Jogod van eldönteni, hogy kivé akarsz válni – Thelma filmkritika

Thelma (2017)

Lélekválság, leszbikus csók és kígyók jelzik a felnőtté válás útját

0 24

A fiatalkori útkeresés olyan problémakör, amelyről jóformán akármilyen stílusban lehet mesélni. Vígjátékok és horrorfilmek egyaránt elemezték már a tinédzserek identitásválságának fájdalmait és örömeit egyaránt. Joachim Trier thriller áthallásos drámán keresztül mutatja be saját gondolatait a témáról.

 

Thelma (Eili Harboe) új még az egyetemen, ráadásul meglehetősen visszafogott személyiség, szigorúan vallásos neveltetéséből kifolyólag pedig elég nehezen illeszkedik be hallgatótársai közé. Amikor megismerkedik a nála sokkal nyitottabb, bulizós és könnyed természetű Anjával (Kaya Wilkins), élete megváltozik. Nem csak identitásának korábban ismeretlen oldalait, hanem eleddig rejtett, különleges képességeit is felfedezi.

Nem könnyen felejthető filmélmény Norvégiából. A felnövéstörténetek zsánere, a coming of age stílusvilág újabb érdekes művel gazdagodott, amely erősen emlékeztet a szintén elég friss Nyers című francia alkotásra. Kannibalizmus és polgárpukkasztás helyett azonban ezúttal finoman félelmetes pszichothriller bontakozik ki a szemünk előtt arra várva, hogy a lassú, de okosan lépcsőzetes tempóra ráhangolódva megértsük mindazt, amit Trier közölni szeretne velünk.

Az egyetemi campust a magasból szemlélő nagy totál keretet alkotó plánként fogja közre a történetet. Ahogy a hangyaméretűvé zsugorodó emberek között elveszik a főszereplő, érezzük, hogy mindaz, ami ebben a filmben történik, akár velünk is megeshetne. Thelma különleges, az X-Men mutánsait idéző képességekkel rendelkezik, ám ezeket megfelelően irányítani nem tudja. Ebből az alapvető történetelemből kiindulva több helyen is olvashattuk, hogy szuperhősfilmről van szó.

Ennél azért jóval összetettebb a helyzet. Tény és való, hogy valamikor a stáblistát követően megtörténhet a főhősnővel a nagy áttörés és az áldozatvállalás, amelyek eredményeképpen betöltheti azt a szerepet, amelyet amerikai sorstársai köpenyben és álarcban küzdve képviselnek. Ám mindez a néző szubjektív elgondolására van bízva. Az, ami a játékidő során történik, csupán egy saját értékeit nem ismerő, szülői akarat által elnyomott fiatal lány küszködése, amely éppúgy eredményezhet tragédiát, mint a hősiesség jegyében végbemenő megváltást.

A Thelma lényegében valami egészen másról szól. Méghozzá arról, hogy a jó és a rossz csírája mindenkiben egyaránt ott van, mindkét út lehetősége ott él a személyiségben kezdettől fogva. Még az is, aki eredendően gonosznak tűnik, áttérhet a másik ösvényre, ha időben képes újrahangolni lépéseit. Ezt mondja Trier, és mindenekelőtt leginkább azt üzeni, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy a benne élő értékeket és átkokat saját mentális és érzelmi mélységeiben kalandozva felfedezze, majd meghozza a döntést arra vonatkozólag, hogy melyik úton halad tovább élete során. Azok pedig, akik a döntés megszületése előtt megkísérlik korlátozni, irányítani vagy elnyomni az egyént, olyan súlyos hibát vétenek, amely brutális láncreakciót is eredményezhet.

Nem véletlen, hogy a történetben többször is megjelenő kígyó szimbóluma érezhetően egyszerre jelzi a bűnbeesést és a tapasztalatszerzést. Hiszen ez utóbbi az, ami megmutatja a fiatal identitás előnyeit és hátrányait, ebből fakadnak a pozitív és negatív visszajelzések. Ez eredményezi az élményeket, opciókat és tulajdonságokat, amelyekből szelektálva végül eggyé és egésszé forr össze a felnőtté váló egyén.

 

80%
Szuper

A Thelma leginkább talán arra világít rá, hogy az útkeresés éveiben milyen radikális mértékben táncolunk a szakadék fölé kifeszített kötélen. Annyi negatív és pozitív inger ér, hogy néha szinte csak a szerencse dolgának tűnik a mélybe zuhanás elkerülése. De mégis, a produkció végkicsengése szerint az identitáskeresés pont azért indul és tombol válságként, hogy végül tudatos önazonosságban és határozottságban teljesítse be önmagát. Jó esetben.

  • Szerintem
Close