Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Minden idők egyik legjobb kalandfilmje – Az utolsó mohikán kritika

The Last of the Mohicans (1992)

Egy időtlen, ám kevéssé ismert klasszikus nyomában

Michael Mann rejtett gyöngyszemét nem koptatta el az idő vasfoga, a filmes divatirányzatok jöttek-mentek, de ez a mozi a mai napig lenyűgöző.

Mikor Mann a kilencvenes évek elején eldöntötte, hogy megfilmesíti Az utolsó mohikánt, akkor nem a szerinte pontatlan és gyerekes eredeti regényhez nyúlt vissza, hanem a réges-régi, ’30-as évekbeli verzióhoz, ami meglepően szabadon kezelte a könyv cselekményét, ezért ez a mozi inkább tekinthető remakenek, mintsem feldolgozásnak. Ha egymás után nézzük meg a két filmet, elég szembetűnő, hogy konkrét konfliktusokat emelt át, illetve szó szerint megidézett dialógusokat hallhatunk, olyanokat amiknek Cooper indiánkönyvében a nyomát sem találhatjuk. Mann alig három évesen látta a ’36-os mohikánt egy 16 mm-es kópiáról, a döntése, hogy ezt tekinti alapanyagnak mégsem tűnik gyermeteg rajongásnak, sokkal inkább jó ízlésről tesz tanúbizonyságot, ami aztán áthatotta az egész filmet; a maximális történelmi hűségre való törekvéstől kezdve a tökéletes aláfestő zene megtalálásán át egészen a szereplőgárda kiválasztásáig.

[media-credit id=126 align=”alignnone” width=”750″]

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr
[/media-credit]

A rendező valamiért az akkor éppen az Oscar díjat elnyerő, angol Daniel Day Lewisban látta meg az első amerikai vadnyugati hős megtestesítőjét. Day Lewis már akkor is inkább valódi színművésznek számított, semmint mainstream mozik sztárjának, de meglátta a forgatókönyvben azt ami kiemelte Az utolsó mohikánt az átlag hollywoodi kalandfilmek közül. Elhivatottságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a forgatás előtt nem csak katonai kiképzésen vett részt, hanem egy valódi erdőlakótól tanulhatott meg minden apró fogást, ami a túléléshez szükséges a vadonban. Az eredmény magáért beszél, ebben a filmben nem Daniel Day Lewist, a friss Oscar díjas, kissé sznob értelmiségit, a költő és színésznő fiát láthatjuk, hanem a vadonban élő, azzal együtt lélegző, szikár és kemény férfit, akit megedzett az élet és az ezzel járó, mindennapos harc.

Többek között éppen emiatt a mindenre kiterjedő hitelesség miatt nem avult el a film. A játékidő során látott házak, vagy az ostromlott erőd nem stúdiódíszletek voltak, hanem ott épültek a helyszínen, valódi fából. Az indiánokat ténylegesen amerikai őslakosok játszották, legyen szó nagyobb szerepekről, vagy éppen statisztákról, ami korábban nem igazán számított bevett gyakorlatnak. A késes-tomahawkos harcmodort, illetve az összecsapások koreográfiáját egy 18. századi szablya tanköny alapján alkották meg, az indiánok ruházatához, tetoválásaihoz, harci díszeihez pedig korabeli festmények adtak ihletet. Az abban az időben készült tájképfestők munkái szintén komoly inspirációt jelentettek Dante Spinotti operatőrnek; a hatalmas vadonban eltörpülő emberi alakok, a varázslatos szépségű hegyek, völgyek, a vízesések ábrázolása mind hasonlóak ezekhez a korabeli tájképekhez. A hitelességet még tovább fokozta, hogy nem nagyon használtak mesterséges megvilágítást, ennek megfelelően csodálatosan szép gyertyafényes jeleneteket, nappal is árnyékba burkolózó szobabelsőket láthatunk. Stanley Kubrick korábban hasonló megoldásokkal kísérletezett kissé alulértékelt remekművében, a Barry Lyndonban, Inarritu pedig pár éve próbálkozott ilyesmivel A visszatérőben, az operatőrök kiválóan megoldották a feladatot, az eredmény minden esetben elképesztően gyönyörű lett.

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr

Filmtörténeti szerepüket tekintve az akció- és csatajelenetek egyszerre hagyománytisztelőek és mégis előremutatóak Az utolsó mohikánban. Még bőven előfordultak a régebbi filmekre jellemző hosszú snittek, követőfelvételek, nagytotálok vagy mára már kissé avíttnak ható, a ’90-es években nagyon divatos lassítások, de már láthatunk kézikamerás POV beállításokat, a brutalitás mértéke pedig előrevetíti A rettenthetetlen három évvel későbbi vérengzéseit. Láthattunk itt skalpolást, nyílt törést, és egy emberi szív kivágását egyaránt, ami nem csak a már korábban taglalt hitelességhez tett hozzá jelentős mértékben, de egyúttal az ifjúsági kalandfilm címke alól is sikeresen kibújtatta a filmet; ez már nem gyerekeknek készült, tessék szépen komolyan venni. Mindemellett ezekben a jelenetekben megvan az a szenvedély, az a lendület, amely az egész mozit áthatja, nem kis részben a kiváló zenének köszönhetően.

Mann úgy döntött, hogy a bevett hollywoodi gyakorlattól eltérően nem az akciókat és a drámát szeretné hangsúlyosabbá tenni az aláfestő zenével, hanem éppen ellenkezőleg, a már kész zenéhez vágja a jeleneteket, ahogy azt Sergio Leone és Ennio Morricone is tették korábban. Megbízta Trevor Jones komponistát a feladattal, a csodálatos főtémát azonban nem ő, hanem a rendező felesége, Summer találta meg, egy Gael nevű ír népdal formájában, aminek a jogait aztán a rendező megvásárolta, és odaadta Jones-nak. Ez a monumentális, epikus, túláradó zene meghatározza az egész alkotást, önmagában is bőven hallgatható, dúdolható muzsika, amely nem véletlenül vált a ’90-es évek egyik legnépszerűbb filmzenei albumává, tulajdonképpen a valaha készült egyik legjobb score-ról beszélhetünk. Ami annál is inkább meglepő, mert Trevor Jones nem tudta tartani a határidőket, ezért az album második felét már nem ő, hanem Randy Edelman jegyzi. A két zeneszerző stílusa egyaránt felismerhető és jellegzetes, mégis tökéletes egységet alkot a filmben, nem lehet észrevenni sem stílusbeli, sem színvonalbeli ingadozást legyen szó akár a harci, akár a romantikus jelenetekről.

[media-credit id=126 align=”alignnone” width=”750″]

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr
[/media-credit]

Madeleine Stowe alakítja a történet főhősnőjét, Cora Munrot, akivel együtt kerülünk be ebbe a különleges világba. Corának udvarol az első látásra jó partynak tűnő, de kissé jellemtelen angol tiszt Duncan Heyward, azonban ez nem az ő történetük, ugyanis nem túl meglepő módon az ezredes lányának sokkal jobban bejön a vadonban élő, erős, határozott és egyenes alfahím, akit a már említett Daniel Day Lewis alakít. Bár valószínűleg egy előkelő angol hölgy sem házasodhatott a saját kényének-kedvének megfelelően a 18. században, ennek ellenére a ’90-es években, és főleg napjainkban jóval átélhetőbb ez a románc, pláne ilyen zűrzavaros időkben. Kettejük történetét már rengeteg korábbi filmben láthattuk, ahogy a gazdag lányt bevezeti a kemény, és szerény férfi egy új világba, ahol mindkettejüknek meg kell állniuk a helyüket. Mégsem fél szívvel a vászonra vitt, nézőcsalogató eszköz csupán a romantika ebben a moziban, hanem jól felépített, szerves része a történetnek, fantasztikus pillanatokkal. Az egyik kedvenc jelenetem egy mellbevágóan meghitt és intim perc, amilyeneket csak nagyon ritkán, elvétve láthatunk hollywoodi filmekben. Főhősünk az erőd biztonságában hosszan nézi az épp betegeket ápoló Corát, mire a lány megkérdezi:

„ – Mit néz, uram?”

Sólyomszem pedig csak annyit felek: „Magát, kisasszony.” Cora szemérmesen lesüti először a szemét, ahogy jól nevelt úrilányhoz illik, majd bátran visszanéz a férfire, aki emiatt elmosolyodik. Ez itt annyira igazi, annyira erős, annyira benne van kettejük életének alakulása, és az egymáshoz való viszonyuk változása, hogy többet mond mindenféle bravúros forgatókönyvírói trükknél, egyszerűen csak a legjobb filmes eszközök, a kiváló színészi játék, a remek operatőri munka és a csodálatos zene összhatásaként egy ilyen rövid jelenetből pontos, átélhető képet kaphatunk erről a két emberről.

De említhetném még azt a momentumot is, amikor Sólyomszem megállíthatatlanul tör előre egy csata közepén, hogy megmentse szíve választottját, majd rendkívül kegyetlenül végez a nő életére törő huron harcossal. A legerősebb és legkeményebb jelenet azonban kétségtelenül a vízesés mögött elhangzó párbeszéd kettejük között, amelyben mindent alárendelnek annak, hogy túlélhessenek, és hogy még valaha együtt lehessenek a filmtörténet talán leginkább romantikus és szenvedélyes dialógusában. Persze, mindehhez az kellett, hogy Day Lewis színészi nagyságához felnőjön Madeleine Stowe, és meglegyen köztük az a bizonyos szikra, az a kémia ami a remek színészi játékon túl is hitelessé teszi a románcukat.

[media-credit id=126 align=”alignnone” width=”750″]

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr
[/media-credit]

Ez a mindent elsöprő szenvedély áthatja az egész filmet, és ezt az elemét akár tekinthetnénk elavultnak is, hiszen ma már nem szokás mindenféle irónia, vagy önirónia nélkül ábrázolni akár a szerelmet, akár az apa-fiú kötődést, vagy a bosszút. Mégis azt gondolom, hogy ezek olyan, korokon átívelő érzelmek, hogy jelenünk információktól megcsömörlött, általános cinizmusa sem képes végleg kiirtani belőlünk ezeket az érzéseket.

Mindenképpen szót érdemelnek a mellékszereplők is, a címszereplő mohikán Csingacsgukot a ’60-as évek polgárjogi mozgalmaiban nevet szerzett, pár évvel ezelőtt elhunyt Russell Means alakítja, akinek ez volt az első filmes szerepe, de egyáltalán nem tűnik amatőrnek, sőt karizmatikus jelenléte több tekintélyt kölcsönöz a látottaknak. A fiát, Uncast a pofátlanul jóképű Eric Schweigre bízták, a közte és az Alice-t megformáló, különösen bájos és kifejező arcú, akkor még csupán 16 éves Jodhi May közti szerelmi szálat a történet során, csak finoman, apró pillanatokban csepegtetik nekünk, hogy ők ketten majd igazán fontossá a történet csúcspontján váljanak. Szinte szavak nélkül, a háttérben megbújva lesznek számunkra szimpatikusak és szerethetőek. Az ellenszenves angol tisztet, Duncan Heywardot, az azóta is leginkább mellékszerepekben foglalkoztatott Steven Waddington játssza kellő érzékletességgel, abszolút belesimulva a mezőnybe, de lássuk be, elég hálátlan szerep felesleges harmadiknak lenni, úgy az életben, mint a filmvásznon. Akit azonban mindenképpen ki kell emelnem, az a Maguát alakító Wes Studi, aki egy nagyon komplex karaktert formál meg, rendkívül visszafogottan, ám minden rezdülésében hitelesen. A legjobb fajta filmes gonosztevők táborát erősíti, akik nem azért gonoszak, mert szimplán gonoszak, vagy mert pszichopaták. Magua kis túlzással akár főszereplő is lehetne a saját filmjében, mert motivációi tiszták, és érthetőek, egy sokat szenvedett, bosszúszomjas férfi képe rajzolódik fel előttünk, aki nem mellesleg egy rendkívül előremutató, kifejezetten progresszív jövőképpel rendelkezik a saját törzsével kapcsolatban. Ebben pedig egyedülálló, még akkor is, ha ezt negatívumként ábrázolja a forgatókönyv. Magua egy olyan politikát követne, amely nem a régi őslakos hagyományokra épül, hanem szerinte a huronoknak ugyanúgy kell kereskedniük, háborúzniuk, és összeugrasztaniuk a helyi erőket, ahogyan azt az európia gyarmatosítók teszik, ezzel pedig szavatolhatnák saját törzsük túlélését.

[media-credit id=126 align=”alignnone” width=”700″]

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr
[/media-credit]

A film történelmi-politikai állásfoglalása egyébként nem megdöbbentő módon, elképesztően amerikai, és lássuk be, éppen ezért hamiskás egy kicsit. A történet egyik fő konfliktusa, hogy az erődben szolgálatot teljesítő gyarmati milíciát (a telepeseket, vagyis az amerikaiakat), nem engedik haza az erődből a merev, életképtelen és amúgyis vesztésre álló angolok, hogy megvédhessék a családjaikat a kétszínű, gerinctelen franciák és a vérszomjas, félállat huronok (vagyis az indiánok) mészárlásaitól. Persze, Csingacsguk és Unkasz képében megjelenik a fehér bűntudat is, hogy itt azért előfordultak ám értékek, meg volt civilizáció, ami elpusztult, de ezt is inkább egyfajta melankolikus determinista hozzáállás jellemzi, hogy „hát sajnos elkerülhetetlen, hogy kihaljanak, de milyen kár értük”. Mintha ebben az amerikaiaknak semmilyen szerepe, vagy felelőssége nem lenne, sőt az all american hero Sólyomszem ebben a kultúrában nőtt fel, amit végtelenül tisztel. Viszont inkább ez, mint az a szemforgatós, jellemzően liberális álbűntudat, amit olyan filmek képviselnek, mint például a Farkasokkal táncoló, mert azt még kevésbé érzem őszintének.

Az utolsó mohikánhoz készült magyar szinkronra szintén érdemes kitérni. 1993-ban készült, egy évvel a fim bemutatója után, az akkori VHS kiadásra (ami azóta is megvan). Akkoriban még kiemelt figyelmet fordítottak a videómegjelenések szinkronjára is, tárgyalt filmünké pedig kivételesen jól sikerült egy apróságot leszámítva, ami azonban végeredményben tönkrevágta az egész élményt. A szinkronszínészek kiválasztása tökéletesen sikerült, Sztarenki Pál, Juhász Jácint, Kocsis Mariann, Sörös Sándor mind kivétel nélkül nagyon odatették magukat, kellő átéléssel nőttek fel az amerikai kollégák játékához. A fordítás szintén remek, több helyen egyszerűen jobb a magyar szöveg, mint az eredeti („Hátha élesebb a szeme, mint az esze.”). Azonban a fordító, Lajos Géza – akinek a nevéhez egyébként olyan fantasztikus magyarítások fűződnek, mint például a Reszkessetek betörők – a finálé előtt tárgyalást a huron törzsfőnökkel teljesen átírta. Az utolsó mohikán eredeti változatában a huronok a szövetségeseik nyelvén, franciául beszélnek, Heyward őrnagy tolmácsol Sólyomszemnek, mi nézők pedig feliratosan láthatjuk ezt a pár percet. Érthetetlen okokból – hiszen korábban is előfordultak a filmben feliratos részek, ha épp mohawk, vagy huron nyelven beszéltek a szereplők – ezt az egész jelenetet teljesen magyarra fordították, ami egy egészen abszurd végkifejletbe torkollik: az angol őrnagy, és főhősünk azért versengenek, hogy melyikük haljon máglyahalált a szép főhősnő helyett. Ami se a képpel, se a történet logikájával nincsen összhangban, és már gyerekkoromban is rém furcsának hatott. Valójában a filmben itt az őrnagy szándékosan félrefordítja Sólyomszem mondandóját, így áldozva fel önmagát a nőért, akit szeret. Egy hihetetlenül katartikus csúcspont, egy igazi megváltástörténet, ahogy a gyarló, féltékeny, aljas és visszautasított katonatiszt egy ennyire végtelenül nemes és romantikus gesztussal az elképzelhető legdurvább halálnemet választja olyasvalakiért, aki valaki mást szeret. Ez természetesen sem az eredeti regényben, sem a filmfeldolgozásokban nem szerepelt korábban. És ezt a csodálatos pillanatot teszi tönkre az amúgy kiváló szinkron. És még így is azt mondom, hogy érdemes összehasonlítani a nemrégiben készült tévés szinkronnal, hogy az mennyire borzasztó, és milyen jól látszik, hogy mennyit zuhant itthon ennek a szakmának a színvonala.

[media-credit id=126 align=”alignnone” width=”750″]

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr
[/media-credit]

Akárhányszor látom a fenti jelenetet, minden egyes alkalommal beleborzongok, amikor elviszik az angol tisztet, elindul a film zenei főtémája, és elképesztően felgyorsulnak az események. A folyamatosan ismétlődő, hipnotikus főtéma, a lélegzetelállítóan gyönyörű tájképek és a drámaibbnál drámaibb események sorjázása még szavak nélkül is valami egészen fantasztikusan intenzív összhatást eredményez. Legutóbb a Bem Mozi jóvoltából sikerült nagyvásznon megtekintenem Az utolsó mohikánt, és hiába láttam már több százszor ezt a csodálatos jelenetsort, most is ugyanolyan tágra nyílt szemekkel és leesett állal bámultam, mintha csak először látnám, a végén pedig egy hatalmas sóhajjal nyugtáztam, hogy néha bizony elfelejtettem levegőt venni. Azt hiszem az ilyen jelenetek miatt volt igazán érdemes feltalálni a mozit, mert ez az, ami semmilyen más műfajban nem működne, a képek, a zene és a dráma elegyét ennyire erősen és tökéletesen nem lehet semmilyen más médiumban ilyen erősen vegyíteni, erre csakis és kizárólag a film képes. Úgy tud Mann folyamatosan mellberúgni és mégis elvarázsolni minket, hogy itt az utolsó percekben már gyakorlatilag mellékszereplők drámája zajlik, akiknek alig pár szavuk volt a cselekmény során, de mégis olyan alapvető, ősi érzelmek háborúja zajlik le alig néhány ember között, alig néhány percbe belesűrítve, ami az erőszakot, a halált, a gyászt, a bosszút és az öngyilkosságot is már-már olyan lírai szintre emeli, amelyre csak a legnagyobb rendezők képesek. Leonén kívül senki más nem jut eszembe, aki valaha tudott volna hasonlót alkotni. Minden apró gesztusnak, minden nézésnek komoly szerep jut ebben a tíz percben, ahogy a fiú utoljára az apja vállára teszi a kezét, ahogy főhősünk kegyelemből szíven lövi az éppen máglyán égő korábbi ellenségét, aki nem mellesleg épp őhelyette ég a máglyán. Magua rezignált arca, ahogy teljes értetlenséggel veszi tudomásul egy fiatal lány öngyilkosságát, a nővér teljes megrökönyödése, és a fájdalomtól felszakadó sikolya. A reménytelenül harcba szálló fiatal indián tekintete a halála előtt, az apja felszabaduló és féktelen dühe, ahogy pár másodperc alatt könyörtelenül lemészárolja a fia gyilkosát. Mindez az elképesztően csodálatos zenére vágva, tökéletes összhangban. Az összes többi filmben ilyenkor még a negatív szereplő utoljára jól megszívatja a főhőst, hogy még izgalmassá tegyék a nézők számára a végső összecsapást (ha csak az ezt a kort ábrázoló filmeket tekintjük, akkor így van ez A hazafiban és A visszatérőben is), holott mindannyian pontosan tudjuk, hogy úgyis a „jó” győzedelmeskedik. Mann itt meg sem próbálkozott ilyen trükkökkel, itt Maguát szabályosan felkoncolja Csingacsguk, a „gonosznak” itt semmi esélye sincs egy apa haragjával és bosszúvágyával szemben. Talán a legjobb finálé, amit valaha láttam.

[media-credit id=126 align=”alignnone” width=”750″]

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr
[/media-credit]

Nézzétek meg Az utolsó mohikánt, ha még nem láttátok. Ha pedig láttátok, nézzétek meg újra, mert érdemes, egy valódi mestermű, amely sosem kapta meg azt a figyelmet, amit a színvonala alapján megérdemel. Simán a kilencvenes évek legjobb kalandfilmje, ma pedig már szinte egyáltalán nem láthatunk színvonalas kalandfilmeket a moziban. Ha még esetleg leadja a Bem, oda is érdemes elzarándokolni, mert Az utolsó mohikán otthon egy házimozi rendszeren megnézve is üt, de ez tipikusan egy nagyvászonra való alkotás, azon nézve válhat csak igazán teljessé az élmény. Nekem pedig szimplán az egyik legnagyobb kedvencem az összes film közül.

100%
Mestermű

Jóvót

  • Szerintem 100%
Share This