Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Mindannyian haza vágyunk – LADY BIRD filmkritika

Fantasztikusra sikerült Greta Gerwig első önálló rendezése.

0

Láttunk már ebben a témakörben filmeket. Láttunk már ennél izgalmasabb, látványosabb és megrendítőbb produktumokat is a coming of age alkotások között, de ilyent még biztosan nem. Nem véletlen az 5 Oscar jelölés sem amit a film bezsebelhetett.

Emlékszel az első csókodra? Emlékszel az álmokra amiket fiatalon dédelgettél? Emlékszel a sorsszerűnek hitt szerelmekre? Emlékszel arra hogy mennyire fájt mikor becsaptak? És arra, hogy milyen fojtogató néha a szülői törődés?

Nos, biztos vagyok benne, hogy emlékszel. A fiatalság évei örökre belénk vésődnek, és idővel már nem fáj annyira az, amibe akkor bele akartunk pusztulni. A fiatalság és a felnőtté válás rögös útjának sajátja az a határtalan önzőség ami arra sarkall, hogy utat törjünk magunknak az önmegvalósítás, és a nagybetűs élet sűrű és veszélyes dzsungelébe. Minden figyelmeztetés, minden intő jel ellenére azt csináljuk amit az éppen kibontakozóban lévő személyiségünk diktál. Hibát hibára halmozunk, hogy aztán egyszer egyfajta nosztalgikus belenyugvással tekintsünk vissza arra a kissé szerencsétlen, kissé önfejű és önhitt, a végletekig a saját határait feszegető énünkre akit már rég magunk mögött hagytunk.

A Lady Bird ezt meséli el nekünk egy tulajdonképpen végtelenül egyszerű történeten keresztül. Nem történik semmi különös, nincsenek világrengető tragédiák, sem végzetes szerelmek, minden olyan, amilyennek lennie kell. Életszerű.

Ez a Te történeted, vagy a húgodé, vagy éppen a szomszéd lányé. Valahol mindannyiunké.

Nem kis jelentőségű, hogy Greta Gerwig rendező és forgatókönyvíró önéletrajzi ihletésű filmjéről beszélünk a Lady Bird esetében. Nem is kell ezt kiemelni, hiszen aki megnézi a filmet annak előbb utóbb feltűnik, hogy micsoda határtalan szeretettel készítették az alkotást. Szeretettel és végtelen törődéssel, édes nosztalgiával. Gyönyörű ahogy a készítők a fényekkel játszanak. Szinte mi is a kaliforniai Sacramentoba érezzük magunkat.

A történet középpontjában a már fent említett útkeresésen kívül egyértelműen az anya-lánya viszony áll. Saoirse Ronan (Christine McPherson, avagy ‘Lady Bird’) és Laurie Metcalf (Marion McPherson) olyan elképesztő színészi alakítást nyújtanak amivel méltán érdemelték ki mindketten az Oscar jelölést. Minden pillanatban érezzük a köztük feszülő ellentétet, és persze a gondoskodást és ragaszkodást is ami minden nézeteltérés ellenére nagyon erősen megmutatkozik a kapcsolatukban. Valahol az szülő-gyermek viszony megingathatatlan egyértelműségét testesítik meg. Bármilyen nehézség is adódjon kell, hogy legyen hova hazatérned, kell, hogy legyen aki hazavár. Feltétlenül szükséges egy biztos pont az életünkbe aminek minden esetben a családunknak kellene lennie.

A másik fontos vonala a filmnek az otthon definiálása és az elvágyódás egy ismeretlen, új életbe. A kettő közti vibráló ellentét adja meg azt a csendes feszültséget ami a film megtekintése közben körbefon minket. Persze a rengeteg nagyon is komoly téma, és megválaszolásra váró kérdés mellett kapunk a kamaszkor bájos humorából is.

 

90%
Fantasztikus

A Lady Bird számomra nem más mint a Sacramentoi nyári alkony lágy fuvallata. Érzelmes, szerethető, elgondolkodtató és végtelenül őszinte film ez a felnőtté válás rögös útjairól. Remek színészi alakítások, és igazi minden részletében a végtelen odafigyelésről árulkodó munka jellemzi. Ha van valami amit szépnek nevezhetünk akkor ez biztosan az. Csak egy aprócska, könnyed lélegzetvétel a nyomasztó és problémákkal zsúfolt világból kiszakítva. Megtekintését feltétlenül csak ajánlani tudom.

  • Design
Share This