JULIETA filmkritika

Pedro Almodóvart soha nem szabad leírni. Még akkor sem, ha az utóbbi időben már közel sem tudott olyan egyedi ízeket bemutatni, mint egykoron. A szenvedélyesen érzéki, néhol radikálisan formabontó, máskor nyersen és fájdalmasan érzelmes spanyol zseniből, a női lélek hamisíthatatlanul őszinte tudorából egy megfáradt, időnként hevesen önmagát ismételgető biztonsági játékos lett, aki képtelennek látszik arra, hogy megújuljon, vagy valami gyökeresen mást csináljon, mint az eddigiek. Olykor nagyon úgy tűnt, hogy nincs is valódi szándéka erre. Azt azonban nem feledhetjük, hogy Almodóvar egy-egy gyengébb eresztése, vagy fásultabbnak, laposabbnak tűnő mozija csak az ő bivalyerős, néhol egészen zseniális életművéhez képest harmatos, más, középszerű rendezők az édesanyjukat is piaci kofaként eladnák, ha ilyet, vagy valami hasonlót tudnának. És ezt még akkor is bátran kijelenthetjük, ha a legutóbbi Szeretők és utazók című limonádéja már alaposabban próbára tette a türelmünket. És nem is azért, mert bűnrossz lenne, csak olyan, aminél abszolút nincs szükség Almodóvar provokatívnak ható, ugyanakkor végtelenül szenzitív és emberi ábrázolásmódjára, csavaros, de magával ragadó cselekményvezetésére, mert az elboldogul ezek nélkül is. Ezért is volt dehonesztáló egy olyan filmet nézni, ahol Almodóvar láthatóan és érezhetően sehogyan sem találta azt a rendezői önmagát, amit megszokhattunk tőle. Még az ínségesebb időkben is.

Julieta_1

Valahol Almodóvar is érezhette, hogy rossz útra tévedt, mert a legújabb munkájában megint azt fürkészi, vizsgálja és analizálja, amit nagyon kevesen, vagy talán nem is tudnak nála okosabban, bölcsebben és szemléltetőbben. A nőket. A belsejüket, a kapcsolataikat, a vonzalmaikat, a motivációikat. És persze legfőképpen a gondolkodásukat és a szívüket, amelyek a legritkább esetben szakíthatóak széjjel. Mert azok menthetetlenül és megmagyarázhatatlanul összeforrnak és összetartoznak. Persze mondhatjuk erre azt, hogy a Julietával Almodóvar nem kockáztatott túl sokat, hiszen visszakapaszkodott azokra a lépcsőfokokra, ahol rutinosan, járókeret nélkül, stabil lábakon mozog. És ez igaz is. Csakhogy ezúttal a spanyol rendező helyenként legalább rátalál azokra a védjegyekre, lényegi rezümékre, esszenciális érzelmi elemekre, amelyektől a Julieta sokkal inkább az életmű szerves részévé válik, mint a Szeretők és utazók, vagy akár a rettentően modoros, de ettől még nézhető és élvezhető A bőr amelyben élek. Csodát és varázslatot nem érdemes várni, de olyan élethelyzeteket, szituációkat, tanulságokat, amelyek továbbgondolásra és gondolkodásra késztethetnek, már nagyon is. A konklúzió pedig lehetne az is, hogy Almodóvar ugyan nem született újjá, viszont kétségtelenül jelzi azt, hogy van még benne tűz és energia.

Julieta film

A Julieta meghatározó vezérfonala, a bűn és bűnhődés motívuma. Almodóvar ennek rétegeit és lélektani mélységeit szem előtt tartva veszi górcső alá azt az anya-lánya viszonyt, amely egy bizonyos életszakaszban javíthatatlanul és reménytelenül kisiklott. Mert Julieta és a gyereke, Anítia már tizenkét éve nem találkoztak és nem beszéltek egymással. A rendező a jelenből indulva, aztán egyre inkább a múltba révedve, az információkat szűrve és fokozatosan csepegtetve kutatja a lehetséges okokat és magyarázatokat. És ebben az egyébként nem szokatlan, párhuzamos cselekményvezetési módszerben éppenúgy találunk vonzó, feszültségekkel és igazi konfliktusokkal megpakolt, izzó láncszemeket, mint olyan negatív hordalékokat, amelyek nem segítik elő a teljes körű, mélyenszántó értelmezést, inkább csak támpontokat, vagy még azokat sem adnak. Az tagadhatatlan, hogy Almodóvar érdekfeszítően mesél, annak ellenére, hogy a fordulatok kiszámíthatóságában nincs sok spiritusz. Ezt próbálná kompenzálni azzal a drámai hatásfokkal és lélektani eredőből származó, krimiszerű izgalommal, ami többé-kevésbé működik a vásznon. Akkor nem, amikor egy-egy csavarnál azt érezzük, hogy a papíron még talán érvényesnek és erősnek képzelt dramaturgia a képi megjelenítés során, ha nem is a semmivé foszlik, de kissé mesterkélt, vagy erőltetett lesz.

Julieta film 2017

Ezeknél a pontoknál ugyanis olyan gondolatunk támad, hogy a mester az életszerűséget, a realitást feláldozza a minél ütősebb, néhol megfoghatatlanul spirituális bizonyítás oltárán, amitől nem maradandóbb lesz a mondanivaló, hanem inkább kifolyik a kezeink közül. Merthogy ilyenkor, mintha Almodóvar tűzzel-vassal akarná kicsikarni belőlünk a hatásokat, az érzelmeket, ahelyett, hogy hagyná leülepedni bennünk. És ehhez az sem ártana, ha Julieta szépen ívelő, bizonyos gócpontokat jobban megvilágító egyéni tragédiája mellé felnőne a lánya nem kevésbé izgalommentes drámája is. Úgy tűnik azonban, mintha az utóbbi nem lett volna fontos a rendezőnek, pedig a hiánytalan összképhez szükségesnek bizonyulna. Átélhetővé és érthetővé válik Julieta kínzó lelkiismeret-furdalása, bűnhődésének és depressziójának néhány zeg-zuga, de nincsenek mellé téve a lányának szempontjai, viselkedésének motivációi és legfőképpen a személyiségének olyan összetevői, mint például a szexuális orientációjának némileg zavaros háttere, amelyek választ adhatnának a későbbi elidegenedésére. Almodóvar nem mindig mutatkozik türelmesnek és pont akkor sietne a történetben, amikor elidőzhetne egy-egy felmerülő probléma boncolgatásában. Túl sokat akar mondani, amitől nem részletezett és kimerítő lesz a végkicsengés, hanem felszínes és szerteágazó. És ezért is siklunk át hirtelen olyan lényegi kérdések felett, amire csak összecsapott, majdhogynem ad-hoc feleleteket kapunk.

Julieta filmkritika

Azt eddig is tudtuk, hogy Almodóvar a női karakterek természetrajzában pszichológusokat megszégyenítően precíz és úgy búvárkodik bennük, mintha oda-vissza, betéve ismerné őket és a várható reakcióikat. A címszereplő életútja és sorsának alakulása ebből a szempontból szinte hibátlan elemzés. Mert Julieta kénytelen szembenézni a mulasztásaival, a bűneivel, amelyek tragikus eseményeken keresztül telepednek rá az emberi viszonyaira, kapcsolataira és arra a szerelemre, amelyet választott és amit mégsem tudott úgy navigálni, hogy az életre szóló legyen. És persze ott van a lánya, aki látszólag némán, segítőkészen és elfogadón tűrt, miközben valójában szenvedett, mint a kutya és bizonytalan volt abban, hogy neki milyen része van a család széthullásában. A spanyol rendező ezúttal két olyan színésznővel dolgozott, akivel azelőtt még nem hozta össze a sors. Emma Suárez az idősebb Julieta szerepében a nyugtalanságot, a vívódást, a gyötrődést és a bűntudatot finom ecsetvonásokkal tálalja, amit még inkább cizellál a szenvtelennek tűnő, de nagyon is sokatmondó narrációja. A fiatalabb énjét Adriana Ugarte elképesztő eleganciával és rendkívül szuggesztív tekintetekkel teszi emberközelivé és valóságossá. Ugartéban a belső jellemvonások tökéletesen alakulnak át cselekvéssé és a kérdőjelek olyan szinten tornyosulnak fel benne, hogy azok félig-meddig felemésztik a személyiségét.

Julieta Pedro Almodovar

A Julieta egészen briliáns film lehetne, ha Almodóvar kicsit több karakterben gondolkozott volna és itt nem is a férfiakra gondolunk, mert nekik megfelelő szerep jutott, hanem olyan nőkben, akik kellően és nem csak féloldalasan támasztják alá a főhős lelki megtisztulását és annak stációit. Akkor pedig még inkább, ha Almodóvar megelégszik a fő csapásiránnyal és nem akar minden gondolatával egy újabb gumicsontot bedobni, amelyet aztán ahelyett, hogy majszolgatna, vagy inkább elő se kotorna, csak ímmel-ámmal megcsócsálgat, ha már ott van előtte.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

70%
Rendben volt

Julieta (2017)

Ezzel együtt a Julieta mégiscsak egy gondolatébresztő, elképesztően érzékeny darab, Almodóvar jobb alkotásai közül, ami közelebb vihet a női lélek titkaihoz, miközben megfejteni nem tudja azokat. Lehet, hogy nem is kell neki. Mert azt ránk bízza. Lehetetlen küldetésként.

  • Szerintem
Forrás 30per40

Ez is érdekelhet Ettől a szerzőtől

Komment
Close