Meghackelt Hollywood, kirabolt Álomgyár – Ocean’s 8: Az évszázad átverése filmkritika

Ocean's Eight (2018)

Az évszázad önáltatása.

0 146

Sandra Bullock gyémántokra ment, de végül csak az időmet rabolta el.

Megvan! Rájöttem. De tényleg. Na figyu, mondom. Az van, hogy Hollywood durván másfél évtizeddel ezelőtt lement a gondosan elzárt földalatti széfjéhez, ám ekkor kétségbeesetten látta, hogy alig maradt már benne felhasználható, eredeti ötlet. Nem azért, mert a kreativitás nagyját ellopták. Nem, egyszerűen csak abból kifolyólag, hogy elhasználták őket, a lelket is kierőszakolták a múzsákból, de a nagy hódítás közepette senkinek sem jutott eszébe, hogy új alapanyagokkal töltse fel a mostanra már kínosan kongó páncélszekrényt. Ekkor Hollywood azt gondolta: semmi gáz, csak kell egy profi. És az Álomgyár felbérelte Danny Ocean-t, hogy szerezzen valahonnan ötleteket. Minden idők egyik legeszesebb rablója pedig csalafinta módszerrel elhatározta, hogy a megoldás kulcsa nem a térbeli, hanem az időbeli lopásban rejlik. Danny megvehető rendezőket és még több reflektorfényre vágyó sztárokat gyűjtött maga köré. A díszes csapat tagjai a hollywoodi aranykor legütősebb fogásait mutatják be feldolgozások, sokadik folytatások és előzményfilmek formájában. Újra eladva a közönségnek azt, ami évekkel vagy évtizedekkel korábban, eredeti formában, a megfelelő helyen és időben, a jól kiválasztott emberekkel működött. Így született meg az amerikai remake-kultúra. Legalábbis nyugodtabban alszom, ha ezt gondolom. Így legalább egy kicsi fantázia van benne.

Egy történet újbóli elmesélésével alapvetően nincs probléma. Maga az Ocean’s eleven is remake volt, csakhogy olyan, amely létjogosultsággal rendelkezett. Volt értelmes koncepciója, munkált benne a történetmesélési szándék, frappáns csavarjaival lenyűgözött, sodró lendülete vitt magával, csibész hangulata megbabonázott, a kiváló színészgárda pedig elvarázsolt. Na most, az Ocean’s 8 esetében ebből a széles tárházból csak az egyik, a legutolsóként említett tényező maradt meg. Mert el kell ismerni, a casting jól sikerült. Sandra Bullock jól hozza a határozott és erős Debbie Ocean-t (A Clooney által a korábbi filmekben életre keltett Danny húgát), Cate Blanchett-re pedig pályafutása egyik leghitelesebb karakterét öntötték. Egész meglepő módon még Rihannának is találtak egy olyan figurát, amiben tudott érvényesülni, persze kissé árnyalja a képet, hogy a leginkább sztereotipikus szereplőről van szó. Továbbá jelen van még Anne Hathaway, aki az áldozat, vagy legalábbis valami áldozatféle bőrében szórakoztató produktumot prezentál.

A főszereplők között jól működik a kémia, látszik, hogy szeretnek együtt szerepelni a kamerák előtt, és néha még kellemesen el is poénkodnak. A gond az, hogy kettejük kivételével kis túlzással mindannyian fölöslegesek. Igen, ha Gary Rossék olyan buták, mint a forgatókönyvük, akkor remélem, sosem kerülnek tolvajok kereszttüzébe, mert nagyon könnyű lesz őket kirabolni. A kezdetben frappáns, majd a játékidő múlásával egyenes arányosságban egyre fárasztóbbá és felületesebbé váló cselekményben az ötletgazda Debbie és a rablás összes, de tényleg minden egyes lépését legalább közvetve, de sokszor közvetlenül megoldó hacker csaj, Rihanna Nine Ball-ja kivételével az akció többi résztvevője csaknem teljes mértékben létjogosultságát veszti.

Egy maroknyi nő kivételével mindenki sült paraszt. Komolyan, csoda, ha a cipőjüket képesek bekötni. Ha már egy ötvenéves, több millió dollárt érő gyémánt nyakék a célpont, igazán gördíthetett volna a szkript komolyabb akadályokat a főhősnők elé. De nem. Debbie-ék mindent félszemmel, lazán megoldanak, és még az igazán komoly probléma orvoslásához is elég egy tíz másodperces telefonhívás. Az Ocean’s eleven koncepciója is hasonló volt, ott is professzionális, gördülékeny rablást láthattunk Csakhogy amíg Steven Soderbergh filmjében ez úgy jött le, hogy a tolvajok okosak, addig itt arra helyeződik a hangsúly, hogy mindenki segghülye. A történetben ábrázolt férfiak kivétel nélkül megvezethető balfékek, üresfejű gorillák vagy aljas, de szintén nem észkombájn rohadékok, akiken bosszút kell állni. És a nagy bosszúállás közben az eredetiségre törekvés kimerül abban az alibimegoldásban, hogy a főhősök ezúttal nem kaszinót fosztanak, hanem ékszert rabolnak. A kivitelezés viszont erőtlen, a sztori túl van nyújtva, a film végén joggal várt slusszpoén pedig az év eddigi legirritálóbb írói húzása. Ráadásul mintha Gary Ross is érezné, hogy eleve kár az egészért, szinte látom magam előtt, amint épp elbóbiskol a rendezői székben.

40%
Gyenge

Így megy ez. Danny Ocean és bandája eleget tesz Hollywood kérésének. Megvizsgálták az ötletek széfjét, majd elkészítették annak pontos mását. Feltöltötték újrahasznosított kreativitással, amivel néha tényleg képesek megtéveszteni bennünket. És mire rájövünk a csínyre, addig a producerek már messze járnak. Zsebükben a pénzünkkel.

  • Szerintem