Filmsor - Mozifilmek, tévésorozatok, média

Modoroskodásból elsőrangú karakterdráma – Maniac 1. évad kritika

Maniac (2018)

Remek színészek, neves alkotók – mi baj lehet?

0

Nagyon adja magát a kísértés, hogy a rendkívül közhelyes kritikusi megállapítással éljek, mely szerint „vajúdtak a hegyek, szültek egy egeret”, de mégsem szeretnék élni vele, és nem elsősorban közhelyes mivolta miatt, hanem mert nem lenne teljesen igaz.

Bár joggal várhattunk volna többet a True Detective-t rendező Cary Fukunagától, és a Leftoverst jegyző Patrick Sommersvilletől. A Maniac sem hatásában, sem színvonalában nem ér fel egyik fent említett sorozathoz sem. Eleve nehéz belerázódni a Maniac rendkívül különleges, néhol kifejezetten elidegenítő hatású világába, ami szándékosan úgy néz ki, ahogyan egy vérbeli ’80-as évekbeli filmben képzelték volna el a mi jelenünket. Nem kicsit hipsteres, túlzottan modoros, és olyan messziről indul el a sztori a valódi lényegtől, hogy ugyan nem mondanám semmiképpen sem unalmasnak, vagy különösebben irritálónak, de azért  igencsak próbára tette a türelmemet.

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr

A történet röviden annyi, hogy két súlyosan és többszörösen traumatizált ember; egy skizofrén férfi (Jonah Hill), és egy gyógyszerfüggő nő (Emma Stone) ugyanabban a kísérletben vesznek részt. Amíg ők elhallucinálgatnak szépen a saját- és valamiért egymás tudatalattijában, addig megismerhetjük a kísérlet hátterét biztosító különc tudós (Justin Theroux), az ő celebanyukája, a tudós japán exbarátnője, és egy depressziós számítógép bizarr kapcsolatát.

Az a helyzet, hogy ennek a sztorinak semmi szüksége nem volt 10 részre ahhoz, amit el akartak vele mondani, vagy pedig ennél sokkal kiforrottabb koncepcióval kellett volna nekikezdeni a forgatásnak, és akkor talán jobban összeérhetnének a szálak a történet végére. Mégis ez a forgatókönyv nagyon gondosan megírt, precízen felépített, tele oda-vissza utalásokkal, és rengeteg minden értelmet nyer, ahogy haladunk előre a történetben. Talán kicsit ellentmondásosnak tűnik mindez, de szimplán csak arról van szó, hogy a készítők kicsit túl sokat próbáltak meg markolni, de ami nem csúszott ki a kezeik közül, azzal végül mesterien zsonglőrködtek.

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr

Példának okáért a sorozat-és filmtörténelem egyik legerősebb, leginkább szívettépő katarzisát élhetjük át a Maniac 9. részében. Eszembe sem jutott volna, hogy a kezdeti modoroskodásból egy ennyire kemény, őszinte, hiteles, életszerű, egyszerre végtelenül szomorú, de végeredményben mégis felemelő pillanat születhet, amelyet sajnálatos módon bármikor alkalmazhatunk a saját hétköznapjainkra is. Egy ekkora érzelmi kisülést követően úgy tűnt, nincsen sok értelme belekezdeni az utolsó részbe, és ezt a hatást valóban nem sikerült megismételniük, mégis annyira kedvesen, emberien, szerethetően és szívet melengetően sikerült lezárni a szériát, hogy miután jól megríkatták az egyszeri nézőt, a végére mégis úgy érezhette magát, mintha egy kis független feelgood mozit nézett volna.

Viszont el kell jutnunk az utolsó részekig, hogy átélhessük ezeket a pillanatokat. Az egyedinek tűnő történet és világ mellett addig leginkább a kiemelkedő színészi alakítások köthetik le a figyelmünket. Bár az elején úgy tűnhet, hogy elsősorban a Jonah Hill által alakított Owen történetét fogjuk látni, valójában Emma Stone elég hamar lenyúlja a showt a sztori alakulását, a karakterek fejlődési ívét és az alakításokat tekintve egyaránt. Élete legjobb szerepében egyszerre kell gyógyszerfüggő megszállottat, gyászoló testvért, white trash anyukát, kétszínű, ámde gyönyörű femme fatale-t, vérprofi titkosügynököt és öntudatára ébredt elfet játszania; a kisebb kihívást jelentő szerepeket pont ugyanolyan tökéletesen oldja meg, mint a mély odaadást kívánó, nagy drámai pillanatokat, amelyeket épp olyan könnyű lett volna túl-, mint aluljátszani. Hihetetlen, hogy Emma Stone mennyit fejlődött az elmúlt 8-10 évben, ahogy díszletként funkcionáló jócsajból előbb elsőrangú komika, majd vérbeli színésznő lett. Már csak miatta megéri megnézni a Maniacot.

  • Facebook
  • Twitter
  • Google+
  • Gmail
  • reddit
  • LinkedIn
  • Tumblr

Jonah Hill nem ennyire jó, de kétségtelenül kevesebb teret biztosított számára a forgatókönyv. Mindenesetre bőven szerethető, azonosulható karakter a kétségeivel, vágyaival, félelmeivel, szomorúságával együtt, és sikerült elérnie, hogy korábbi komikus szerepei egy pillanatra se jussanak eszembe. És ha a színészekről van szó, eddig soha sem hittem volna, hogy a macsó Justin Therouxt valaha ennyire szánalmasnak, sebezhetőnek és nyomorultnak láthatom; Hillhez hasonlóan őt sem tudtam azonosítani bármelyik korábbi alakításával. Sally Field pedig akármikor megjelenik, akkor egyszerűen csak pazar, amit leművel a képernyőn, igaz, neki is egy nagyon látványos szerepet írtak.

Így összességében azt mondom, hogy az intelligensebb-érzékenyebb nézőknek mindenképpen érdemes tenniük egy próbát ezzel a sorozattal, mert a végén busásan kifizetődik a belefektetett időnk, de ha igazán jót akarunk magunknak, ne várjunk se egy True Detectivet, se egy Leftoverst, És ne kapcsoljuk ki az első rész után. Vagy a hatodik után.

75%
Tetszetős

Amilyen modorosnak indul, a végére annyira szerethető és emberi lesz.

  • Szerintem
Share This