Kubo és a varázshúrok kritika


A Laika stúdió egy Neil Gaiman-adaptáció, egy zombikaland és a föld alatt élő trollok világa után ezúttal a középkori Japánba kalauzol minket. Új történetük tele van varázslattal, izgalmakkal és szerethető karakterekkel. Lássuk hát, hogy a Kubo és a varázshúrok hozza-e az eddigi munkáik színvonalát!

kubo-main_0

Történetünk főhőse Kubo, a félszemű, ám csupaszív fiú, aki az édesanyjával él egy sziklába vájt barlangban, és azzal keresi a kenyerét, hogy történeteket mesél a közeli tengerparti falu lakosainak. De ezek nem akármilyen történetek: Kubo ugyanis varázserővel bír, és amikor a shamisenen (háromhúros japán hangszer) játszik, a zene hatására az általa készített origami-figurák életre kelnek. Kubónak azonban napnyugta előtt mindig vissza kell térnie a barlangba, különben az anyja nővérei, a Holdkirály leányai megtalálják és elrabolják őt. Egy napon mégis megszegi ezt a szabályt, és az anyjának éppen csak sikerül biztonságba helyeznie őt a nagynénjei elől. Amikor Kubo magához tér, találkozik Majommal, akit az édesanyja rendelt mellé védelmezőnek. Majom felvilágosítja hősünket: Kubónak meg kell találnia az apja, a legendás Hanzo páncélját és kardját, melyek birtokában képes lesz legyőzni a Holdkirályt. Útjuk során csatlakozik hozzájuk Bogár, az elátkozott szamuráj harcos, és együtt indulnak el a varázserejű fegyverzet felkutatására.

Ha az imént felvázolt szinopszis egyes elemei az éles szemű olvasónak ismerősnek tűnnek, az nem a véletlen műve. A Kubo és a varázshúrok története ugyanis nagy mértékben támaszkodik a népmesék, mítoszok és legendák struktúrájára. Ennek megfelelően a film tele van meseelemekkel: Kubo a klasszikus mesehős archetípusát, a küldetésre induló árva fiút testesíti meg, akinek varázstárgyakat kell felkutatnia, útitársai pedig különleges képességekkel megáldott lények, stb. (a cselekmény elemei még a Joseph Campbell által felvázolt „hős útjának” is megfeleltethetők). Így válik a film története kultúrkörtől függetlenül minden korosztály számára élvezhetővé, és ez nem kis szó. De a Laikánál mertek csavarni egyet a koncepción és új árnyalatokkal gazdagították azt, így az önfeledt, vicces jelenetek mellett néhol meglepően sötét, szomorú és melankolikus pillanatokat is kapunk, ami manapság ritkán fordul elő a fiatalabbaknak szóló animációs filmekben (a 12-es karika sem dísznek van, egyes jelenetek, pl. az óriáscsontvázzal vívott harc vagy a „Szemek Kertje” félelmetesek lehetnek egy kisebb gyerek számára).

kubo-and-the-two-strings-image

Ahogy azt már említettem, a film szereplői alapvetően mesei archetípusokat jelenítenek meg, ez viszont korántsem jelenti azt, hogy ne lennének szerethetőek. Kubo érthető módon nehezen tudja feldolgozni megváltozott helyzetét, de idővel elfogadja a küldetését, és elismeri, hogy csak akkor kaphatja vissza a régi életét, ha legyőzi a nagyapját, a Holdkirályt. Majom kezdetben szigorúan bánik Kubóval, és céltudatosan vezeti őt az úton, de később persze kiderül, hogy neki sincs kőből a szíve. Bogár eleinte egy szórakozott félnótásnak tűnik, de hamar kiderül róla, hogy bátor harcos, aki mesterien bánik az íjjal és a karddal. A Nővérek egyszerre rejtélyesek és veszélyesek, a Holdkirály pedig az egyik pillanatban kedves, lágy szavú öregembernek tűnik, míg a másik pillanatban kegyetlen szörnyetegnek, aki minden áron megszerzi azt, amit akar. Sajnos az eredeti színészek teljesítményéről nem tudok nyilatkozni, mert a sajtóvetítés szinkronos volt (ami azért is kár, mert olyan nagy nevek kölcsönözték a hangjukat a karaktereknek, mint Charlize Theron, Matthew McConaughey, Rooney Mara és Ralph Fiennes), de a magyar szinkronszínészek is igazán kitettek magukért.

kubo-and-the-two-strings-screenshot-5-1200x675

Azonban a filmnek nem csak a fentiek tartoznak az erősségei közé, hanem mindenek előtt a látvány. Ha van film, amelyik teljesen jogosan érdemli ki idén a lélegzetelállító jelzőt, akkor az a Kubo és a varázshúrok lesz. Egyszerűen hihetetlen, hogy amit a vásznon látunk, az nem CGI, hanem rendkívüli alapossággal kidolgozott bábok mozognak valódi díszletek között, stop-motion animáció segítségével (érdemes a színfalak mögötti munkát bemutató werkfilmeket megnézni a YouTube-on, mert elképesztő, hogy mennyi időt és energiát fektettek a filmbe a Laika szakemberei). Ez az igazi varázslat, amikor az élettelen bábok a szemünk láttára megelevenednek. Azt sem tartom kizártnak, hogy ezzel egy új etalon született a stop-motion animáció területén. Az aláfestő zenékről is csak pozitívan tudok nyilatkozni, a hagyományos japán zene és a nagyzenekar grandiózus dallamainak keveréke remekül hozzájárul a jelenetek hangulatának megteremtéséhez (külön kiemelném a stáblista alatt felcsendülő „While My Guitar Gently Weeps”-feldolgozást Regina Spektor előadásában).

Őszinte leszek: engem teljesen lenyűgözött a Kubo és a varázshúrok, egyértelműen a Laika stúdió eddigi legkiforrottabb munkája, és megkockáztatom, hogy a tavalyi Agymanók óta nem láttam ilyen jó animációs filmet. Aki csak teheti, menjen el és nézze meg minél hamarabb, mert egy páratlan élményben lesz része, ezt garantálom.

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet Tőle

Komment