KÚT filmkritika


Egy valami nagyon hiányzik a hazai filmes kínálatból: egy jó és minden igényt kielégítő közönségmozi, ami talán meg tudná szólítani azokat is, akik már régen elfordultak az itthoni piactól és nincs is hajlandóságuk arra, hogy visszataláljanak oda. Mert a Saul fia Oscar-díjat nyert és meg is nézték kétszázezren, értékei vitathatatlanok, mégis, aki egyszer látja, nem biztos, hogy következőleg rászánná magát. Annyi fájdalom és szenvedés lakozik benne, ami ugyan felemelő és katarzis gyanús, mégsem esik jól az ember lelkének. Nem hallgathatjuk el, hogy voltak pozitív kezdeményezések (Tilla: Tiszta szívvel, Reisz Gábor: Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan), amik számtalan erényt csillogtattak, földrengés szintű áttörést azonban sem nézőszámot – bár Reisz ebben is túlszárnyalta a várakozásokat, hiszen a költségeihez képest busásnak is nevezhető jövedelmet termelt -, sem fogadtatást tekintve nem sikerült elérniük. Persze lehetne kifogásokat találni, vannak benne bőséggel jogosak is – marketing hiánya, piac telítettsége, a magyar film gyenge reputációja, alternatív letöltési lehetőségek -, mégis van egy olyan optimista és naiv ideánk, hogy amennyiben jönne egy csodaszer, amit a közönség és a kissé durcás kritika is egyaránt bekajál, az megtölthetné újra a mozikat az imént felsorolt akadályok ellenére is. Ezért vártuk nagyon Gigor Attila új filmjét. Mert az előzetesében láttunk pozitív reménysugarakat és hamisíthatatlanul csillogó foltokat. Reménykedtünk. Túlságosan is. Aztán akkorákat tottyantunk a mozi közben, mint az a baba, aki járni tanul.

kut-film

Kétségtelen tény, hogy egy filmesnek a nyolc év kényszerszünet olyan lehet, mint az embernek az öregedés: fájnak a csontjai, kopnak az ízületei, hullik a haja, gyengélkedik a szeme. Gigor Attila pedig az első munkájának fogadtatása után nem szolgált rá erre a hosszúnak mondható parkolópályára. A nyomozó ugyanis a kritikusok és a nézők nagy részének szívét meglágyította, még akkor is, ha meggyőződésünk szerint a reakció egy kicsit túl lett diszponálva. Nem volt rossz, a hangulata lebilincselő, a karakterek többé-kevésbé ültek, az abszurd, feketébe hajló humoráért is lehetne dicsérnünk, mégsem éreztük teljesen kiforrottnak az alkotást. Helyenként indokolatlanul lassúnak gondoltuk a tempót, a rejtély hamar megoldódott, a drámai szál felületes volt és az egészet áthatotta a tévé illata. Azonban a többség respektálta Gigor szemléletét és filmes látásmódját, aminek hatására elfogadtuk, hogy kisebbségben maradtunk a véleményünkkel. A remek kezdés Gigornak kispadot jelentett a nagyjátékfilmes munkásságában. Elment színházakba rendezni és részt vett a Terápia című sorozat hazai feldolgozásában. Aztán nyolc év után végre rámosolygott a Magyar Nemzeti Filmalap és a Kút című filmjével visszatalált a vászonhoz, az igazi terepéhez.

kut-magyar-film

Éppen ezért fájdalmas, szomorú és lehangoló, hogy a Kútról nem úgy beszélhetünk, mint beváltott ígéretek sorozatáról, hanem inkább, mint az elszalasztott lehetőségek tárházáról. Gigor nem ragozza túl a történetet, nem is szükséges: van egy benzinkút a határ szélén, aminek az üzemeltetőjéhez, egy lepukkant, alkoholista, csövesnek is beillő fószerhez megérkezik a régen nem látott fia. Nem ő azonban az egyetlen vendég, hiszen beállítanak azok a kurvák, akiket egy gengszter futtat, valahonnan a távolból. Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy neki is köze van a film egyetlen helyszínéhez, a kúthoz. A prostik busza lerobban, nem véletlenül, így kénytelenek ott tölteni az éjszakát, majd a következőt és az események is valamelyest fodrozódnak a drámai végkifejlet felé. Gigor továbbra is hű marad a lassú vonalvezetéshez, ebből jottányit sem enged, de nem is lenne ez probléma, ha közben a sztorit megtöltené valódi szituációkkal, éles konfliktusokkal és vérbő szócsatákkal. Csakhogy ezeknek híján vagyunk. Poroszkálunk, vonaglunk, maszatolgatunk és tulajdonképpen nem történik semmi, mert azon vesszük észre magunkat a film közepén, hogy még mindig egy helyben rostokolunk és szándék sincs arra, hogy elmozduljunk valamilyen irányba. Aztán az utolsó húsz percben beindul egy hullámvasúthoz hasonlatos mozgás, de azt már túl későnek érezzük, addigra már úgy belesüppedünk a monotóniába, hogy nincs, aki kihúzzon onnan.

Azt már A nyomozónál is tapasztalhattuk, hogy Gigor Attilának igénye van arra, hogy reagáljon az aktuális társadalmi állapotainkra. És a felütéssel ezt meg is teszi, hiszen az, hogy Európa bordélyházai tele vannak magyar prostikkal, nemcsak párbeszédet kíván, hanem megoldási javaslatokat is. Persze ez nem a film feladata lenne, mégis elidőzhetnénk egy hangyányit sorsokon, életutakon, ha már a szereplők jelentős része ezt az ipart űzi. A rendező azonban ezeket egy kivétellel egy mondatban elintézi, hamar túlszalad rajtuk. Nem komolykodást várunk, hanem egy csöppnyi életszagot, aminek olykor meghatározó jellemzője a tragikomikum. A primadonna prostinak felvés egy szedett-vedett háttértörténetet, aminek a lényege, hogy ez a lány más, mint a többiek, de hogy mennyiben és miben arra úgy várhatnánk, mint Jézus eljövetelére, hiszen sehogy nem akar megvilágosodni. Gigor pedig kissé esetlenül bánik a karakterekkel, a két kvázi főszereplő köré épít egy olyan szerelmi románcot, aminek az lenne a csimborasszója, hogy a fiú végre eljutassa a lányt az orgazmusig, ami eddig egyik Jancsinak sem sikerült. Ez talán jegyzetnek elegendő, de kidolgozott, kibontott szituációnak vajmi kevés. És akkor a többiekről még nem is beszéltünk, legfőképpen azért, mert nincs mit. Egy-egy jellemvonással elboldogulnak, azt végig viszik, a fogyatékos fiú egy balladiszikus történetet mesél folyamatosan, aminek a csattanójára majdnem a film végéig kell várnunk és ami persze egy az egyben rímel a Kút cselekményére, az apa iszik, a gengszter csicskái mérgesek, a fő maffiózó meg egy olyan valaki, akit maximum paródia szintjén tudunk értelmezni.

kut

És körülbelül ilyen egyenetlenek a dialógusok is. Van olyan, amikor egészen közel helyezkedünk az élőbeszédhez, amelynek persze szerves része a trágárkodás, hol humoros köntösbe csomagolva, egészen ötletes kivitelezésben, hol pedig öncélúan, funkciótlanul szórva. Azonban vannak olyan periódusok, amikor ezek a párbeszédek modorosabb színpadi szövegekre hajaznak, amik elrugaszkodnak a valóságtól. Gigor vékonyka történetében annyi a kérdőjel, hogy egy idő után már számolni sem tudjuk, a vége meg egy Tarantino-féle vérengzés, aminek ugyan van egy kevés magyarázata, meg néhány véletlennek nem nevezhető előjele, mégis túlzónak, megerőszakoltnak és cél nélkülinek érezzük. Pedig a látvány szinte tökéletes, a hangulat sem rossz és még a humor is működik, ha nem túl erőltetett. A színészek közül egyértelműen kiemelkedik az a Trokán Nóra, akinek természetes, manírok nélküli, poénos beszólásokon alapuló játéka még akkor is a film legfőbb kincse, ha a karaktere az egysíkúnál is kevesebb. Kurta Niké a primadonna prostit tulajdonképpen megoldja, de neki közel sem olyan hálás a figurája, mint Trokánnak és mintha azt éreznénk rajta, hogy közel sem fut százszázalékos kört. Jankovics Péter a fiú szerepében kifejezetten erőtlen és hamis, Kovács Zsolt most is brillírozik, mint ahogy Horváth Csaba sem gyenge a kurvák sofőrjeként, bár nála olykor jelentkezik némi mesterkéltség és fáradtság. Pokorny Lia figurája abszolút kidolgozatlan, a mindig kiváló László Zsolt pedig látványosan vergődik paródiaként.

Egy helyszín, több szereplő, ez még akár színpadon is működhetne, de az alapot akkor is feszesebbre, pontosabbra és célratörőbbre kellene húzni, mert sokszor tűnik úgy, hogy hiába a hosszú szünet Gigornak kifolyik a kezei közül a történet. És nem is az a baj, hogy sok gondolata volt, hanem túl kevés – azok is leginkább elvont kulturális utalásokban, amik szépek, jók, csak hasztalanok – ahhoz, hogy a Kút egy igazán ütős, szórakoztató, mának is szóló darab legyen, amibe még egy kis cinikus társadalomkritika is vegyül. Ezért aztán továbbra is várunk egy olyan mozira, ami generációkon átívelően, ugyanakkor oldottabb formában reflektál a valóságunkra. És ebben nem kizárólag dráma, vérontás, vagy tragédia kellene, hogy legyen, hanem egy nagyfokú életigenlés, amitől aztán katartikusan a szék alá folyunk. Itt ez nincsen. Csak egy magyar Kusturicába oltott Tarantino van. A gyengébbik fajtából. Trokán Nóra pedig menti a menthetőt. Nem biztos, hogy elég. Őszinte sajnálatunkra.

4/10

 

Szólj hozzá!

Hozzászólás

Ez is érdekelhet Tőle

Komment