Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Lesben áll egy cápa – Meg – Az őscápa filmkritika

The Meg (2018)

Vissza a kilencvenes évekbe!

0

A Meg – Az őscápa remek B-kategóriás bűnös élvezet lehetne, ha mondjuk fél órával megkurtították volna a játékidőt. Így viszont kimondottan fárasztó film.

Van annak valamiféle bája, amikor az ember IMAX 3D-ben néz olyasmit, amihez hasonlót a Film+ késő esti kínálatában lehet fellelni. Valahol szomorú is, hogy a cápás horror, mint szubzsáner mára egyet jelent a trash kategóriával, miközben az egész trendet elindító, 1975-ös Cápa alapvetően határozta meg a modern filmgyártás arculatát.

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr

A Warner Bros. úgy döntött, hogy ezen a nyáron leporolja a műfajt, de nem úgy, ahogyan a mozikat elérő hasonló, inkább életszerű alkotások teszik (A zátony, 47 méter mélyen). Van itt egy megalodon, azaz egy évmilliók óta kihaltnak hitt harminc méteres óriáscápa, és a vérszomjas dög mindent felzabál, ami az útjába kerül. Ez különösen nagy pech egy tengeralatti kutatóbázis dolgozóinak számára. Az a vicces, hogy a Meg kimondottan nagyszabású alkotás, drága vizuális effektekkel, IMAX-re tervezett látványvilággal és húzónevekkel, miközben egy hasonló forgatókönyvből általában negyedennyi pénzből szoktak direct-to-DVD filmeket kanyarítani.

Emiatt a Meg – Az őscápa kifejezetten érdekes élmény is lehetne, de sajnos annyira el van maradva a mai trendektől, hogy ha a modern effektek és Jason Statham szem körüli ráncai nem lepleznék le az alkotókat, azt hihetnénk, hogy a kilencvenes években vagyunk. Az összes fáradt és ma már ciki sztereotípia felvonul itt, amit Hollywood az utóbbi években inkább kerülni szokott. A macsóskodó magányos farkas főhős, a semmiről semmit nem tudó, de azért folyton okoskodó pénzember, a kövér kliségeek, az „ami a szívén, az a száján” kisgyerek mind szörnyen idejétmúlt figurák, és arról már ne is beszéljünk, hogy az egyetlen fekete szereplő a legidiótább mind közül.

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr

A történet ugyanilyen ezerszer lejátszott elemeket használ. A szereplők mindig oda hajolnak be, ahová nem kéne, azok szeretnek egymásba, akikben látszólag semmi közös nincs, és páran hősiesen, ámde teljesen feleslegesen áldozzák fel magukat. Röpködnek a fáradt egysorosok, és olyan, moziban már kismilliószor látott szituációkon kell nevetnünk, mint mikor a főnökasszony rányit a zuhanyzóból kilépő Stathamre. Persze ez az elavultság kölcsönözhetne némi bájt a filmnek, de itt belép a Meg másik komoly hibája, mégpedig az, hogy túl hosszúra lett nyújtva a játékidő. Nyolcvan-kilencven percben akár még szórakoztató is lehetett volna ez a sok múltszázadi klisé és poén, de két órához legalább egy azonosulható figura is kéne már.

Az akciójelenetek nem rosszak, bár néha túlfeszítik a húrt a kikacsingatással és a szándékos túlzásokkal. A megalodon jól néz ki, de helyenként kicsit sem tűnik valódinak. Van itt pár jópofa kiszólás, mint például egy, a 75-ös Cápát megidéző strandjelenet, az egyik szereplő pedig pont úgy néz ki, mint Lewis Abernathy a Titanicban. Jason Statham szórakoztató a főszerepben, és az ő szájából kicsit viccessebben is hangzanak a gagyi poénok meg egysorosok. A színészeknek ámblokk nincs sok feladatuk, de azt azért jó látni, hogy a szereplőgárda eléggé diverz, viszont nem erőltetett módon.

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr

Nem voltak nagyon elvárásaim a Meg – Az őscápával szemben, de mégis csalódnom kellett. A két óra túl hosszú ahhoz, hogy ne kezdjen el idegesítővé válni a film közhelyessége, és az eleinte bájos retro-hangulat is zsibbasztóvá válik ennyi idő alatt.

50%
Gyenge közepes

Az egyik szereplő szavával élve a Meg - Az őscápa igazi „élő őskövület”. Nem felháborítóan rossz, csak simán fárasztó alkotás.

  • Szerintem
Share This