásoknak kéne tudnia megfelelni, amelyeket még akkor is nehezen ugrana meg, ha egy minden ízében tökéletes alkotásról lenne szó. Az Örökség azonban közel sem tökéletes, sőt, alapvető hibái vannak, amelyek az óriási hype-nak köszönhetően még inkább kibuknak a film nézése közben.

A történet középpontjában egy első pillantásra átlagosnak tűnő család áll. A makettek készítéséből élő Annie (Toni Collette) a történet elején veszíti el az édesanyját, akivel meglehetősen viharos volt a kapcsolata. Ő és férje, Steve (Gabriel Byrne) közös gyerekeikkel – a kissé ellenszenvesen viselkedő Peterrel (Alex Wolff) és a zárkózott és furcsa Charlie-val (Milly Shapiro) – egy idilli házban élnek. A család több szörnyű tragédiát is átél, melyek hatására az életük elkezd darabjaira hullani. Az édesanya a spiritizmusban keres megnyugvást, ám ezzel olyan eseményeket indít el, amelyek az egész család életét fenyegetik.

Ari Aster láthatóan nagyon igyekszik eltolni filmjét a művészet irányába, és elszakadni az agyonhasznált sablonoktól, és ezen a téren valóban szép munkát végez. A filmet többen hasonlították Az ördögűzőhöz és a Rosemary gyermekéhez, és bár valóban érezni ezeknek az alkotásoknak a hatását az Örökségen, a film nem másol, nem utánoz, inkább újrakeveri a már korábban megismert elemeket. Bár a vége felé előbukkan egy-két unalmas horrorfilmes sablon, az igazán bosszantó kliséket tudatosan elkerüli a rendező. Jump scare-t például egyáltalán nem használ. Aster sokkal inkább a nyomasztó atmoszférával, nyugtalanító képekkel és párbeszédekkel, valamint Colin Stetson hátborzongató zenéjével teremt feszültséget. Becsületére legyen mondva, ezt sikerül is végig fenntartania, a film egy percig sem tűnik unalmasnak.

Aster másik nagy erőssége a vizualitás. A makettbelsőkben készült felvételek, a rendkívül atmoszférikus és félhomályosan bevilágított lakáson belüli jelenetek és Pawel Pogorzelski operatőr gyönyörű képei mind-mind lenyűgöző vizuális esztétikumot kölcsönöznek a filmnek. Ebben a tekintetben az Örökség az olyan művészi ihletettségű horrorok sorába illeszkedik, mint a Valami követ vagy A boszorkány.

Az a gond a filmmel, hogy a felsorolt művekkel ellentétben nincs elég sztori a szép képek mögött. Történet szempontjából egy tipikus sablonokból építkező démonos/ördögűzős horror ez, olyan következetlenül megírt karakterekkel, amilyenekkel az amúgy remek színészek sem tudtak nagyon mit kezdeni. Habár Toni Collette-nek sikerült még a nagyon banális jeleneteket is befogadhatóvá tennie remek alakításával, de a karaktere végig félelmetesen ostoba módon viselkedik. Mint anya, egyenesen rémisztően idióta döntéseket hoz, amelyekkel folyamatosan életveszélybe sodorja a saját gyerekeit. Ettől persze még lehetne egy érdekes karakter, és a filmben többször utalnak rá, hogy Annie talán mentális betegségtől szenved, de Aster közel sem végez elég alapos munkát ahhoz, hogy komolyabban megkérdőjelezzük azt, amit a karakter valóságnak hisz. Továbbá a film egyszer sem ismeri el, hogy tulajdonképpen minden rossz, ami a családdal történik, az ő hibája, ami szintén nagyon frusztráló. Nem segít az Örökségen az sem, hogy a finálé groteszknek és nyugtalanítónak szánt jelenetei inkább halk kuncogást váltottak ki a közönségből.

Az is meglehetősen szomorú, hogy az erős vizualitás végső soron teljesen céltalan. Vegyük például a maketteket: Aster semmiféle szimbolikát nem kapcsol hozzájuk, az egyetlen céljuk a filmben, hogy vizuálisan érdekesebbé tegyék azt. Ehhez hasonlóan az Örökség végig nagyon művészinek tűnik, de nincs benne igazán mögöttes tartalom. Aster nagyon igyekszik, hogy filmje több legyen egy egyszerű horrornál, de látszólag teljesen következetlenül dobálja rá a művészi elemeket a történetre.

65%
Erős közepes

Az biztos, hogy az Örökség nem egy szokványos horrorfilm, de sajnos nincs benne elég tartalom ahhoz, hogy az olyan alkotásokkal lehessen együtt emlegetni, mint a Valami követ vagy A boszorkány, az olyan klasszikusokkal, mint Az ördögűző vagy a Rosemary gyermeke pedig főleg nem.

  • Szerintem
Share This