Legközelebb megelégszünk egy doksifilmmel is – A Pentagon titkai filmkritika

The Post (2017)

Steven Spielberg rendezése tökéletes példa az olyan igaz történetre, amit teljesen felesleges játékfilm formájában feldolgozni.

0 120

A valamire való mozirajongó kutyakötelességének érzi, hogy elzarándokoljon a filmszínházba, amikor Steven Spielberg aktuális alkotását játsszák. Az amerikai filmtörténet nem egy, és nem kettő klasszikusának rendezőjétől rendszerint és jogosan várjuk a varázslatot, ám előfordul, hogy a bravúr elmarad. Pont úgy, mint A Pentagon titkai esetében.

 

A történet a ’70-es évek elején játszódik, a Watergate-botrányt megelőző, szintén fajsúlyos újságírói tényfeltárás esetét dolgozza fel. Amikor egy titkos forrás hiteles dokumentumokat szolgáltatva bizonyítja, hogy a nép által bizalommal támogatott amerikai vezetők hosszú éveken át hazudtak a vietnami háborúról, a The Washington Post hajlandó a Fehér Ház célkeresztjébe kerülni azért, hogy lehozza hasábjain az igazságot. Ben Bradlee (Tom Hanks), a lap heves vérmérsékletű, elszánt szerkesztője keményen meghajtja újságíróit a győzelem érdekében. Ám a sikerhez támogatásra van szükség a lap kiadójának új vezetőjétől, Kay Grahamtől (Meryl Streep), aki más területen is komoly küzdelmet folytat, hiszen nőként egy férfiak által uralt világ élvonalába lépett be, amikor a Post élére került.

Nem arról van szó, hogy A Pentagon titkai rossz film lenne. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen jeles nevekből összeálló stáb egy falevél életútjáról is Oscarra jelölt produkciót tudna csinálni (bár ez a dolog már egy ideje inkább alanyi jogon jár nekik, és kevésbé a tényleges teljesítmény alapján). Nem, a gond azzal van, hogy akármennyire is elfogadható az alkotók munkája, ez a történet egyszerűen nem való a játékfilmes keretek közé. Hollywoodban manapság úgy érzik a nagy halak, hogy minden, legalább valamennyire fontos közéleti eseményt legalább kétórás játékidőt számláló nagy vásznas produkcióban kell feldolgozni. Pedig nem. Bőven elég lett volna, hogyha ezt a fajsúlyos mondanivalóval bíró, de cselekményi szinten nem túl mozgalmas tényfeltáró esetet egy hetven perces dokumentumfilmben mutatják be.

Steven Spielberg pályáját tekintve elismerésre méltó, hogy a blockbuster látványfilmek és a figyelemfelkeltő kalandtörténetek mellett rendszerint hajlandó komolyabb ügyeket bemutató, kevésbé akciódús műveket is készíteni. És igen, ő tudja, hogy kell izgalmassá tenni egy olyan mozgóképet, amely jóformán nem szól másról, mint arról, hogy okos emberek gondosan berendezett szobákban, fontos dolgokról beszélgetnek. A Lincoln és Kémek hídja is kifejezetten jól sikerült. Azonban A Pentagon titkai nem képes eme címek árnyékából kilépni, hozzájuk képest abszolút visszalépésként könyvelhető el, vagyis a konklúzió sajnos egyértelmű: Spielberg csalódást okozott. Persze szépek a jelenetkoreográfiák, Janusz Kaminski ezúttal is bizonyítja operatőri nagyságát, hiszen kiválóan bánik a fénnyel, és John Williams is hozza a kötelező zeneszerzői kvótát. De összességében mégiscsak egy csupán korrekt, igazság szerint hótunalmas darabról beszélhetünk.

Egyetlen haszna van annak, ha egy ennyire papírszagú, dokumentumfilmbe való igaz történetet játékfilmes formában dolgoznak fel. A jól sikerült casting által eredményezett, kiváló alakítások lehetőségéről van szó. Mert ha valamiért igazán érdemes megnézni A Pentagon titkait, az Tom Hanks, aki több évtizedes pályája során számos mesteri játékkal megörvendeztetett már bennünket, ám most mégis élete egyik legkiemelkedőbb teljesítményét nyújtja. Kissé kilép a komfortzónájából, egy tőle kevésbé megszokott, heves vérmérsékletű figurát prezentál, és teszi ezt egészen hidegrázós mértékig kiválóan. Meryl Streep is nagyszerű persze, de mégsem tud kollégájához hasonló mértékben érvényesülni, mert a produkció kissé elsikkasztja Kay Graham szálát a cselekményben. Kezdetben kifejezetten megkapó, hogy vérző-nyálzó feminista csapkolódás helyett a film intelligensen és kimérten mutatja be az erős női jellem kemény kitartását és rátermettségét, ám később a precizitás szimpla érdektelenségbe csap át, Graham karrierépítése pedig radikálisan háttérbe szorul. A bődületesen és indokolatlanul sok Oscar-jelölésének köszönhetően saját akaratán kívül, sajnálatos módon lassacskán önparódiává váló Streepnek így végül egyetlen igazán hatásos jelenet jut csupán.

60%
Erős közepes

Vietnam borzasztó vérfürdője olyan tragikus, és rendkívül hosszan tartó esemény volt, amelyet nem lehet elégszer feleleveníteni. Ám az igazság elhallgatásáról szóló fontos üzenetet elsőre is, de másodjára már aztán tényleg mindenképpen képesek vagyunk megérteni. Nincs értelme egy két órásra nyújtott nagyjátékfilmben húszezerszer elismételni.

  • Szerintem